Szabadon szólni,fejfájás nélkül

Műfaj: Esszé

A szólásszabadság, már régóta, sokszor ismételten felvetődő téma. Megjelent a forradalmi 12 pontban, sőt a későbbi sorsfordító dátumokon is; elmondható, hogy a magyar nép azért, hogy nyíltan – fenyegetettség nélkül - kinyilváníthassa a véleményét, régóta küzd. Azonban nem a történelmi és politikai vetületét szeretném írásomban feltárni, hanem azokat a jelenségeket, ami a hétköznapi életünkben felmerül. A nyíltság előnyeit és hátrányait mérlegelem. Nem a hősöket kutatom, az egyén helyzetének behatároltsága foglalkoztat. A szólás szabadsága – meglátásom szerint – abban is áll, hogy őszintén kifejezhessük gondolatainkat, kezeljük sérelmeinket kapcsolatainkban.
Napjainkban van, aki azért hallgatja meg a másik embert, hogy kegyesnek, kedvesnek tüntethesse fel magát, de utána csak még inkább hátba támadja azt, akinek volt bátorsága kimondani a gondolatait. Az őszinteség hatalomnak is mondható, amit mindenki felszínre akar hozni, azonban ezt sokan nem merik megtenni. Tulajdonképpen a szólásszabadság nem más, mint az, hogy őszinték legyünk egymással, hisz egy jó ország, de egy jó barátság alapja is az őszinteség. Véleményem szerint az, ha valaki nem őszinte, és nem mondja ki nyíltan az igazságot, azt is tükrözi, hogy ő maga sem szereti, ha őszinték vele, vagy éppen nem bírja elviselni az igazságot. Ez egy olyan tulajdonság, ami akár sorsdöntő is lehet. Életeket dönthet romba. Úgy vélem, nagy baj az, hogy az emberek manapság nem képesek meghallgatni társaikat. „Elbeszélünk” egymás mellett, figyelem nélkül. Máskor viszont vég nélkül soroljuk vélt vagy valós sérelmeinket, s kompromisszumok helyett makacsul kitartunk a maguk igazsága mellett. Sokkal egyszerűbb büszkén, önfejűen kiállni amellett, amit már egyszer kitaláltunk. Nos, lehet, hogy egyszerűbb, de nem minden esetben jobb. Csak nagyon kevesen mondják ki, amit valójában gondolnak. Akadnak olyanok, akik nem merik kimondani azt, ami bennük rejlik, ezért magukban tartják, és visszahúzódnak. De ez nem jó! Magyarországon szólásszabadság van, mégsem használja ki ezt az emberek többsége. Sok és sokféle fórum ad módot arra, hogy meglátásainkat, észrevételeinket kinyilvánítsuk, mégis az emberek többsége visszaretten attól, hogy ezekbe bekapcsolódjon. Illetve helyesbítenem kell, mert mindenki számára ismerős lehet az „aszfaltprédikálók” trágár hangoskodása, akik a jobbítás szándéka nélkül olcsó, nyíltszíni kritikával élnek. Hangjuk bántó és megbotránkoztató. Sajnos, ez a fajta szólam a szűkebb és tágabb környezetünkben mindenhol jelen van. Ez is a „szólás szabadsága”, amit inkább feltartóztatni kellene, valahogy, valamivel, de ennek módját még nem találták meg, így tapasztalom. Mintha mást nem volnánk képesek kimondani, csak keserveinket a körülményeink, a munka, a szomszéd vagy bármi más miatt. Egyszerű megoldás embertársainkat a háta mögött a fonákságaival jellemezni, de ezt szembenézve a másik féllel nem tesszük meg, ehelyett mosolyogva bántunk. Ez a rossz irányú kommunikáció végzetes lehet és akár társadalmi méreteket is ölthet. Szerintem fontos volna, ha időt és figyelmet szentelnénk egymásra, és az esetleges véleménykülönbségeken nem civakodással keresnénk utat érveink súlyának. Nem hagyható ki ebben a gondolatmenetben a médiumok(tévéműsorok, „vita-talkshowk, ellenőrizetlen blog-bejegyzések minősíthetetlen hangneme) szerepe és felelőssége. Táplálják az indulatot és a megoldást, az egymáshoz vezető utat nem tárják fel.
A közmondás, hogy „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” tökéletesen körülírja a mai helyzetet és a problémát is. A mondat elejéről szinte hiányolom, a szót, hogy: „inkább”, ami egyértelműsítené a legnagyobb problémát: a félelmet, valamint az abból eredő gyávaságot. Magam is tapasztaltam olykor, hogy talán jobb lett volna csöndben maradni egy adott helyzetben, de úgy éreztem, nem tudok. De mégsem bántam meg, hogy volt bátorságom élni az őszinteség erejével, és mertem igazat mondani. Azt tapasztaltam, hogy a tinik és a felnőttek körében másképpen értelmezett fogalom a szólásszabadság. A fiatalabbak mintha bátrabbak lennének, ösztönösebbek és mernek kockáztatni. Mi lehet ennek az oka? Sokat tűnődtem ezen. Lehet, hogy az életkor számával a visszahúzó terhek is megnövekednek? Néha felbőszít, hogy az idősebbek mennyire önző érdekeket hajszolnak és semmi teret nem adnak a magasztosabb részükből - hiányzik az igazságérzet, taktikáznak, és ahányszor alkalmuk nyílik rá, a maguk javára döntenek, cselekednek. Vajon remélhető némi változás? Vagy már annyira fásultak az emberek, hogy sorsuk jobbításáért egy keveset sem hajlandóak tenni? A kérdés nyitva marad. Gondolom, néhány év múlva ismét felmerül, hová vezettek ezek a folyamatok.
Aki sajátjának érzi ezt a témát, szólni kíván, mert nem hallgathat, hiszen minden vélemény fontos. Én ebben hiszek. Kapcsolódnom kellett ehhez a kérdéshez, mert ilyen elvekkel próbálom kialakítani az életem és a kapcsolataimat. Az írás, számomra egy olyasféle eszköz, mint az ecset a festő kezében. Szólni szeretnék mindenkihez, amit ez a kommunikációs forma lehetővé tesz. Vallom és hirdetem, az őszinteség, a valódi gondolataink kinyilvánítása fontos, hisz anélkül nem lehetünk igazán jó, „tiszta” emberek.

Új alkotás feltöltése