A lány, aki szabadságot kiáltott

Műfaj: Novella

A világ peremén egy folyó egyensúlyozott, körülötte keményre fagyott a hideg, téli föld.
A zúzmarás fűben súlyos paták dobogtak, s a távolban fenyegető árnyalakok körvonalazódtak. Figyeltem, ahogy vonulnak, torkomat halk zokogás fojtogatta.
A vihar már fekete fellegekbe gyűlt az égbolton, s épp lecsapni készült, ahogy az ellenséges csapatokat egy alvó tábor felé vezette, s nekem lázadtak a gondolataim. Hisz várjam itt, nézzem végig egy nemzet reményének pusztulását, ahogy a reménytelenség ködén keresztül még egy utolsó harcba száll?
Elfojtottam egy kitörni készülő könnyet, torkom égett a fájdalomtól, ahogy közelebb araszoltam, törékeny testem a hajnali szélben hajlongó zúzmarás fűbe rejtettem. A szálak sátorként zárták körbe testem, s szomorúan meghajoltak előttem, ahogy egyre közelebb s közelebb mentem, didergő ujjaimmal utat törve a lázadók felé.
Hiszen csak szabadok akartak lenni. Kiképzés nélkül, fegyverzet nélkül, csak a reménnyel és kezdetleges szerszámokkal felszerelkezve egy elhagyatott, vidéki kis falucska melletti folyóparton, az utolsó megmaradt vitézek. Letört szárnyú szabadságharcosok, kiknek jelzőfényként ragyogott az éjszakában a szabadság híre. Akik mertek, kik mernem még mindig, kiállni magukért és az igazukért, s kiknek egyetlen válasza golyó volt és kés, forrongás, kegyetlenség és megtorlás.
S most a halál siklott feléjük a felkelő nap gyenge fényében. Hisz senki nem mondta, hogy az a bizonyos nem érkezhet a kormány színeiben, vad paripákon táncolva, kiknek orrából fenyegetően ömlik a fehéren gomolygó lehelet. Izmaik kontrasztján szelíd táncot járt a didergő napfény, miközben erős lábaikkal egyre előrébb araszoltak, ahogy én is, s a gondolataimban lerajzolt út már a lovasokét keresztezte, már útjukat állta.
Az ilyen pillanatokban az ember talán nem is gondolkodik. Emlékszem, még rémlik, ahogy lábaim a biztos halál felé visznek, talán a gondolataim megállásra is késztetnek, talán épp biztatnak. Talán tényleg megszűntem ép ésszel élni. Úgy éreztem, nem veszíthetek.
Itt voltam én, egy naiv, árva lány, háta mögött a szörnyű sorsával, orra előtt a szabadságharc kimenetelével. Vékony ruháin keresztül dideregve, orrára fagyott esőcseppekkel, párától vizes hajával és a reménnyel, hogy tiszta tekintetének halk villanásai majd megállítják a támadást.
Ugyan, mit hittem én?
De mire ráeszméltem, talpam alatt havas homok ropogott. Előttem két szürke csődör ágaskodott az ég felé, az egyik lovas gorombán rám szólt, s ideges paripáját kezével csitítgatta. Lábam azonban mintha nem értette volna az agyam parancsát. A szívem és a fejem kétfelé húztak, s én ott álltam középen, épp, ahogy a lázadók és a felkelés leverői közt.
Az egyikük fegyvert tartott felém, s bennem megállt az élet. Gondolataim elhagytak, egy halkan suttogó kivételével: nem lehet, hogy egy szó nélkül távozzak.
Hangom rekedtes volt és gyenge, ahogy kiejtettem az első szavakat. Nem tudtam ép ésszel gondolkodni. Meglepődöttnek tűntek és felháborodottnak, s többen már épp felém mozdultak, mikor a vezető intett nekik, hogy hagyjanak, s mely tette engem is megdöbbenéssel töltött el. Tehát hallgat. Talán pár percet szólhatok, s ő majd hallgat.
- Én nem tudom megállítani a harcot. - kezdtem, szemeimben könnyek gyűltek, arcom zokogó fintorba csúszott, ahogy gondolataim utat törtek a számon át. - Nem vagyok olyan, mint ők. Itt és most lelőhetnek... - megremegett a hangom. Folytatni akartam, s kerestem azt az apró bátorságot, mely az első szavaknál mellettem állt. - Itt és most lelőhetnek, de maguk lesznek bűnösek, s nem én.
- Ártatlan vagyok. - hitetlen tekintettel néztek, volt, aki viszont dühösen. Nem egyikük fegyvert tartott rám, s halálomat csak vezetőjük feltartott keze akadályozta meg. Szája gúnyos mosolyra húzódott, szemében játékos kéj villant. Tekintetéből üvöltött a lenézés, és a tudat, hogy a sorsom az ő kezében van.
- Nem teszek mást, minthogy beszélek, s maguk fegyvert fognak rám, néma fenyegetést üvöltenek a szemükkel és a ravaszon remegő ujjukkal. S lám én mégis itt állok, noha maguk már ezerszer, s ha kell többször, megölhettek volna.
Féltem, hogy untatom őket. Rettegtem, hogy az életem egy szempillantás alatt véget ér, mielőtt kimondhattam volna, amit gondolok. Nem értettem, mi készteti őket a hallgatásra, mégis, amíg csak lehetőségem volt, beszéltem és beszéltem, míg a hátuk mögött fel nem ragyogott teljes valójában a nap.
- Miért bűnös az, aki meri szólásra nyitni száját, s egyszer az életében azt mondani, amit gondol? Tán bolond, ha másképp gondolkodik, mint maguk? Ha a napot más napszakban tartja gyönyörűnek, ellentétben magukkal, már okot találtak a kivégzésére? Jogom lenne mást állítani, nem?
- Mikor feledkezett meg a kormány erről? Ezek az emberek maguk előtt, mind a holtak, mind kik még itt szenderülnek, mást sem tettek, csak emlékeztek a jogra, melyet nemrég kaptak. Hogy megtehetik, hogy máshogy látják ezt a világot, melyet élünk, s melyet mások már helyesen mocsoknak neveztek volna.
Kezdett fogyni a türelmük, de én nem hagytam abba. Ki kellett már mondanom azt, amit igazán gondoltam.
- Lelőhetnek most azonnal, a holttestem itt fog nyugodni évszázadokon át, s sokaknak én leszek a példa, nem maguk. Az elnyomottaknak, a reményteleneknek az a sok száz halott és túlélő szabadságharcos, akikben megszületett az igény arra, hogy úgy és akkor nyilváníthatnak véleményt, amikor csak szeretnének. Hogy a nézeteikért és a gondolataikért nem lesznek bűnösnek, hazugnak vagy bolondnak bélyegzettek. Meghalhatok én ebben a percben a maguk egyik golyója által, de a harc nem fog megállni. Ha most győznek is, lesznek még mások, lesznek erősebbek, radikálisabbak, szabadabbak, s maguk nem lesznek képesek többé vasba fogni őket.
A vezető felemelte fényesre csiszolt fegyverét. Farkasszemet néztem a vak puskacsővel, de már nem éreztem semmit a szavaim hatására elárasztó büszkeségen kívül.
- Egy utolsó kérdésre válaszolj még, naiv, naiv kislány. - mondta negédes hangon, s én hangosan nyeltem egyet. Meghalok, s engem ez mégsem borzasztott el. Hisz a lövés majd felkelti a szunnyadó felkelőket, s a harc újra fellángol. - Miért ez az égbekiáltó bátorságod, hogy életed utolsó tetteként elénk ugorj, és szólni merj?
Éreztem, ahogy a válaszom közben kiszökik az utolsó levegőm is:
- Mert a szó szabadság.

Új alkotás feltöltése