Hallgatni arany

Műfaj: Novella

Rengeteg ember áramlott be az utcába különböző feliratú táblákkal, ami itt elég nagy ritkaság, főleg, mivel a lakosság fele írni sem tud. Bár az út tele volt törmelékekkel a tegnapi tüntetésről, a tömeg mégis egyben tudott maradni s kántálni egyszerre a jól ismert jelmondatot: ”A szabadság szolgaság”. Érdekes, milyen hatással lehet egy véletlen beszivárgó könyv az elnyomásban élő emberekre. Már-már a szent írásukként tekintettek az „1984”- re, pedig harminc évvel később járunk a történethez képest.
Megálltak egy hatalmas téren, amin egy óriási arany szobor díszelgett, és tovább kántálták a rövid szópárt. Senki sem figyelt rájuk, mégis egy világ tartotta rajtuk a szemüket. A diktátor lemondását követelték permanensen egy héten át, de bármit is csináltak, csak könnygázpalackok formájában kaptak választ. A barikádok egyre csak gyűltek az utcákba a tüntetők számával együtt, a katonasorok egyre vastagabbak lettek, a gázok egyre csípősebbek, a büntetések egyre szigorúbbak, viszont az emberek úgy érezték, nem tudnak nem csatlakozni, hiába a sok terror.
A diktátort még sosem látta senki személyesen és nem is kívánt mutatkozni a nép között, bár volt, aki azt állította, hogy beszélt is vele, de általában ezek az emberek másnapra eltűntek. Ennek ellenére minden nap láthatták a tv-ben, már aki megengedhette magának. A többieknek maradt az utcai dekorációként, illetve a pénzen vezetőjük profilja. Elvileg működött valami fajta besúgó rendszer, de senki sem tudta bizonyítani, vagy ha mégis, tudjuk mi lett volna a sorsa. Az emberek nem mertek a házukon kívül máshol beszélgetni. A félelem lengte be a hétköznapokat.
Hát ide csöppent az alig 17 esztendős Hayam. Igencsak intelligens lány volt, bár nem járhatott iskolába, apja mindig csempészett bátyjától egy kis tanulnivalót neki. Borzasztóan szerette az édesapját, nem olyan volt, mint a többi férfi, ő egyenrangúnak tekintette az embereket, de ezt az utcán nem mutathatták ki. Hitt a monogámiában, és lenézett azokra, akik bárminemű dzsihádot emlegettek, bár alig akadtak ilyenek mostanában, maximum tízen lehettek az egész városban.
- Még hogy nincs szaga a pénznek, egyenesen bűzlik! - jelentette ki Szalim, Hayam bátyja, miközben számolta a még megmaradt pénzüket.
- Örülj neki, hogy egyáltalán még van! – förmedt rá szigorúan az apja.
- Ha ez így folytatódik, nem lesz mit venni rajta, apám. – válaszolt megijedve a fiú.
Szalim éles eszű, szinte már felnőtt volt, eminens volt az iskolában, de tanárai féltették az esze miatt. Ő pedig ugyanezt tette húgával. Állandóan azon fáradozott, apja minden intelme ellenére, hogy valamilyen nyugati könyvet tudjon szerezni, gyakran kérdezgette tanárait hátha ők rendelkeznek valami hasonlóval.
Apjuk éppen csempészcigarettát szívott, mikor Hayam lépett be a szobába a piacról szerzett étellel. Rózsaszín ruháját csillogva sütötte meg a nap és az állandóan fúvó szél sem tudta összekócolni tökéletes barna copfba font haját. Arca még nagyon kislányos volt, viszont a kék szeme olyan nőiességet sugárzott, amit ritkán lát az ember. Apja mindig édesanyjukat látta benne, de őt három éve elvitte egy vírus, amibe, mint régen a pestisbe, a főváros fele belehalt. Minden héten kijártak a közeli kis temetőbe, ha tehették.
Keskeny, dülöngélő fa asztalukra kiszórta a zsákmányt, de nem volt benne egyéb, csak néhány zöldség, meg pita. Pár napja már csak ezen éltek, abba reménykedtek, hátha csurran-cseppen nekik is egy kis kecsketej, esetleg valamilyen hús. Szalim elővett egy régi újságot, elkezdte lapozgatni, és közben nagyokat sóhajtozott.
- Jössz ma velünk? – kérdezte apja s lassan kifújta a füstöt.
- Nem tudom, nem merek. - válaszolt félénken a lány.
- Nem történt még semmilyen erőszak, kislányom. - nagy slukkot szívott – Hiszek abban, hogy békésen megváltoztatunk mindent, csak többen kellene lennünk, de hát sokan vannak, akik félnek, akárcsak te.
- Egy szó sem esik a tüntetésekről. – jelentette ki felháborodva Szalim.
- Mit vártál fiam, hogy majd mi leszünk a címlapon?
Hayam elszégyellve magát lesütötte a fejét, de apja odasétált hozzá, megcsókolta lágyan homlokát, és nekilátott vacsorát készíteni. Istenien tudott főzni, anyja jól megtanította gyermekkorában.
Hayam mindig is szégyellős volt, ezt pedig csak tetézte anyukája elveszítése. Amikor kiskorukban a kis szobájukban játszottak testvérével, akkor magára vállalta a vesztes szerepét, mivel attól a kis győzelemittasságtól is zavarba jött volna, viszont, ha valamilyen kisebb vita is kerekedett a családban neki volt a leghangosabb és legkonzekvensebb mondandója, így általában övé volt az utolsó szó.
Vacsora után apja elővett a szekrény alatti titkos kis fiókból egy kis megmaradt hasist, és óvatosan belehelyezte pipájába néha megkínálta vele Szalimot, de sosem fogadta el mondván, hogy ő nem él ilyen szerekkel. Még most sem fogadták el a drogokat az országban, hát még, ha ötven évvel ezelőtt tette volna, és lebukik, nyilvános megkövezés lett volna a veszte. Azóta mintha számtalan dolog változott volna, pedig csak a kis gyerekek értek felnőtté, szinte minden maradt úgy, ahogy volt. Szinte. Minden.
A Nap átvilágított a keskeny kis függönyön és Szalim szólt apjuknak, hogy indulni kellene. Az apa ilyenkor mindig hirtelen ki tudott józanodni és szemeiben az erek is összehúzódtak az adrenalin pedig végig áramlott testén. Bátyja mindig hosszan tudott csak elköszönni húgától, mindennél jobban féltette és szerette. Apja csak egy puszit adott az arcára. Amint az ajtót becsukták maguk mögött hatalmas tömeg hangja hallatszott fel.
Hayam csak azokra a szavakra tudott gondolni, amiket nemrég hallott édesapjától. Elméjének egy olyan mély részébe égett bele, ami nem engedte, hogy elengedje őket. Fel-alá járkált a kis szobában a padlóra tekintve, ujjait pedig tördelte. Úgy érezte, nem tud mást tenni, le kell mennie.
Félénken botorkált az utcán. Rossz előérzettel, mégis kíváncsian. Nem akart tovább menni, de lába egyre messzebb vitte a biztonságot jelentő háztól, mint mikor Szalimmal kiskorukban fogócskáztak. A hangok felé haladt, igencsak lassan. Csak néhány sarokra volt tőlük a főtér, de úgy érezte, mintha egy örökkévalóság lenne, mire odaér. Mikor megérkezett, látta, hogy alig vannak nők, hirtelen megfordult és visszafelé kezdett hátrálni, de a mögötte érkező emberáradattól nem tudott már másfelé menni, csak előre.
Meglepődött, hogy milyen sokan jöttek el, bátyja elbeszélései alapján csak pár száz embert képzelt el.
Amikor odaért egy hosszú kötelet dobtak a giccses, diadalittasan mosolygó szobor nyaka köré és vagy húszan hirtelen lerántották. Éljenzés tört ki, de olyan hangos, mint amikor földrengés tör ki hirtelen. Hayam ösztönösen az ünneplés közepette elkezdett a szobor felé orientálódni. Pár lépés után ott is termett mellette. Megvetően tekintett az előtte álló katonákra, áruló patkányként tudott csak rájuk gondolni. Hirtelen minden érzelem felerősödött benne, főleg a zsarnok gyűlölete iránt. Szabad akart lenni, igen, szabad. Szabadon akarta a levegőt venni, a vizet inni, szabadon átkarolni bátyját és barátaihoz szólni.
Nem tudta, mit cselekszik, a józan esze már rég valahol máshol járt és szívének dobogása a maximumán pörgött. Felmászott a szobor mellkasára, a tömeg pedig hirtelen elcsöndesült, és minden szempár a lányra szegeződött.
- Emberek! Megtettük az első lépést a szabadság felé, de rengeteg teendő vár még ránk. A diktátor mindenkit születése óta sanyargat, és mégsem tettünk ellene semmit. Nem cselekedtünk, mert korlátozva voltunk minden téren - kicsit remegett a lába az izgalomtól, viszont az embereknek egytől egyig tátva maradt a szája, mivel egy lány emelte fel a szavát és még szónokolni is tudott. – Korlátozták mit olvashatunk, mit ehetünk, mikor és hová mehetünk, illetve nézhetünk, mit mondhatunk, mit gondolhatunk. – A lány szívét forróság töltötte, amint hallotta, hogy minden tagmondata után üdvrivalgás hangzott fel. - Hogyha igazán szabadok akartok lenni – a katonák lassan elszállingóztak – kövessetek engem.

Hayam hirtelen a hasához kapott, az aranyon vércseppek csillantak fel, de mielőtt összeesett volna vetett még egy utolsó pillantást szeretteire, akiket a tovaszaladó, halált félő tömeg sodort messze tőle.

Új alkotás feltöltése