Történelemóra a fekete autóról

Műfaj: Esszé

- Látjátok, ezért szép és jó történelemtanárnak lenni, főleg tizenkettedikben – fejezte be hosszas monológját a töri tanárom, és elhallgatott.
Valóban szép feladatnak tetszett, amit akkor csinált. Csak ült egy széken, szemben a csoporttal és mesélt és mesélt. Az életét mesélte el nekünk, mert ami számunkra megtanulandó tananyag, egy fejezet a tankönyvben, a Rákosi- és Kádár- rendszer, az számára a megélt valóság, a gyermek- és ifjúkora. Szerette vagy nem szerette, nem számít, ha csak magolni akarunk, de ez- ugyebár- fakultáció, ahol mindent illik tudni és minden iránt illik érdeklődni.
És mi érdeklődünk is. Mohó kíváncsisággal isszuk a szavait és csalafintán mosolygunk, amikor hozzáteszi egy-egy aktuális politikai helyzetre tett megjegyzése után, hogy „na, majd jön értem a fekete autó”. Tudjuk, miért mondja, mert tanultuk és láttuk filmekben. Tudjuk, mert nyitott szemmel és füllel járunk a világban, és már tizennyolc évesek vagyunk, tehát felismerjük a helyzetet, mikor lehet csalafintán, sokat értőn bazsalyogni. Igen, tanárnő, értjük, mire gondol - üzeni az arcunk, pedig csak tudjuk, dehogy értjük!
Mi már egy másik generáció vagyunk. Még múlt századiak, de bőven rendszerváltás utániak. Mi csak hírből ismerjük a téeszeket és az úttörőket, mi nem köszöntjük oroszul az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatokat, mi természetesre vesszük, hogy farmert hordunk, kólát iszunk, internetezünk és millió tévécsatorna közül válogathatunk, oda utazunk, ahová csak a zsebünk engedi. Mi már globalizálódtunk és 2004 óta tősgyökeres tagjai vagyunk az Európai Uniónak, legalábbis még mindenképpen. Tudunk cinkosan nézni egy-egy ilyen megjegyzésre, de azért fogalmunk sincs, milyen az, „ha eljön a fekete autó”, és ez így van jól.
Nézem a tanárom arcát. Közel ül hozzám, jól látom, ahogy gesztikulál, ahogy az arcára árnyék ül vagy éppen mosoly. Volt jó is abban a rendszerben. Mennyi vicc és mulatság és régi szép emlék! Az ember jobban értékeli az apróságokat, ha nincs más, ha nincs a bőség zavara. Most minden van, zsebre tesszük a világot az okos telefonunkkal, és nem értékeljük annyira, mint ő a titkos levelezését a kínai kislánnyal. Postán! Gondoljuk csak el… Már nem tartják a kapcsolatot, a lány talán már nem is él, de mekkora dolog volt az akkor, hogy ők egymásra találtak az ifjúsági újság oldalán! Hogy szerették egymást! Angolul írtak, angolul!
Hiába, változik a világ. Jó, hogy ma már nem kell rettegésben élnünk, titkolnunk a gondolatainkat és vágyainkat. Jó, hogy szabadok vagyunk, és demokráciában élünk. Sajnos ez sokaknak nem adatott még meg a világon, gondoljunk csak Észak- Koreára vagy Kubára, hogy említsek kettőt példaképp. A szabadság, s ezen belül a szólásszabadság emberi jogunk, ami megillet minket, éppen úgy, mint az élethez való jog, a törvény előtti egyenlőség, egyenlőség polgári és vallási értelemben, valamint jog az élelemhez, a munkához, a tulajdonhoz és az elnyomással szemben való ellenálláshoz.
A töri tanár sír. Most Déry Tiborról beszélt és a Szerelem című novellájáról.
- Velünk is így volt – törölgeti a szemét-, csak nálunk hat év és nem hét, és a fiúból lány lett – mutat magára.
Mi is elnémulunk, hat ránk a mű és a könnyek. Megtudjuk, hogy az édesapja hat évet ült Rákosi, majd Kádár börtönében holmi soha ki nem adott rebellis szórólapok okán. Nyomdában dolgozott, könnyű volt ilyesmit felvetni ellene és bizonyítékra nem volt szükség, elég bizonyíték volt kormányellenes politikai beállítottsága. Ha merte volna, valószínűleg valóban kiadja azokat a szórólapokat és kitűzi mindenhol a városban, de mint felelősségteljes, s saját életét féltő ember, nem merte meglépni. Hogy nem tett semmit, s otthon kislánya és terhes felesége várja, nem számított, nem kívánatos elem volt. Hogy merészelt egyáltalán fejébe venni ilyen gondolatot? Aztán amnesztiát kapott, mert ezzel is példát statuáltak: lám, a rendszer tud kegyes is lenni.
Mi nem ismerünk ilyen történeteket, nem éltünk meg ilyen fájdalmakat. A fekete autó helyett ránk új, más veszélyek leselkednek. A történelem azonban köztünk él, és a tanáromhoz hasonló emberek már nyíltan, szabadon kimondhatják, ami a szívüket nyomja. Intő szavuk figyelembevételével pedig talán sikerül elkerülnünk a visszafelé fejlődést, és talán egyszer megtaláljuk azt a kínai kislányt is a sok közül, akivel a „mizu-semmi” témát kimerítve végigjárhatjuk a szólásszabadság gyakorlati örömeit.
Historia est magistra vitae.

Új alkotás feltöltése