Nem szólok, hisz zsidó vagyok

Műfaj: Novella

Furcsa álmom volt a minap. Álom. Az a hely, ahol azt tehetek, amit csak szeretnék. Az lehetek, aki csak szeretnék. Akkor, amikor én szeretném. De most, mintha mindez egy nagy hazugság lenne, mintha semmi se történne úgy, ahogy akartuk. Van álom és valóság közt valami? Van olyan álom, ami se nem édes, se nem rémes? Talán inkább oktató jellegű?
Nekem volt ilyen, és az óta se értem, miért.
Egy koncentrációs tábor, itt vagyok, fiatal lányként, tizennégy évesen csupán, zsidóként. Vannak barátaim, akiket itt ismertem meg, kedvesek hozzám, mind egytől egyig zsidók, és szinte csodálatos, mikor együtt játszhatunk, persze csak addig, amíg valamelyik felnőtt egyenruhás férfi szét nem rebbent minket, mondván, a játék nem erősít.
A szüleink sehol, hisz mi szükségünk van rájuk, a munkát egyedül is el tudjuk végezni. Se a barátaim, se én nem akarunk itt lenni. Bármit megadnánk, ha végre kikerülhetnénk.
Aztán az egyik nap, nem is emlékszem mikor, egy hatalmas rést fedeztünk fel a drótkerítés alatt. A szívünk majd’ kiugrott a helyéről, alig kaptunk levegőt a boldogságtól, de közben rettenetesen féltünk. Mi lesz, ha elkapnak?
De tudtuk, hogy ez a legjobb megoldás, ha elszökünk, hisz az emberek többségét már tehervagonokba tömörítve vittek el valahova, nem tudni hová, de soha nem jöttek vissza. Alig vagyunk már a régiek közül. Mindig újak és újak, mind testesebbek, ám minél több ideig vannak itt, annál vékonyabbak. Nekem már a bordáim is látszanak, néha, ha nem tudok elaludni, ezeket kezdem el számolgatni, nem a bárányokat.
Szóval, most itt állunk, azon agyalva, hogy mégis mit tegyünk. Minél tovább várunk, annál nagyobb az esélye a lebukásnak. Egy kavicsot görgetek a drótokra, és hallgatom, az áram búgó hangját. Semmi.
Már eldöntöttük: elszökünk. De aztán a távolban hangos ordibálást hallunk, és lövések zaját. Amint hátrafordulok, emberek hada rohan felénk ordítozva, egyenruhájukban.
Cselekedni kell, hát átbújok a résen, és további két barátomnak van időm még segíteni. Lőnek ránk. Ahogy átsegítettem őket, már rohanok is, a csupasz lábamba ágak fúródnak, rongyos ruhámat még rongyosabbá teszik a tüskék, némelyik még a húsomba is belevág, de tudom, ez még mindig jobb, mint ami akkor várna rám, ha most megállnék. A lábam csak úgy repít, közben óvatosan hátrafordulok, hogy megbizonyosodjak róla, mindenki épségben kijutott. De az egyik fiút lelőtték, a lányt pedig épp most vonszolják a hajánál fogva. Segítenék, de nem tehetem, most nem, sajnálom.
Tovább futok, de az álom megváltozik, ugyan az vagyok, de máshol, idősebben. Talán pár évvel később? Nem, hisz a szüleim a lépcsősor alján várnak rám.
Apa beáll az egyik árushoz, mert egy piacon vagyunk, de az idős nő nem szolgálja ki. „Ez nem az a hely, ahol a maguk fajtáknak keresni valójuk van!”- mondja gőgösen, és kiszolgál valaki mást, olyat, aki nem zsidó. Apám ordít, tiltakozik a rendszer ellen, és még akkor se hagyja abba a véleménynyilvánítását, mikor egyenruhás őrök ráncigálják el. Nem látom hová, bizonyára megverni. Anyám utánuk ered, próbálja lefejteni az erős markokat apám karjairól, de csak a sorsát bélyegzi meg ezzel az akciójával. Anyám megparancsolja, hogy maradjak a lépcsőn, aztán sose látom többet őket. A lépcsősor tetejéről egy kispisztolyt lóbálva, férfi közeledik egyenruhában. Nagyképű, öntelt, ami már a járásából is látni lehet. Megáll fent egy zsidó nőnél, és megparancsolja neki, hogy meg ne merjen szólalni, különben megöli. Aztán lejjebb jön, egy férfihoz, aki direkt máshova figyel, nehogy a szemébe keljen néznie az egyenruhásnak.
A pisztolyos megtörli az orrát, majd tovább sétál, közben néma csend kíséri végig az egész piacot. Hozzám jön. Felém tart. Előre meredek, talán megúszom, nem lesz bajom. A férfi megáll mögöttem, szemem sarkából látom, ahogy figyel, alig kapok levegőt. Felemeli a karom, és vizsgálgatni kezdi, mintha valami különlegeset látna, pedig semmi különleges nincs bennem. Amint végzett, felkiált.
- Viheted!- Mondja, és egy fiatal lány kezd el ráncigálni. Megrémülök, nem akarom, hogy elvigyenek. De nem szólok, hisz zsidó vagyok. Csak tűrök.
Még visszapillantva látom, ahogy a pisztolyos a legelső nőhöz megy.
- Megszólaltál?- Kérdezi mosolyogva. A nő zavartan pillant fel a férfira.
- Nem.- Mondja megszorult torokkal és pislog párat.
- De most igen.- Röhög fel diadalittasan az egyenruhás, és leüti a lányt, aki holtan rogy össze a lépcső tetején.
A levegőt csak úgy kapkodom, a fejem zúg, és nem tudom, mit tegyek. A lány még mindig vonszol, de nem tiltakozhatok, hisz zsidó vagyok.
Egy kőoromhoz érünk, ahol egy rabokkal teli busz hajt el. A rabok kiabálnak, és sírnak az ablak mögül, főként nők.
A lány, aki vonszol, szitkozódva integet a sofőr után, hogy egy lemaradt, de a busz tovább hajt, és hamar el is tűnik. Szerencsémre.
- Hány éves vagy?- Kérdezi a lány. Ahogy elnézem, csak egy-két évvel lehet több nálam.
- Tizennyolc.- Felelem röviden.
- Akkor meg miért mondtad, hogy harmincnégy?- Tudakolja.
- Egyszer se mondtam ezt. - Közlöm.
- Pedig úgy láttam.- Vonja meg a vállát. A beszélgetés egyre furcsábbra fordul, mikor közli, most visszavisz. De én nem mehetek vissza! Nem lehetek rabszolga!
Hát nem tehetek mást, muszáj megtennem. Nekitámadok, amint a földre kerülünk, egy éles kővel többször beverem a fejét. Még nem halott, de már nem sok kell neki. Rémülten ejtem ki a véres követ a kezemből.
- Bocsáss meg.- Suttogom neki, és a kabátomat ráterítem.
Újra futok, megint rémülten, de nem fáradok el. Nem akartam megölni a lányt, hát remélem túl is éli.
Újra más a jelenet. Még idősebb vagyok, egy férfival ismerkedem össze, egy nem zsidó férfival, akinek van egy hétéves kislánya.
Egy lépcsőn botorkálunk le, közben nagyokat nevetünk. De a nevetés elhalkul, mikor egy bolthoz érünk. „Zsidóknak belépni tilos!”. Nagy, vörös betűkkel van kiírva a bolt ajtajára.
Muszáj betartanom a szabályokat, hát kint megvárom őket a kisbolt előtti elkerített téren. Amint várok, egy egyenruhás kiplakátol egy közlönyt. Fehér ember és zsidó közt, kötelezően másfél méter szabad teret kell hagyni, be nem tartása esetén a bűnöst kivégzik. És a bűnös csak zsidó lehet. Ez nevetséges, már egymáshoz se érhetünk?
De aztán bekövetkezik a baj, egy óriási tömeg vonul végig előttem, néhányan a boltba mennek, többen csak megállnak a bolt előtt. Barátok, ezt a viselkedésükből ki is szűröm. Valamiféle kirándulásra készülnek. De a hely egyre kisebb, és én már a sarokba gyömöszölöm be magam, hogy biztosan meg legyen a másfél méter. De hiába, többen nekem jönnek.
Egy lány szendvicset majszol, és amint végez, szemetest keres, hogy a szemetét kidobja. Amint meglát, már más döntésre jut, a csomagolópapírt nem a kukába dobja, hanem szépen megcéloz, és eltalál vele. Felröhög, többen vállon veregetik, milyen pompás dobás volt.
Nem szólhatok, hisz zsidó vagyok. Tűrök.
Egy lány véletlen nekem jön, mert valaki fellöki. Szitkozódva kiált az után, aki ellökte, de amint meglát engem, a kezét a nadrágjába törölve felkiált:
- Fúj!- Mondja, és már nem is érdekli a fellökője, csupán a kezét törölgeti, mintha leprás volnék. Nem szólhatok, hisz zsidó vagyok. Még mindig csak tűrök.
Aztán a kép megint megváltozik, mintha újabb felvonás következne, de ez nagyon rövid. Egy erdőben bujdosom, csak éjszaka hagyom el, akkor is csak élelem után keresgélve.
Majd egy újabb felvonás, ahol már az utcán sétálok, a családommal. Tél van. Elöl megyek, miközben hallom, ahogy fentről, az erkélyről egy nő kiabál. Nem ért egyet azzal, ahogy a zsidókhoz viszonyulnak, szerinte ez felháborító és igazságtalan. Ő is zsidó. Bátor nő.
- Hé, bocsánat.- Kiáltok fel neki, de nem is értem miért. Nem hallja.
- Hölgyem!- Kiáltok fel újra, és most már észre is vesz. Lenéz hozzám, és elmosolyodik. Egy ujjával int, hogy menjünk fel. Úgy is teszünk, pedig nem is ismerjük őket.
A lépcsőházban rengetegen vannak, emberek, akiknek a házát már elvették, és csak itt kaptak egy tenyérnyi helyet, nők és gyerekek egy rakáson.
A hölgy, aki kiabált, gyönyörű szép ruhában van, nem is értem, honnan van ez neki, hisz zsidók nem érdemelnek ilyen szépséget.
Betessékel egy ajtón, ami gyönyörűen ki van faragva. Habár nem tudom miért fontos, de sokáig csodálom a faragott ajtót.
- Kicsit hideg lesz odabent.- Mondja a lány, és habár mosolyog, az arcán a fáradság nyomai látszanak. Amint a szobába érünk, még a leheletünk is látszik a hidegben. – Sajnáljuk, se fűtésünk, se áramunk, de még vizünk sincs. Mindenesetre biztonságos, itt elbujdoshattok.
A lány hangja valamiért megnyugtató, és el is hiszem, hogy itt biztonságban vagyunk.
Aztán az álom véget ér, és amint felébredek, furcsa érzés kerít hatalmába. Nem tudom milyen, egyszerűen felejthetetlen élménynek lettem tanúja. El se hiszem sokáig, hogy ez velem történt, olyan élethű volt, olyan fájdalmas. Mintha nem is álom lett volna, csak valaki elrepített volna egy színdarabba, hogy én is átéljem azt, amit sokan mások. Hogy úgy beszéljek róla, hogy ismerem a valóságot. Hát ilyen volt? Tényleg ez történt? Tanultam már erről, műsorokban is részt vettem már, sok előadást hallgattam már meg, de ehhez hasonló élményben még sose részesültem. Kizárt, hogy ezt más is átélte volna.

Új alkotás feltöltése