Csendélet

Műfaj: Novella

Viktória ott állt a küszöbön, kezében a beadandójával. Azt a tényt leszámítva, hogy az utolsó napra hagyta a tízoldalas feladatlapot, tőle telhetően legjobban készítette el. Csupán egy feladat hiányzott. Büszkén szorongatta a majdnem kész feladatsort. Nincs kész az utolsó feladat, de rá se rántsunk, mielőtt érte jön a tanárnő még letudja másolni valakiéről.
Egyik munkatársa lépett mellé és illedelmesen jó reggelt kívánt. Harmincas éveiben járó férfi volt. Meg is beszélték, hogy pótolják munkájukat a másikéról. A nő magas sarkúja hangos zajt csapott, ahogyan beléptek a néma társalgóba. A cipő, smink, csinos szoknya könnyedén rejtette el negyven évét, és tévesztett meg mindenkit az életkorát illetően. Ledobta táskáját az asztalra, a magas férfi mellé lépett és előhúzta a feladatlapját. Széthajtották a nyomtatványt és kattant a toll. Neki meg volt az utolsó feladat, viszont a közepéből hiányzott egy-kettő mondat.
– Mit csináltok?! – csattant fel mögöttük egy éles hang.
Az asztalon támaszkodva váltottak egy sokat mondó pillantást, Viktória forgatni kezdte a szemét, a férfi elmosolyodott, majd megfordultak. Egy alacsony, molett, vörös hajú nő állt az ajtóban, aki a főnökük volt. Annyi idős volt, mint Viktória, de a különbség szemmel látható volt a két nő között.
– Egy feladat hiányzik. – kezdett bele a magyarázkodásba Viktória.
– Mindkettőnknek. – szólalt meg a férfi is.
A törpe nő vett egy mély levegőt, majd viharfelhőként indult meg feléjük. Mint a megvadult bika a vörös kendő láttán. Az asztal felé nyúlt két alkalmazottja között és felkapta a feladatlapokat. Viktória háttal az asztalnak dűlve, a szélét fogva állt és bámulta dühbe jött főnökét.
– Nem itt kell megcsinálni a kidolgozandót. – szólt vissza az ajtóból.
Hangja negédes volt, Viktória büszkeséget és gúnyt is érzett benne.
– Szemét. – dünnyögte a férfi, amikor csapódott az ajtó.
Viktória kiegyenesedett, elengedte az asztal szélét és ismét magabiztosan állt tűsarkújában. A férfi rápillantva látta a sértettséget a nő arcán. A büszkeséget, mely nem engedi, hogy könyörögjön a feladatlapjáért, és a bátortalanságot is, ami megakadályozta abban, hogy bármit is szóljon az igazáért. Csupán szótlanul megigazította vajszínű inge alját, megfogta táskáját és ott hagyta a férfit.
Elgémberedett nyakát mozgatta a számlák felett. Vetett egy pillantást az órájára, tíz óra. Dél körül érkezik a tanárnő a feladatokért. Talán nem buktatja meg, amiért nincs kész az az egy feladat. Bár az ér a legtöbb pontot. Munkatársa, aki segíteni akart neki reggel, most a bal oldalán ült és komor arccal meredt a monitorra. Biztos megint rálöktek egy határidős munkát – gondolta. Jól ismerte azt a szituációt, amikor a felettese három órát vagy akár másfelet ad egy feladat elvégzésére, ami nem az ő hatásköre lenne. Mindenkivel megesett már nem is egyszer. Jobb oldalra fordította az arcát, ahol épp egy próbaidős fiatal lány dolgozott kezét-lábát elhagyva. Ő még lelkes.
Kigurította a székét, megmozgatta zsibbadó lábát a szűk cipőben, majd felállt. Úgy érezte, hogy szüksége van egy életmentő kávéra. Ahogy elhaladt a férfi mellett, együtt érzően megveregette a vállát. A férfi kiszakadva a munkából kissé kábán nézett fel rá, és egy savanyú mosolyt erőltetett az arcára. Viktória nem szólalt meg, mindent értett. Keze lecsúszott a válláról és elindult a társalgó felé. A férfi mélyen szívta be a levegőt, sóhajtott egyet, aztán rányomott a mentésre.
– Határidős? – kérdezte gépiesen Viktória, amikor belépett a férfi a társalgóba.
– Mint mindig.
Viktória rándított egyet rúzsozott ajkán, és oda nyújtott neki egy kávét. Két cukor, tej nélkül. Az egyetlen munkatársa, akiről megjegyezte, hogy hogyan issza.
Már nyíltak a férfi ajkai, de három munkatársuk belépése belé fojtotta a szót. A három nő keserves nyikorgás kíséretében húztak ki egy-egy széket és körbe ültek egy nyomtatványt. Nagy kapkodásban voltak. Viktória arca elkomorodott, lassan a pultra rakta a poharát és egy lépéssel már az asztal mellett termett.
– Mit csináltok? – kérdezte ledöbbenve.
– Van egy-két feladat, ami nincs kész. A főnök ide adta a tiedet, hogy lemásoljuk. – válaszolt az egyik nő.
– Ugye nem baj? – tekintett fel az, amelyik középen ült a három közül.
Viktóriát elöntötte a düh. Összegyűrve a feladatsorát kapta el előlük.
– Megőrültél?! – kiáltott fel a középső nő. – A főnök lemásolhatja, mi meg nem?!
– Lemásolta?! – szakadt ki belőle a kérdés.
Nem kapott választ, csak tágra nyílt szemeket látott a meglepettségtől vagy a felháborodástól. Sarkon fordult és kiviharzott a helységből. Egy hajszál híján felborította a férfit, ahogy kirontott az ajtón. A három nő bambán bámult egymásra. A férfi fejét rázva lerakta a poharat és elindult a nő után. Lassú, monoton léptekkel haladt az asztalok között, szeme pedig Viktória dühös léptein. Majd felrobbant a dühtől, léptei szinte égették a padlót. Felbőszülten sietett főnöke irodája felé. Ekkor jutott el a férfi agyáig, hogy nem fog megtántorodni, és kivételesen nem fogja elhagyni a bátorsága. Hülyeséget fog csinálni! Ha megindul a nyelve, kirúgatja magát. Biztosan kirúgják. Gyorsítani kezdett. Megnyújtott lépteivel hamar utolérte a magas sarkúban, de gyorsan topogó asszonyt.
– Ne legyél bolond! – kapta el a csuklóját.
– Hagyj békén! – rántotta ki a kezét. Barna szeme lángolt. – Veled is megtette! – vágta oda elfojtott hangon, hogy lehetőleg ne hallja az egész épület.
– Mit számít?!
– Még kérdezed?! – háborodott fel a kérdésen.
– Ha kirúg, mi a fenét csinálsz? Mert nem fogod visszafogni magad!
– Nem is! Most végre megmondom, ami bennem van! – hangja fojtott volt, de tekintete veszedelmesebb volt, mintha zengett volna tőle az egész világ.
Kihúzta magát, vállát hátra vetette és tovább indult. A férfi ráncolt homlokkal kezdte követni. Talán még meg tudja fékezni az irodában, ha szabad utat ad nyelvének.
Viktória nem kopogott, nem állt meg az ajtó előtt. Szinte ajtóstól rontott az irodába. A molett nő arcán már ott ültek a felháborodás jelei, de Viktória bőven túl tett rajta. A férfi higgadtan zárta be maguk mögött az ajtót. Eddig nem tűnt fel neki, hogy nincs üveg az ajtóban, de most, hogy észrevette, örült neki. Nem lett volna szerencsés, ha a dolgozók végig nézik a műsort, az is sok, hogy hallani fogják.
– Mi ez? –kérdezte Viktória nyugalmat erőltetve hangjára.
– A feladatlapod? – kérdezett vissza gúnyosan a nő.
Szikrázott a levegő kettőjük közt. Mintha észre sem vették volna a férfi jelenlétét.
Nagyot dörrent az ég, a férfi az ablak felé kapta a fejét. Hatalmas esőcseppek kezdték ostromolni az ablaküveget. Az hirtelen dörrenést, amitől a feszült csendben megijedt a férfi, Viktória meg sem hallotta. Azzal küzdött, hogy magába tartsa a már közel hét éve felgyülemlett igazságtalanságot és sérelmet. Ez a küzdelem fojtogatta. Vastag ujjakként csavarodott vékony torkára. A vörös hajú nő tisztában volt mindennel. Pontosan tudta, hogy mi Viktória problémája, ugyan akkor biztos volt abban, hogy úgy sem meri szóvá tenni. Ezzel a gondolattal várta a nő következő lépését. Az oldalt álló férfi viszont nem mert volna arra fogadni, hogy ezúttal csendben marad munkatársa. Mindig lenyelte az igazságtalanságokat, de most kitörni készült a vulkán.
Jobb kezében táncot járt a papír, a cipő sarka mozgott. Viktória egész teste remegett. A molett nő fel sem állt. Szeme a kezében tartott telefon képernyőjén, mintha ott sem álltak volna. Az ég tombolt. A férfinak pedig az fordult meg a fejében, hogy az időjárás teljesen tükrözi a nő hangulatát. Viktória bal keze ökölben volt. Tenyere fájt a húsba vágó műkörömtől. Szemét csípte a kikívánkozó könny.
– Igaz, hogy oda adtad a többieknek a feladatomat? - kérdezte.
Ezzel a kérdéssel kiérdemelte a férfi elismerését. Nem is a feltett kérdés számított, hanem a hangsúly. Nem csuklott meg a hangja, erőt és magabiztosságot sugárzott, ami teljesen ellentéte volt megjelenésének.
– Igen. – válaszolt félvállról a nő, azzal sem tisztelve meg, hogy ránézzen.
– Miért? Nekem azt sem engedted, hogy folytassam.
– Mit képzelsz magadról? – háborodott fel. – Nincs elég munkád?! – dörrent rá. – És te mi a francért állsz itt?! – fordult a férfihoz.
– Megyünk is. – mondta gépiesen Viktória, azzal megfordult és kezében a feladatlappal kilépett az irodából.
A férfi utána eredt és szólongatta, de hiába. Viktória felgyorsította lépteit, így egy pillanat alatt bezáródott köztük a női mosdó ajtaja.
– Ne csináld már ezt! – szólt be a férfi, de nem jött válasz.
Viktória az ajtóval szemben lévő ablakhoz lépett. Ekkor szakadt ki belőle a zokogás. Lassan csúszott le a hideg csempének döntve a hátát és leült a földre. A megviselt papír ott hevert mellette. Könnyei úgy potyogtak, akár csak az esőcseppek az ablak túloldalán. A férfi az ajtó másik oldaláról kérlelte, hogy menjen ki. Viktória ott ült teljesen egyedül és csak kiengedte magából a feszültséget, a sérelmet. Sose érezte magát tehetetlenebbnek, mintha nem volna hangja. De még ha lenne is, akkor is süket fülekre lelne.
Egyszer csak nyikorgást hallott, megmozdult a kilincs és belépett a férfi. Vörös szemeit a meglepettségtől ledermedt férfira szegezte, szipogott kettőt és a szemét dörzsölve összekente az egész arcát sminkjével.
– Ott álltam és rájöttem, hogy nem mondhatok semmit. – mondta kedvetlenül, alig hallhatóan a nő. – Két gyerekem van, akiket egyedül nevelek. Pedig..
– Helyesen cselekedtél. – szakította félbe a férfi és leült mellé.
Amikor meghalljuk azt a szót, hogy szólásszabadság, azon nyomban valami hatalmas, mindent átfogó dologra gondolunk. A helyzet valójában az, hogy a szólásszabadság vagy éppen annak hiánya nem csak egy nemzetet átformáló probléma esetén jelenhet meg, hanem mindennapi életünkben is. A munkahelyünkön épp oly fontos, hogy hangot emeljünk jogainkért, mint bárhol máshol és bizonyos esetekben épp oly nehéz is.

Új alkotás feltöltése