Mondd ki!

Műfaj: Slam poetry

Ne szólj szám, nem fáj fejem…
Mit is jelent ez az elnyűtt, régi mondás?
Talán azt, hogy nincs többé haszontalan sikoltás?
Vagy, hogy megszűnik minden, de végül is marad ugyan az a nyomorgás?

Hogyha nem mondom ki, ami a szívemen, így tehát elrejtem, ami a számon,
Az máris egyfajta biztonságot nyújtó ősi filmvászon,
Amit azért vetítünk le, hogy megnyugtassuk kicsiny, fáradt elménket,
Hogy elfeledjük azokat az eszméket,
Amikért érdemes lenne küzdeni…

De nem küzdünk, mert azt szajkózzuk magunkban,
Hogy: „Nekem úgyis mindegy!”, mit tehetnék ebben a nyomorult paneldobozban,
Ahol élek.
De valójában nem élek.
Csak vegetálok.
Nem foglalkozom a gondolattal, hogy mi lesz majd azzal az áldozattal,
Amit én a jövőért hozok.
Ha egyáltalán hozok.
Gondolok én egyáltalán a jövő generációjára?
Ki lesz így hatással az ember evolúciójára?

Tehát méltán tehetem fel a kérdést magamban:
Miért nem élünk azzal a legalapvetőbb jogunkkal,
Hogy valami jobbat is elérhetnénk pusztán csak a saját szavunkkal,
Megváltoztathatnánk emberek nézeteit és azokat az eszméket, amelyeket a filmvászon elfeledtet velünk,
Pedig csak elhivatottság kellene, és ezeken könnyen felülemelkedhetünk.
Felülemelkedhetünk, mert van hova, előttünk van a jövő kegyetlen ostora.
De ha jobban megnézzük, ez az ostor nem is olyan kegyetlen,
Ezt csak az látja így, aki önmagában is szegény és mérhetetlenül tehetetlen.

Így hát te ne légy tehetetlen, mert mint minden embert, bőrszín, vallás és kultúra figyelembe vétele nélkül egyenlően megillet a szó szabadsága.
Megillet, mert emberek vagyunk.
Nem állatok vagy növények, vagy ezeknél még jelentéktelenebb teremtmények.
Hanem emberek.
Légy te is ez az ember, és csak bátran mondd ki: Nekem nem mindegy!

Új alkotás feltöltése