Egy kislány szavai

Műfaj: Novella

Egy romos város kellős közepén volt egy park, amit még nem ért el a háború pusztító tüze. Kicsiny park volt, de teljesen tiszta és szép, mintha a világon nem lenne sehol hadakozás és ellenségeskedés. Kicsiny nyugodt patakocska volt a közepén, körülötte fák sokasága nyúlt az ég felé, amik alatt padok nyugodtak. A patakhoz legközelebb lévő padon egy piszkos kislány ült, kit Natáliának hívtak, de Natinak becézték. Haja hosszú és zsíros volt, szemei kékek, orcái porosak, karcolásokkal teliek, szája kirepedezett és egy vékony pizsamát viselt cipő nélkül. Eme nyugodt helyen is gondok súlyai vették körül. Szüleit elvesztette, mikor egy kevés élelemért könyörögtek a katonaságnak, csupán csak neki akartak valami élelem szerűt adni, de a katonaság elküldte őket. Az apuka másnap visszament, hogy besurranjon és lopjon valami élelmet, de elfogták és kivégezték, majd elmentek az otthonukba és ott az Anyukát is kivégezték, egyenesen Natália előtt. Ő megúszta, mert sikerült elfutnia onnan. Jobb ötlet híján ebbe a parkba jött és itt várt, hogy valaki segítsen neki, de már a nap javában fent járt az égen és senki sem jött, egy árva lélek sem. Sírdogálni kezdett és hangosan segítségért kiabált. Éhes és szomjas volt. A tóból nem ihatott, mert tudta jól, hogy beteg lesz tőle. De most mihez kezdjen? Merre menjen? Voltak még rokonai, de nem tudta ki hol lakik vagy, hogy élnek-e még egyáltalán. Miközben ezeken gondolkozott egy vizes és megtépázott kutya jelent meg elötte. Ránézett és arra gondolt „Mennyire hasonlítasz rám. Itt vagyunk otthon nélkül és azt sem tudjuk mit kezdjünk, merre menjünk.” Kinyújtotta kezét és végig simitotta a kutya bundáját és közben beszélt hozzá.
- Jobban tennénk, ha keresnénk valami ennivalót, ahelyett, hogy itt ülünk és sírunk! - felállt és egy ismerős hely felé indult, egy kis boltba, ahol gyakran ő vette a kenyeret. Pontosan tuddta merre van, sőt még az eladó nénit is igen jól ismerte és szerette. Amint kiért a parkból láthatóvá váltak a háború nyomai. Kidőlt falak, romos utcák, tűz és füst mindenhol, ameddig csak a szem ellát. Egy árva embert se lehetett látni, de rengeteg földön fekvő tetemet. A földön patakzott a vér és a halál szaga járta át a várost. Sikolyok, üvöltözések, robbanások és fegyverek hangjait lehetett hallani. Natália retteget néhol még a szemét is becsukta, de éhsége vitte előre, nem hagyta nyugodni, nem állhatott meg. Mezítláb sétált a vérben és a törmelékben Rendkívül undorítónak találta, de kénytelen volt szemet húnyni efelett és menni tovább. Végül megérkezett a bolthoz, de ahol a bolt állt eddig, ott most egy nagy kupac kőtörmeléket látott. Semmi nyoma nem volt magának az épületnek. Leült egy kicsit, hogy pihenjen, addig a kutya elé állt, nyüszített, majd lefeküdt.
– Ne aggódj, biztos találunk majd valami ennivalót. – biztatta a kutyát Nati, pedig ő maga is alig hitt abban, hogy talál bármi ehetőt. Felnézett az égre, de csak füstöt látott, a kék eget vagy a napot nem. Pár perc múlva úgy döntött, hogy tovább megy, felállt és elindult, majd megtorpant. Egy újabb ember teste volt előtte, de míg a többit nem ismerte őt igen. Ő volt az a néni aki a boltban dolgozott. Nati elfordult, remegett, majd elkezdett rohanni az egyik irányba, amilyen gyorsan csak tudott. Látása elhomályosult a könnycseppek miatt, nem tudta hová fut, csak rohant minél messzebb, amilyen messzire csak tudott. Az egyik pillanatban felsikoltott és eldőlt. Valami elvágta a lábát. A kutya, aki a nyomában volt odarohant hozzá. Nagyon csúnyán vérzett a seb, de Nati tudta mit csináljon, szülei orvosok voltak, ő pedig gyakran szerette nézni őket, amikor engedték neki. Tudta, hogyha vérzik be kell kötni, ezért hát bicegve keresett valamit amivel bekötheti. Végül talált egy szakadt pólót. A fájdalom ugyanúgy megvolt és nem tudott ráállni, így haladni se. „Kegyetlen ez a világ!” Gondolta és azon járt az agya most mit csináljon. „Étel kell, éhes vagyok és itt van a kutyus is, aki szintén éhes!” A kutya, mintha hallotta volna, hogy Nati rágondol, odament és dörgölőzni kezdett.
– Azt szeretnéd, hogy felüljek rád? – kérdezte tőle, de természetesen a kutya nem válaszolt, csak nyüszített és a földre feküdt. Natália úgy értelmezte ezt, hogy a kutya szeretne segíteni neki és vinni őt. Ráült, majd a kutya azonnal felpattant és elindult egy irányba. „Talán kiszagolt valamit...” Gondolkozott Nati, miközben a kutyalátszólag semmi probléma nélkül szállította. Egyszer csak a kutya elkezdett rohanni. Több utcán végig futott, majd hirtelen megállt. Négy ember pakolt élelmiszert ki egy üzletből, ami még teljesen jó állapotban volt. Nati oda akart menni és kérni egy keveset belőle, de az össze férfinél fegyver volt és egyik se nézett ki barátságosan. Az egyiknek nagyon hosszú szakálla volt és úgy nézett ki a helyzet mintha ő lenne a főnök, mert folyton ő mondta meg mit hova rakjanak. Hirtelen feléjük fordult és meglátta őket, először rájuk szegezte a fegyvert, ami miatt a kutya ugatni és morogni kezdett, de aztán pár pillanatra rá letette azt.
– Szia, kislány. Nem kell félned, nem fogunk bántani. – leguggolt a földre és kinyitotta a táskáját
– Kérsz enni? Van bőven mit adnunk neked! – mosolygót és közben kinyújtott kézzel egy müzli szeletet tartott. Natália a kutya segítségével odabicegett hozzá és elvette tőle, kinyitotta, majd megette. A szakálas férfi észrevette, hogy fáj a lába.
– Várj, segítek, bekötöm a lábadat! – felemelete és bevitte az épületbe, ahol élelem és ital volt mindenfelé, majd leültette egy székre. Hozott kötszert és fertőtlenítőt, majd ellátta Nati lábát, közben ő elmesélte, hogyan sérült meg és mi történt eddig vele.
– Ügyes lány vagy, hogy eddig eljutottál. – mondta, majd elment egy pár percre. Visszajött egy táskával, amit odaadott Natinak, hogy vigye magával.
– Tessék, ezt elviheted vagy akár velünk is jöhetsz, ha szeretnél. – Nati nem mondott semmit, ő és a kutya enni kezdtek. A szakálas addig beszélt nekik.
– Tudod, otthon van egy veled egyidős lányom, most jelenleg nem tudjuk, hol van a feleségem, mert mivel orvos ezért elvitte a katonaság. Szóval jelenleg csak én vagyok neki, de jól megvagyunk. – Nati ránézett és őszintén beszélni kezdett.
– Anyukám sokszor mondta, hogy ne menjek idegenekkel sehová, bármit is mondjon! – amint befejezte a mondatot, már folytatta is az evészetet, mert nagyon éhes volt.
– Rendben van, mihez fogsz akkor kezdeni?
- Nem tudom... – válaszolta, de még mielőtt folytathatták volna a beszélgetést, fegyveres lövések hallatszottak. A szakálas férfi azonnal kiment, Nati pedig csak annyira, hogy hallja és lássa mi történik odakint. Katonák sorakoztak fel, fegyverrel a kezükben és egyenesen a szakálas bácsira és embereire szegezték.
– Ezen ételeket és italokat most a katonaság elfogadja. Mint civil minden lehetséges eszközzel támogatnod kell a katonaságot háború idején.
- Neked pedig védened kéne a civileket, nem pedig kifosztanod őket. Tudod egyáltalán hány éhező száj van a városban, akiknek ezeket az ételeket visszük? – válaszolta a szakálas bácsi, de a katonák csak még közelebb mentek és most már a vezetőjük is egy pisztolyt szegezet rá.
– Nem érdekel holmi koszos civil problémája. Vagy átadod az élelmeteket vagy lázadás miatt helyben kivégeztetlek.
- Nem adok át semmit! Ezekre mind szükségünk van!
- Ebben az esetben nem tehetek mást. – Natit valaki hátulról felkapta és hátrébb vitte a hátsó ajtóhoz, eközben lövöldözés lett odakint. A fiatal férfi, aki arrébb vitte Natit beszélni kezdett a hátsó kijáratnál.
– A katonaság nem kímél senkit sem, el kell bújnod valahová. Nekem vissza kell mennem segítenem a barátaimnak. Ég veled! – elindult vissza, szemeiben látszott a félelem. Nati gondolt rá, hogy megállítsa, de mit mondhatna. A fiatal férfi visszarohant. Natália ráült a kutyára és gyors léptekkel távoztak. Egyik pillanatról a másikra elhalkultak a lövések, tudta jól, hogy ez mit jelent. Nagy távot tettek meg, de bármerre mentek mindenhol ugyan az a táj fogadta őket, ami annyit jelent, hogy az omladozó épületek, a füst és a sok halott ember a földön mindenhol ott volt. Olyan fél órányi folyamatos rohanásban a kutya elfáradt, így megálltak. Nati leszállt a kutyáról, aki azonnal lefeküdt a földre piheni. Natália úgy döntött, hogy felkeresi a katonákat. Úgy érezte beszélnie kell velük, hogy amit csinálnak az rossz és hagyják abba. Amíg ezen gondolkozott hirtelen megjelent mellette két járőröző katona. Ránéztek, de nem akartak foglalkozni vele.
– Várjatok! – mondta Nati meglepve őket.
– Merre van a katonai bázis? – kérdezte őket. Ők furán néztek rá, majd az egyikük megszólalt.
– Miért akarod tudni?
- Beszélni szeretnék a katonák vezetőjével! – a válasz meglepte a két katonát, de nem látták akadályát, hogy ne vigyék a bázisra.
– Gyere velünk. – válaszolta az egyikük, majd Natália és a kutyája is velük ment. Nem sokat sétáltak mire odaértek a bázisra, ahol több katona is körbevette Natit, majd az őrség parancsnokához vezeték. Út közben végig nézhette a bázist. Minden felé sátrak és kisebb gyorsan felépített épületek voltak. Ezt az egészet két magas és vastag elektromos kerítés vette körbe. Az eddigi építményekhez képest egy nagyobbikba vezeték be Natit, ahol a parancsnok iszogatott.
– Ez meg mi? – kérdezte mérgesen az embereit.
– Ez a kislány szeretne beszélni a fő parancsnokkal, de előtte kell az Ön engedélye. – válaszolta az egyik katona mellette.
– Ezt most komolyan mondod? Egy kislány? Dobjátok ki! – Natália előre lépett és mérgesen szólalt meg.
– Ennek az egésznek véget kell vetni! Mindenki bántja egymást! Főképp ti katonák! – a megszólalás az összes katonát meglepte, de a parancsnokot csak felidegesítette.
– Értem – kezdett neki a parancsnok.
– Ebben az esetben, ne dobjátok ki, hanem zárjátok be, élelmet és italt is csak épphogy adjatok neki.– Natália kiabálni kezdett, de befogták a száját, elvették a táskáját és felkapták, a kutya megrohamozta őket és az egyik katonát le is terítette, majd széttépte. Nem volt túl sok esélye még valakit elintézni, mert két katona megszórta őt golyóval. Natália könnyes szemmel adta fel a küzdelmet. Bedobták egy ketrecbe, ahol több másik ember is volt, mint utólag kiderült ők lázadók voltak. Az egyik katona odament Natihoz, adott neki ételt és italt. A többi ember nem kapott semmit. Nati szerette volna megosztani velük az élelmet, de nem fogadták el.
– Neked nagyobb szükséged van arra mint itt bármelyikünknek. – mondta egy nagydarab erős külsejű férfi, aki látszólag valami nagyon fontos ember lehetett a lázadók között, mert mindenki osztotta a véleményét.
– Hogyan kerültél ide, kislány? – Natália enni kezdett és közben mesélte el, hogy mi történt eddig vele.
– Minket is azért zártak be, mert nem értettünk egyet a katonasággal. Ha valami nem úgy van ahogy ők akarják, akkor lázadónak neveznek és jobb esetben csak bezárnak. Több barátomat és társamat pedig kivégezték. – mondta szomorúan, majd leült és nem szólalt meg többet. Pontosabban senki se beszélt, csak ültek ott csendben. Este mikor besötétedett minden zűrzavar támadt a bázison. Robbanások és lövéshangok lettek hallhatók és a katonák össze-vissza rohangáltak.
– A társaim azok – kezdte mondani a magas, erős férfi.
– Értünk jöttek és az összes többi civil szabadságáért. Amint ide érnek mindenki aki nem képes harcolni bújjon el, kell a segítség, de nem kell több áldozat. – eközben a lázadók megjöttek, kivégezték az őröket és elengedték az embereket. Natit az egyik Anyuka magával vitte és elbújtak egy teherautó hátsó részében, onnan pont látni lehetett ahogy a katonai csapat vezetősége és a lázadók találkoznak. Mindkét csoport fegyvert szegezett a másikra, majd beszélni kezdett a két vezető.
– Nyomorult lázadok! Le a fegyverrel vagy mindannyian mehettek a temetőbe!
- Előtte téged küldünk a pokolba.
Vitatkozott a két vezető, majd a lázadók közül egy ember előlépett és csatlakozott.
– Meg kéne próbálnunk békét teremteni a civilek és a katonák között, mert az ország jelenleg nem az ellenségeivel küzd, hanem a saját magát pusztítja.
- Megmondom hogyan lehet ezt békésen megoldani! Leteszitek a fegyvert, távoztok és szépen úgy tesztek mint egy normális civil vagy felőlem maradhatok, de akkor lázadás miatt helyben kivégeztetek mindenkit. – a lázadok vezetője válaszolt.
– Nem megyünk sehová. Túl sokáig tűrtük már, hogy kizsákmányoljátok az embereket, ennek itt és most véget fogunk vetni. – ekkor mindkét csoport vezetője feltette a kezét jelzésül, hogy amikor leengedik, akkor tüzeljenek az emberek. Natália tudta, hogy ezt meg kell akadályozni. Kirohant a két csoport közé és olyan hangosan kiabált ahogy csak tudott.
– Elég! Ne bántsátok egymást, hanem inkább segítsünk egymásnak. – „Miért kéne lelőnünk egymást? Miért kell még valakinek meghalnia, mint a szüleimnek?” Mondta könnyes szemmel.
– Barátkozzunk össze, mosolyogjunk és játszunk! – a mondat végén egy lövés hallatszott. Nati a földre dőlt és mindenki körülötte lövöldözni kezdett, senki nem törődve egy haldokló kislánnyal. Egy ideig ott feküdt küzdve a fájdalommal és azon gondolkozott, hogy ha nagyobb, idősebb lenne, akkor talán szavai célba érnek, majd kezdte elveszíteni eszméletét, amikor hirtelen meglátta, hogy az a nagy erős férfi, aki a cellába volt vele odament mellé. Egy katona pedig elsősegély dobozt hozott. Ellátták a sebeit, bár már reménytelennek tűnt a helyzet. Ugyan Nati nem látta, de még hallotta, hogy mindenki körülötte harcol, de mégis boldog volt, mert egy katona és egy lázadó végre egy dologban egyet értett, mégpedig abban, hogy közös erővel megmentsék őt. Sajnos sorsa már akkor megpecsételődött, amikor a lövés keresztül ment mellkasán.

Új alkotás feltöltése