Virágkötő

1. helyezett / Novella

Kellemes délután volt, kései, otthonos mozgolódással, lassan szunnyadó csiviteléssel. A kertek alatt csak néha egy-egy feljajduló kutya szakította félbe a nyugalmas, de mocorgó csendet. Nagyszülei konyhájában ücsörgött Csiljak Gergely, hallgatva az óra kattogását, elbóbiskolva a fehér csempére tapadó fényeken, melyek olykor, ha jött egy szellő, remegve zizegtek egymásba, majd újra a helyükre kúsztak. Az öreg Csiljak kinn foglalatoskodott, soha nem is lehetett azt tudni pontosan, mit csinált, fúrt-e, faragott-e vagy épp az állatokat etette-e: mindig volt tennivaló a háznál, ő pedig ahogyan az évek teltek, mind annál jobban beléjük mélyedt. Elragadtatás, menekülés vagy szokás volt-e, azt sem lehet tudni. A drága mama süteményt kínált.- Kérsz, ugye? Kóstold meg! Csokis. Új recept, még nem próbáltam. Finom? De csak is az igazat! Jól van. Jól van, örülök neki, tudod, hogy én csak örülök. Majd teszek el, ha mész. De szólj rám, különben aztán elfelejtem!A kis Gergely, tizenöt éves szeplős arcú kamasz, majszolta a süteményt és várta a kérdést, amely mindig elhangzik, akár tavasz van, akár ősz.- Na és mi újság az iskolában? - Valuska néni leült elé, s megtörülte a mosogató szélén pihenő konyharuhával a gyöngyöző homlokát. Kifáradt a hirtelen izgalomban, a kis sürgés-forgásban, hiszen unoka jött, jött az unoka, öröm, de mit kínálhat az ember magán kívül, mit mondhat az ember, oly régóta él, mit szólhatna újat, de legalább sütemény meg üdítő, nyalánkságok, addig is helyben az unoka, a gyermek két szép kerek arca - gondolta ő, de miként az imént helyet foglalt, egy elharapott sóhajtással pontot is tett minden apró-cseprő ijedelmes mozgalom végére a fejében. A fiú pedig mosolygott. Hogy is ne vigyoroghatna egy unoka, főleg vendégségben? És mondta, mesélte ő bőszen, mi újság az iskolában. Persze tudta, szavai már sokadszorra hagyják el a száját az évek során, olyan nagy ő már, olyan sok osztályt kijárt, de hiszen nem is az volt a lényeg, hogy újat feleljen.
A mama figyelt. Ölbe tett kezét nem mozdította, szája remegett meg csak néha. Bőrén felsejlett az élet: arca minden nevetést, sírást és haragot, napfényt, hideget, tenyerei az összes kemény, izzadságos, földszagú munkát eltették. Belevésődött a múlt, annak minden mozdulata, jó és rossz döntések halmaza. Néha Gergelyre pillantott, máskor egészen nem járt helyben, olyan messzire meredt apró, kék szemeivel.- Tudod gyermekem, én szívem szerint mindig is virágkötő lettem volna... Úgy szeretem őket, olyan gyönyörűek! - és ez tisztán látszott szemeiben is, környezetében is. Kis, sáros udvarú házukban annyi virág volt, amennyi csak lehetett. A folyosón, a szobákban, a konyhában, mindenhol zöldellő levelek és színes szirmok nyugodtak. Kedvére éldegélhetett náluk bármiféle növény: voltak, melyek futottak, fel a falon, türelmetlenül, végig a plafonon, aztán vissza, soha nem nyugodva, mások csendesen pihegtek, helyükkel békében mindenféle színes, kényelmes cserepekben ülve. Aztán voltak, akik szépségüket táplálgatták egész évben, majd az esős napokon, rosszkedvükben dühből vagy véletlen, de leejtették kincsüket. S megint csak mások - tán ők voltak azok, kik tiszavirág életükkel kicsit különcként szerepeltek - megtiszteltetéstől örömittasan húzták ki a hátukat, hogy az asztal közepén, gyönyörű vázában illatozhatnak. Később persze büszkeségük alábbhagyott, s csüggedten hajtották le fejüket az irigységtől, látva mások szép korát. Egy szó mint száz, érezni lehetett a lakásban, hogy a virágok élnek, puhán lélegeznek, s jól érzik magukat. Az udvar kertjeiről pedig még csak szó sem esett!Csiljakné csak ült, szemei az asztalra meredtek. Körbe volt véve szeretett virágaival.- De hát, akkor más idők voltak. Meg volt mondva, mit kell tenni. Nektek fiataloknak, mennyi minden van már! - s mintha nem is a fiúnak beszélt volna. Csak nézett előre, karjait egymáson pihentetve, szajkózva szavait a lehetőségekről, a választásokról, arról, mit szabadott, mit nem. Nem először hallotta már ezt a történetet az unoka. Virágkötő. A mama virágkötő szeretett volna lenni.- Virágkötő szerettem volna lenni. Úgy igazán szívemből! De sok volt a dolog. Nem is mondhattam volna. Aztán hova megyek, ha kiadják az utam? Nem is mondhatták volna, szükség volt rám. Végtére is, nem is mondhattunk semmit sem... - és lecsüggedt. Lassú, monoton mondataiban már csak épphogy felsejlett valamiféle harag, sértődöttség, felbuzduló csakazértis: mégis, leginkább egy mélyről jövő lélegzetvétel, mely kicsit felrázta a testet, annak minden sejtjét élni akarásával, de aztán kifújódva eltűnt a kis konyhába, bele a nagyvilág levegőjébe, elveszve, néhanapján visszatalálva elindítójához. Aki már, megjárva útjának nagy részét, ha nem is elveszett fiatalságáért, hát gyermekeiért, és azoknak gyermekeiért imádkozott.- Tudom, mama - mondta Gergely kissé megszeppenve, mert nem is tudott mást vagy épp többet szólni, ahogyan sosem. Nem ismerte azt a penészvirágos álmokkal teli, földbe mélyedt, nehéz vállú világot, ami azelőtt létezett, mielőtt felnyitotta a szemeit. Azt a rejtegető, susmorgó, koszt, port lenyelő, zárt szájú helyet, ahol a véleményt és a való igazságot kellett elmismásolni, ha az ember törni szeretett volna legalább egy falat kenyeret.- Tudod te, persze, tudod... De hiszen kellett a kenyér! Menni kellett tömni a libát, háromóránként, menni, és semmi mást nem tenni, este is, apáddal is a másik karomban, csak dolgozni, ami van, ha nincs más, és nem volt más, nem, hát mégiscsak élni kellett valahogyan - aztán csend. Vali néni nem akart újra belekezdeni. Mit mondhat az ember újat, nem is igazán tud már újat, oly régóta él - ismételte magában. Ami akkor benn ragadt, az a nagy, ma már kicsi, már rég kijött, sokszor, bőven és röviden egyaránt. - Na de aztán most már... Csomagolok süteményt. Ízlett igazán? - felállt, megtörölte sötétkék szoknyáját, s lassan elcammogott a dobozokért. Fájt már a lába - Mondd meg otthon, puszilom édesanyád. A papa kinn van még - és mire kimondta, a zsenge Gergely már felvette cipőjét és arcát csókolta - Aztán meg ne fázz, édes fiam!Csiljakné később hallotta, amint nyitódik a kinti kapu, ahogy búcsút vesz a gyermek. Egyedül maradt néhány percre, s valami akkor megnyomta a mellkasát. Erősen, mégis azért puhán, hogy a gyönge szíve ne roskadjon bele. Milyen szép ez a kis Gergő! Hát csakugyan jó, hogy élünk, hiszen, hátha legalább az ő álmai teljesülnek ezen az istenadta világon - s visszaült oda, ahonnan egy kis ideje felállt. A levegő sűrűsödni, a fények halványulni kezdtek. Hirtelen köszöntött be a szürkület. A nappali, gyors és éles hangok elnyúltak, tán még le is feküdtek, úgy kúsztak tovább, míg végül teljesen meg nem szűntek létezni, hogy beköszönthessen valami teljesen új élet, egy lassabb, nyugalmasabb, titkosabb. A vén kutya ásított és elaludt, a tücskök muzsikába kezdtek. Ekkor lépett be Csiljak Attila fáradt, görnyedt testtartásával, olajos nadrágjával, bütykös kezeivel. - Mi az, Vali, miért ülsz így itt a sötétben? - s felgyújtotta a villanyt. Válasz nem volt, hogy is lett volna. Valuska néni felállt, a lámpafénytől szemeit kinyitotta, mintha a reggel jött volna el, s hozzálátott hátralévő tennivalóihoz. Az öreg Csiljak addig elment, hogy forró vizet engedjen a kádba, s lemossa magáról a napot. Az egész házban tág csend uralkodott, afféle dohos, megaludt, de valamennyire meleg csend. Tán csak a maradék szuszogó élettől langyoskás.
A két fáradt ember már lefeküdni készült, amikor újra összetalálkoztak. Mozdulataik olyanok voltak, mint maga a nap vége. A hűvös dunyha megváltás volt a forró, sajgó, göcsörtös lábaknak és karoknak, homályos szemeknek, tompán égő arcoknak. Ez is csak olyan nap volt, mint a tegnapi - gondolták.
Ahogyan ágyukra ereszkedtek, a rugók nyöszörögni kezdtek, ahogyan eloltották a lámpákat, rájuk hullott a tömött csönd. Már hosszú ideje mozdulatlanul feküdtek, lélegzetük egyként lassult, amikor az örökkének tűnő perceket megtörte egy bátortalan, álmos hang, amely minden kimerültsége ellenére képtelen volt elaludni.- Tudod Attila... - s ahogyan kimondta, Valuska néni már nem is tudta, hány éves, nem látta, sötét volt már, hogy lássa: nyár volt, olyan igazi nyár, pöttyös ruhában játszott az udvaron és a testvérei körülötte mind fiatalok voltak, nem fájt a nevetés, nem volt bántó a szél, a por, kezeik dinnyelétől ragadtak. Aztán hívták őket befele mind, mezítláb szaladtak, könnyen ugrottak, még nem nyomta le őket a hátukon cipelt élet.- Mi az? - dünnyögte a férj félálmában.
Vali néni kissé megijedt, de aztán mégiscsak kimondta, ami folytonosan forgott a fejében, mert addig tudta ő, hogy képtelen álomba szenderülni.- Jaj, tudod... én ha már csak említhettem volna, hogy virágkötő szeretnék lenni... De még csak azt sem tudtam, mi fán terem az olyan élet! Pedig talán, ha nagyon erősködöm... Nem mertem én!Válasz nem érkezett, az öreg Csiljak úgy ismerte az említett érzést, mint felesége. Az pedig még halkan, szinte csak magának bizton elmondogatta, mennyire reméli, más lesz majd a fiatalok élete, jobb lesz, hátha jobb lesz, jobbnak kell lennie, igaznak kell lennie, való igaznak. S hogy ha kell, tudnak majd, mernek majd küzdeni érte.
Nem történt ezek után már semmi. Nem is kellett szólni többet. Magukra húzták a paplant, alaposan betakarva a már rég ismert, teljesen soha nem vesző vágyaikat, emlékeiket, úgy aludtak el csendben.

Új alkotás feltöltése

Remek nyelven írsz, prózád érzékeny próza, a szólásszabadság fogalma nálad egybefolyt a lét szabadságával, de olyan üde a nyelv és kidolgozott a szöveg, hogy ez nem zavaró. A történetedben az álmok a történelemnek köszönhetően nem valósulnak meg, a főhősöd elfogadja, amit rámér a sors. Sokkal inkább érződik melankólia ebben, mint tragédia. Pedig ez valódi tragédia. Csak másképp. Nem a kimondás és a szólás szabadságának csorbulása miatt. A leírt esetben nem sokat nyom a latban, hogy valaki elég bátor-e kimondani, amit érez vagy amire vágyik. Vagyis: a szólás szabadságának fontosságát másképp hangsúlyoznám. A „méla szájíz” kifejezésen erősen elgondolkodnék.

Virágkötő

Kellemes délután volt, kései, otthonos mozgolódással, lassan szunnyadó csiviteléssel. A kertek alatt csak néha egy-egy feljajduló kutya szakította félbe a nyugalmas, de mocorgó csendet. Nagyszülei konyhájában ücsörgött Csiljak Gergely, hallgatva az óra kattogását, elbóbiskolva a fehér csempére tapadó fényeken, melyek olykor, ha jött egy szellő, remegve zizegtek egymásba, majd újra a helyükre kúsztak. Az öreg Csiljak kinn foglalatoskodott, soha nem is lehetett azt tudni pontosan, mit csinált, fúrt-e, faragott-e vagy épp az állatokat etette-e: mindig volt tennivaló a háznál, ő pedig ahogyan az évek teltek, mind annál jobban beléjük mélyedt. Elragadtatás, menekülés vagy szokás volt-e, azt sem lehet tudni. A drága mama süteményt kínált.
- Kérsz, ugye? Kóstold meg! Csokis. Új recept, még nem próbáltam. Finom? De csak is az igazat! Jól van. Jól van, örülök neki, tudod, hogy én csak örülök. Majd teszek el, ha mész. De szólj rám, különben aztán elfelejtem!
A kis Gergely, tizenöt éves szeplős arcú kamasz, majszolta a süteményt és várta a kérdést, amely mindig elhangzik, akár tavasz van, akár ősz.
- Na és mi újság az iskolában? - Valuska néni leült elé, s megtörülte a mosogató szélén pihenő konyharuhával a gyöngyöző homlokát. Kifáradt a hirtelen izgalomban, a kis sürgés-forgásban, hiszen unoka jött, jött az unoka, öröm, de mit kínálhat az ember magán kívül, mit mondhat az ember, oly régóta él, mit szólhatna újat, de legalább sütemény meg üdítő, nyalánkságok, addig is helyben az unoka, a gyermek két szép kerek arca - gondolta ő, de miként az imént helyet foglalt, egy elharapott sóhajtással pontot tett minden apró-cseprő ijedelmes mozgalom végére a fejében.
A fiú pedig mosolygott. Hogy is ne vigyoroghatna egy unoka, főleg vendégségben? És mondta, mesélte ő bőszen, mi újság az iskolában. Persze tudta, mondatai már sokadszorra hagyják el a száját az évek során, olyan nagy ő már, olyan sok osztályt kijárt, de hiszen nem is az volt a lényeg, hogy újat feleljen.
A mama figyelt. Ölbe tett kezét nem mozdította, szája remegett meg csak néha. Bőrén felsejlett az élet: arca minden nevetést, sírást és haragot, napfényt, hideget, tenyerei az összes kemény, izzadságos, földszagú munkát eltették. Belevésődött a múlt, annak minden mozdulata, jó és rossz döntések halmaza. Néha Gergelyre pillantott, máskor egészen nem járt helyben, olyan messzire meredt apró, kék szemeivel.
- Tudod gyermekem, én szívem szerint mindig is virágkötő lettem volna... Úgy szeretem őket, olyan gyönyörűek! - és ez tisztán látszott szemeiben is, környezetében is. Kis, sáros udvarú házukban annyi virág volt, amennyi csak lehetett. A folyosón, a szobákban, a konyhában, mindenhol zöldellő levelek és színes szirmok nyugodtak. Kedvére éldegélhetett náluk bármiféle növény: voltak, melyek futottak, fel a falon, türelmetlenül, végig a plafonon, aztán vissza, soha nem nyugodva, mások csendesen pihegtek, helyükkel békében mindenféle színes, kényelmes cserepekben ülve. Aztán voltak, akik szépségüket táplálgatták egész évben, majd az esős napokon, rosszkedvükben dühből vagy véletlen, de leejtették kincsüket. S megint csak mások - tán ők voltak azok, kik tiszavirág életükkel kicsit különcként szerepeltek - megtiszteltetéstől örömittasan húzták ki a hátukat, hogy az asztal közepén, gyönyörű vázában illatozhatnak. Később persze büszkeségük alábbhagyott, s csüggedten hajtották le fejüket az irigységtől, látva mások szép korát. Egy szó mint száz, érezni lehetett a lakásban, hogy a virágok élnek, puhán lélegeznek, s jól érzik magukat. Az udvar kertjeiről pedig még csak szó sem esett!
Csiljakné csak ült, szemei az asztalra meredtek. Körbe volt véve szeretett virágaival.
- De hát, akkor más idők voltak. Meg volt mondva, mit kell tenni. Nektek fiataloknak, mennyi minden van már! - s mintha nem is a fiúnak beszélt volna. Csak nézett előre, karjait egymáson pihentetve, szajkózva szavait a lehetőségekről, a választásokról, arról, mit szabadott, mit nem. Nem először hallotta már ezt a történetet az unoka. Virágkötő. A mama virágkötő szeretett volna lenni.
- Virágkötő szerettem volna lenni. Úgy igazán szívemből! De sok volt a dolog. Nem is mondhattam volna. Aztán hova megyek, ha kiadják az utam? Nem is mondhatták volna, szükség volt rám. Végtére is, nem is mondhattunk semmit sem... - és lecsüggedt. Ebben a méla szájízben már nem volt semmiféle harag, sértődöttség, felbuzduló csakazértis: talán csak egy beletörődő lélegzetvétel, mely kicsit felrázta a testet, annak minden sejtjét, de aztán kifújódva nyomtalanul eltűnt, bele a nagyvilág levegőjébe, elveszve, néhanapján visszatalálva elindítójához.
- Tudom, mama - mondta Gergely kissé megszeppenve, mert nem is tudott mást vagy épp többet szólni, ahogyan sosem. Nem ismerte azt a penészvirágos álmokkal teli, földbe mélyedt, nehéz vállú világot, ami azelőtt létezett, mielőtt felnyitotta a szemeit. Azt a rejtegető, susmorgó, koszt, port lenyelő, zárt szájú helyet, ahol a véleményt és a való igazságot kellett elmismásolni, ha az ember törni szeretett volna legalább egy falat kenyeret.
- Tudod te, tudod... De hiszen kellett a kenyér! Menni kellett tömni a libát, háromóránként, menni, és semmi mást nem tenni, este is, apáddal is a másik karomban, csak dolgozni, ami van, ha nincs más, és nem volt más, nem, hát mégiscsak élni kellett valahogyan - aztán csend.
Vali néni nem akart újra belekezdeni. Mit mondhat az ember újat, nem is igazán tud már újat, oly régóta él - ismételte magában. Ami akkor benn ragadt, az a nagy, ma már kicsi, semmitérő dolgocska, már rég kijött, sokszor, bőven és röviden egyaránt.
- Na de aztán most már... Csomagolok süteményt. Ízlett igazán? - felállt, megtörölte sötétkék szoknyáját, s lassan elcammogott a dobozokért. Fájt már a lába - Mondd meg otthon, puszilom édesanyád. A papa kinn van még - és mire kimondta, a zsenge Gergely már felvette cipőjét és arcát csókolta - Aztán meg ne fázz, édes fiam!
Csiljakné később hallotta, amint nyitódik a kinti kapu, ahogy búcsút vesz a gyermek. Egyedül maradt néhány percre, s valami akkor megnyomta a mellkasát. Erősen, mégis azért puhán, hogy a gyönge szíve ne roskadjon bele. Milyen szép ez a kis Gergő! Hát csakugyan jó, hogy élünk - s visszaült oda, ahonnan egy kis ideje felállt.
A levegő sűrűsödni, a fények halványulni kezdtek. Hirtelen köszöntött be a szürkület. A nappali, gyors és éles hangok elnyúltak, tán még le is feküdtek, úgy kúsztak tovább, míg végül teljesen meg nem szűntek létezni, hogy beköszönthessen valami teljesen új élet, egy lassabb, nyugalmasabb, titkosabb. A vén kutya ásított és elaludt, a tücskök muzsikába kezdtek.
Ekkor lépett be Csiljak Attila fáradt, görnyedt testtartásával, olajos nadrágjával, bütykös kezeivel.
- Mi az, Vali, miért ülsz így itt a sötétben? - s felgyújtotta a villanyt. Válasz nem volt, hogy is lett volna. Valuska néni felállt, a lámpafénytől szemeit kinyitotta, mintha a reggel jött volna el, s hozzálátott hátralévő tennivalóihoz. Az öreg Csiljak addig elment, hogy forró vizet engedjen a kádba, s lemossa magáról a napot. Az egész házban tág csend uralkodott, afféle dohos, megaludt, de valamennyire meleg csend. Tán csak a maradék szuszogó élettől langyoskás.
A két fáradt ember már lefeküdni készült, amikor újra összetalálkoztak. Mozdulataik olyanok voltak, mint maga a nap vége. A hűvös dunyha megváltás volt a forró, sajgó, göcsörtös lábaknak és karoknak, homályos szemeknek, tompán égő arcoknak. Ez is csak olyan nap volt, mint a tegnapi - gondolták.
Ahogyan ágyukra ereszkedtek, a rugók nyöszörögni kezdtek, ahogyan eloltották a lámpákat, rájuk hullott a tömött csönd. Már hosszú ideje mozdulatlanul feküdtek, lélegzetük egyként lassult, amikor az örökkének tűnő perceket megtörte egy bátortalan, álmos hang, amely minden kimerültsége ellenére képtelen volt elaludni.
- Tudod Attila... - s ahogyan kimondta, Valuska néni már nem is tudta, hány éves, nem látta, sötét volt már, hogy lássa: nyár volt, olyan igazi nyár, pöttyös ruhában játszott az udvaron és a testvérei körülötte mind fiatalok voltak, nem fájt a nevetés, nem volt bántó a szél, a por, kezeik dinnyelétől ragadtak. Aztán hívták őket befele mind, mezítláb szaladtak, könnyen ugrottak, még nem nyomta le őket a hátukon cipelt élet.
- Mi az? - horkant fel a férj félálmából.
- Jaj tudod, én ha már csak említhettem volna, hogy virágkötő szeretnék lenni... De még csak azt sem tudtam, mi fán terem az olyan élet!
Nem történt ezek után már semmi. Nem is kellett szólni többet. Magukra húzták a paplant, alaposan betakarva a már rég ismert, soha nem vesző vágyaikat, emlékeiket, úgy aludtak el csendben.