Szóljak, vagy maradjak szabad? -avagy a teljes csönd

Különdíj / Novella

Szóljak, vagy maradjak szabad?-avagy a teljes csöndCsak ültem ott. Ültem teljes csöndben. Az országkarácsonyfa, a bejárat és a pont, ahol én helyet foglaltam, egy háromszöget zárt be. A legerősebb alakzatot. Hiába sütött a nap, a hideg szél elnyomta kevés melegét. A márványlapok hidegétől csak egy apró régi pokróc és a farmerem védett, a hideg széltől pedig a kötött pulóverem, valamint egy kora tavaszi zord fuvallatoktól tépázott kartonlap az ölemben.Időről időre újraolvastam a feliratot rajta. A külső oldalán ez állt:,,Szóljak, vagy maradjak szabad?”A belső oldalán pedig:„Csönd”Ezt magamnak írtam, hogy ne feledjem azt, amiben hiszek. Azt, hogy a csöndnek nagyobb ereje van, mint bármilyen hosszú szónoklatnak, bármilyen hangos zenének, zajnak és, hogy milyen mély érzelmeket lehet kifejezni vele. Az első oldalát annak írtam, aki látja és tudja miért írtam azt, amit.Mindig is újságíró akartam lenni. Most a pályaválasztás előtt pedig csak erősödött bennem ez a vágy. De jelen körülmények és törvények közt úgy látszik, fel kell, hogy adjam a tervem. Hiába mondják, hogy harcoljak. Mondták, sokszor, és most itt ülök, mint egy szikla. Nyugalmat és rendíthetetlenséget árasztva és tekintélyt parancsolva.A nap hirtelen elbújt az egyik apró torony mögé, ami kizökkentett a gondolatmenetemből. Körülnéztem. A korai órákhoz képest, amikor mindenki munkába megy, a legtöbb turista pedig még alszik, meglepően sokan voltak a téren. Aktatáskás, öltönyös férfiak suhantak át mindenfelé a reggeli tennivalóikat intézve telefonjaikon. A nap első fogságából szabadult sugarai egy koránkelő turistacsoport kameráiról és fényképezőgépeikről villantak a szemembe. Ahhoz képest, hogy 150 millió kilométerről jön, megtalálta a megfelelő szöget. Szerencsémre a szemüvegem azonnal elsötétült, megvédve szemeimet, amelyeket több mint 4 éve kitartóan segít.Mögöttem egy megtelt villamos húzott el fülsiketítő nyikorgással. Mintha sírva haladna a teher alatt, amit nap, mint nap el kell viselnie, de mégsem mondhat ez ellen semmit. Csak szenved és tűr. Én nem akarom úgy végezni, mint egy villamos. Ezért is ülök itt, most.Így biztattam magam, miközben csontjaimba hatolt a hideg. Vajon a villamossal mi lenne, ha egyszer azt mondaná: NEM. Ő többet nem hajlandó nem kimondani azt, amit gondol. Vajon velem mi lenne, ha kiadhatnám egy cikkemben azt, amit gondolok. Elítélés, rosszabb esetben börtön?Az egyre távolodó villamos sírásával halad tovább a gondolatom. De mielőtt folytathattam volna, a torony fogságából szabaduló nap melengetni kezdte az arcomat.A kellemes érzéssel jött a lassú felismerés. Senki sem vesz észre. Az öltönyös emberek a telefonjaikkal törődve haladtak tovább, a turisták a homlokzatot bombázzák vakuikkal az épületbe való belépés előtt és még a villamos is csak magának sírt. De még mielőtt teljesen átadtam volna magam a felismerés letargiájának, egy árnyék állta el a melegedésem forrását.Egy korosodó asszony volt, nehéz szatyrokkal terhelve. Megkérdezte jól vagyok-e, én pedig a kartonlapom hátuljához szorítva magam csak biccentettem. Majd jött a kérdés, ami szétoszlatta előző észrevételem. Miért ülök itt? Szigorú arcán láttam, hogy belül a fél a választól, de a meleg szemeiből áradtak az anyai érzés napnál is melegebb sugarai. Kerestem egy lapot és egy tollat a mellettem fekvő táskámból és leírtam neki. Átnyújtottam a cetlit. Ő levette a két karjáról a súlyos terheket, kikereste olvasószemüvegét kabátja belső zsebéből és nekiállt olvasni. Az enyhülő arcán a szigor helyét átvette valami más, valami, amit jó látni és nézni. Gondolataim cikáztak és megláttam szemeiben, amiben bíztam, vagy bízni akartam. Gondoltam, ez a hit. Hinni akartam. Gyorsan eltette a lapot, újra felvette a szatyrokat, de most egy ifjú erejével és csak annyit mondott: Hamarosan itt leszek. Nem értem, hogy egy hatvan év feletti hölgyet, hogyan tudott az én egyszemélyes, békés harcom a jövőmért, a szólásszabadságért így felvillanyozni.Egy óra sem telt bele és visszaért. Kerekes szatyrából előhúzott két horgászszéket, egy tál aprósüteményt és termoszt, ami tele volt forró teával. Helyet foglalt az egyik széken és felajánlotta nekem a másikat, amit az átfagyott lábaim a remegés abbamaradásával köszöntek meg. Megbontotta a süteményt, majd töltött egy-egy csésze teát és belekezdett mondanivalójába, amit a tea kézmelengetése és az ő kedves igazi nagymamás hangja még élvezetesebbé tett.Máriának hívták. Mint minden korabelit, szerinte. Valamikor ő is újságírónak készült. Az is lett, de egy szókimondó cikke miatt azonnal kirúgták, majd per indult ellene. Az incidenst megúszta pénzbüntetéssel, ám többet soha sem írt. Amikor elolvasta a lapot, amit adtam, állítása szerint újra ifjúnak érezte magát és elég erősnek ahhoz magát, hogy csatlakozzon hozzám, mert nem szeretné, hogy én is úgy járjak, mint ő. Miközben ő mesélt én egy másik lapra leírtam a köszönetemet az őszinte történetéért és megkértem arra, hogy csatlakozzon az ő csendjével az én néma harcomhoz. Mikor véget ért a története én átadtam neki a lapot, ő pedig már csak biccentett. Ironikusnak tartom, hogy pont a némasággal harcolunk a szólásszabadságért, de szimbolikusnak és erősnek is. Ez meggyőzött.A déli ebédszünetből hárman nem tértek vissza dolgozni. Kíváncsiságból mind odajöttek hozzánk, de Mária csak átnyújtotta nekik a hozzá írt leveleimet. Ők csak biccentettek és helyet foglaltak mellettünk. Gondolni sem mertem volna, hogy ennyi társat kapok a küzdelmemben. Öten voltunk. De még nem tudtam mi jön ezután.Az emberek sorra érkeztek. Olyan sokan mit még sosem láttam, pedig 19 évesen megjártam pár koncertet és fesztivált. A népek tengere sorba állt leveleimért, hogy ők is megtudhassák, miért nem szól senki egy szót sem, és miért ülnek némán itt a földön. A legelső támogatóm Mária után, okos telefonjába gépelte leveleimet. Kollégája éppen délutáni kávéját szürcsölgetve kapta meg üzenetét, majd még egyet azzal a felhívással, hogy másolja le annyiszor, ahányszor csak tudja és amennyit elbír és hozza magával ide. Sajnáltam a villamost. Sírása most még keservesebb volt leveleim súlyától. Hat ember szállt le róla tömött kartondobozokkal. Minden valószínűséggel ők is olvasták a levelem másolás közben. Az összes csatlakozni kívánó kapott egyet az ittlétünk okáról és a csönd indokáról szóló papírosból. Amikor elfogytak már nem érkeztek újabb másolatok. Ehelyett egy olyan dolog történt, ami a lelkemig hatolt. A levelemből újságcikk lett. Ha nem is igazi, de az emberek az írásom átadták egymásnak, akik megint másoknak és így tovább. Egyre jobban éreztem a felelősséget az iránt, amit elkezdtem.Az iskolaidő véget ért. Tudtam, hisz mindenfelé iskolatáskás korombelieket láttam. De nem hazafelé igyekeztek, hanem egyenesen felénk tartottak. Az internetről és a közösségi oldalakról szereztek tudomást az ittlétünkről. Tudtam és reméltem tudják, miért vagyunk itt. Hátam mögött ismét hallottam a villamost, de most kerekei megkönnyebbülten siklottak a síneken. És így is volt, amikor láttam, hogy megállt. Nem tudott tovább haladni a mögöttem némán felgyülemlett embertömeg miatt. De nem is akart. Ahogy az ajtók kinyíltak a munkából hazafelé tartók előtt, rögtön a kezükbe kaptak egy lapot, aminek hatására nem is akartak tovább menni. Csatlakoztak. Félelmetesnek hatott az összkép. Több ezer ember némán. Csak ülnek vagy állnak hangtalanul és farkasszemet néznek a hatalom megtestesítőivel. Az épületre mely megannyi magyar és külföldi embert megigézett látványával, mely megannyi magyarnak jelentett mindent, és semmit. A villamos sem sír már, az aktatáskás telefonálók is kiszorultak a térről. Megjelent a média is, de hiába. Senki sem szólt egy szót sem. Az online újságok, hírportálok csak a levelet tudták közre adni. A TV-stábok helyszíni tudósítói a kamera pásztázása közben a levelem olvasták föl. De a nevemet egyik sem tudta. Csak így közölték: anonymus.Az eget kezdte a sötétség, a földet a hideg birtokba venni, de az emberek nem tágítottak. Egy emberként érezte mindenki, hogy olyan dolog történik itt, ami átírja a szabályokat. Este 23 óra 17 perckor a homlokzat mögül érkezett egy közlemény: a tervem és a harcom, harcunk elérte célját. Fölálltam a horgászszékből, megfordultam és kinyitottam a szám, hogy megköszönjem mindenkinek…De felébredtem. 6 óra 33. Nem értettem mi történt. Rájöttem. Körbenéztem a szobámban és megakadt a tekintetem egy plakáton: „Don’t wish, do it”. Összeszedtem a táskámat, a kicsi pokrócomat és kikerestem egy kartonlapot a szekrényből. Elindultam.

Új alkotás feltöltése