Az isteni Valentin

3. helyezett / Novella

Az olcsó színházterem elsötétedett, a nézők elcsöndesedtek, a színpadon pedig vérvörösen villant a függöny a lámpák vakító fényében. Egy lélegzetvétel, egy köhintés, egy izgatott sustorgás zaja sem törte meg a légkör ernyedt feszültségét.
A függöny lassan félrecsúszott, a sötét színpadot pedig csupán egy fénykör világította meg, pont a közepe felé. A sötétben mintha árnyak mozogtak volna, az ócska padlózat ellenére azonban léptek zaja nem hallatszódott. A beálló csend olyan volt, mint a vihar előtti csend; vészjósló és gyilkos.
Aztán lépett be a színpadra Valentin.
Magas, szikár fiatalember volt, alig húsz éves, de arca már inkább hasonlított egy kiégett negyven éves emberére, mint egy erőtől duzzadó férfiéra. Vállig érő, hullámos tejfelszőke haja a homlokánál kettévált, láthatóvá téve vörösen izzó szemeit, melyek alatt túlságosan mély táskák barázdálták beesett arcát. Olcsó köpenyt és inget vett fel, cinóber nyakkendővel, éjfekete nadrággal és cipővel. Teste véznának tűnt, és valamiféle gyenge erőt sugárzott. Semmiképpen sem volt hétköznapi embernek mondható, már csak a kinézetéből adódóan sem.
A nézők lélegzetvisszafojtva várták az előadást, de erre még ők sem számítottak. Valentin furcsa volt ma este. Nem ő volt az. Az isteni Valentin nem nézhetett ki így. Csak egy halandó állt előttük, egy hétköznapi ember. Ez a Valentin más volt, mint amiről suttogtak.
A férfi nem szólt egy ideig, csak nézte az egybegyűlteket. Semmi megigéző nem volt a tekintetében, csak a lidérces fény villogott a szemében. Úgy nézett ki, mint egy pióca, aki éppen most kapaszkodik az Élet utolsó szalmaszálába. Mint egy ember, aki nem tudja, mit csinál, csak a téboly vezérli.
Ekkor azonban kivilágosodott a színpad, a szélén izgatott arcok tekintettek Valentinra. Mintha senki sem tudta volna, mi fog történni a következőkben. A férfi maga előtt tartotta kezeit, amelyeket egy vörös kendő fedett. Nem lehetett tudni, mi van alatta, de úgy dédelgette, mint valami újszülöttet. Mintha egyedül csak azt a nyomorult leplet, illetve az azalatt lévő valamit szerette volna az egész földkerekségen.
Semmi kétség sem volt afelől, hogy ez nem a műsor része. Ez Valentin nem várt magánszáma. Tényleg vihar előtti volt a csend. Miután a férfi végigtekintett a meglepett közönségen, megszólalt. Hangja bezengte a kis termet, pedig nem volt több egy félig tébolyodott, félig elkeseredett monológnál, melyet körbe-körbe járva, heves gesztusokkal adott elő.- Hölgyek, s urak, fiatalok, s vének. Azért gyűltünk itt össze, hogy végső búcsút vegyünk a szabadságomtól és közönségemtől. Vörös rózsa vagyok az Élet mezején, de nem ápolt senki e világon. Mielőtt elfonnyadnék, nem szállhatok nyugodtan a sírba; látni kell mindenkinek, mit tesz az elnyomás átka, a szabadság megvonása. Kérem, hallják meg esdeklésem, nem élhetek már többé a teherrel, mit ez hordoz – mielőtt az enyészetté válok, ez feloldoz.
A férfit valamiféle feszültség lengte körül. Senki sem mert odamenni hozzá, nehogy valami rossz történjen. De mégis, mi történhetne?- A nevem Valentin, az isteni Valentin. Úgy ismernek, mint a város feltörekvő színésze, Apolló, Mars és Zeusz egyben. De nem vagyok más belül, mint csonkig égett gyertya, szabadságom kovácsa, ki eltévedt az úton. Nem élhetek szabadság nélkül, az Élet egy bebörtönző színház nekem, kitörni lehetetlen. Nincs szabadság, ha nem szólhat az ember, és mit sem ér a kettő, ha nem találok, csak süket fület. Próbáltam szólni, kiáltani, de nem ment, folyton csak elfojtottak, és itt hagytak egyedül.
A színpad immár sötét volt, csak egy fénykör világította meg Valentint. A színész kinyújtotta maga mellé kezeit, a jobbját még mindig kendő fedte. Úgy nézett ki, mint egy denevér, aki egy jobb élet reményében kitárja szárnyát, és hevesen sikoltozva elrepül.- Ha rám néznek, mit látnak? Csak egy színész, aki játszik. Hát komolyan lehet venni tőle bármit? Lehet hinni egy szennyesnek? A fentieknek mindent sokkal jobban elhisznek. Nézzenek fel, és fényt látnak, makulátlanságot, és most rám. Ellepnek a ráncok, a csúfító hegek, mit az évek karcoltak rám fizetségként. Lássanak belém, rút vagyok, lelkem ezernyi pióca marja, ha fölnéznek, az ártatlanság pírja szegélyez mindent, kisimult ráncok fednek el ezernyi mételyt. Miért nincs jogom arra, hogy egyszer ne rajtam csattanjon az ostor? Úgy érzem, éltem itt már nincsen, csak holtam – többet fogok érni holtan.
Itt jött el a pillanat, amikor a kendő lehullott. Valentin kezében egy pisztoly villant. Nem sikított fel senki, mert az is beléjük fagyott. Hát erre ment ki a játék. Akármit csinált, azt jól csinálta.- Nem lehetek igazi ember, látni soha nem láthat senki. Csak hátam mögött tudja mindenki, ki vagy mi vagyok, de sosem az, amely valóban Én vagyok. Nincs már szabadság, nincs szólás, nincs józanész, csak a béklyó és fertő szerte szét. Hogyan is létezhet szabadság, ha nincs fül, ki hallgasson? Talán azért éljek, azért harcoljak, hogy süket füleknek mormoljak, vagy ordítsak, kiabáljak, hátha valahol lesajnálnak? Hihetem-e, hogy az arcok nem hazudnak, hogy a szemek valóban csillognak? És mindez csak látszat, nincs, ki felnyitná a szemét, jobb az elhitt valóság, pedig korlátolt a szabadság. Ez az, amibe én belehalok – nem hagyhatom, hogy életem így maradjon.
A pisztoly csöve hol a nézőkre, hol a színpad mellett álló személyzetre, hol pedig Valentinra villant. Talán maga a férfi sem tudta, mit akar. Talán nem is igazi fegyver volt a kezében. Talán Valentin csak egy rossz tréfát űzött mindenkivel, és a következő percben bejelenti, hogy becsapás az egész.- Meddig élsz a józanész, megtörsz-e mielőtt célba érsz? Vagy csak nézed, ahogy mások megalázkodva felérnek a csúcsra? Hagyod, hogy bábként ténferegjek, és közben cserbenhagysz, hogy a végzetembe meneteljek? Legyek egy a sok között, suttogjam a holtakkal a kántálást, miközben menetelek a hamis álmok katlanába? Nem, ez nem lehetek én. Mindennek vége szakad egyszer, hát most itt van számodra az idő. Megtörtem, hát távozz – nincs már közöm a mához.
A nézőkbe még a levegő is belefagyott, holott elképesztő hő lüktetett a „haláltáncot” bemutató Valentin és a nézőtéren ülők között. A színész már túl hosszú ideje farkasszemet nézett a pisztoly csövével, ujja pedig görcsösen remegett a ravaszon. Ám hirtelen halvány mosoly jelent meg arcán.- Próbáltam ember lenni, ezt sosem tudta elvenni tőlem senki. Gúzsba kötött lelkek álltak elém, csörgött a pénz, az aranyrudak már nőttek, és kínzóan martak belém. Hogy lehetek egyén, ha nem vagyok más, mint egy földönfutó egér? Mit tegyek még, hogy lássatok, okoskodó vadállatok? Mit tegyek, hogy bánattól tépett szárnyam újra felemeljem, hogy ismét szárnyaljak? Lehetek-e újra Valentin, az isteni Valentin, aki voltam, vagy maradok egy rom a porban? Az elnyomott, ki tudja, mi a dolga, de tudja, hogy meg kellene szólalnia! Az ember, ki beteg, de nagyobb zseni mindenkinél, ezért nem élhet már az álmaiért… Hát tényleg ez az életem.
Már nem bírta tovább. Nevetés tört fel belőle. Már sokan azt hitték, ez tényleg csak egy rossz vicc volt, és Valentin csak a bolondját járatja velük. A férfi egy hirtelen mozdulattal a nézők felé fordította a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. A pisztoly néma maradt, és sokan fellélegeztek, Valentin pedig csak nevetett, felszabadultan. Tényleg csak tréfa volt.
De hirtelen minden elcsendesült. Egy pisztoly kibiztosításának az eltéveszthetetlen hangja hasított végig a termen. Valentin újból farkasszemet nézett a fegyverével, arca pedig sosem volt még ilyen komor.- Én már többet nem szólhatok, most már vége, elalhatok. De nem nyugodtan, hanem félve – ez lesz a jövő nemzedéke. Ez hát az én pusztulásom. A nevem Valentin, és az elhaló reményemmel távozok innen. Köszönöm a figyelmet.
A nézők felbolydultak. Sokan üres tekintettel, feldúltan távoztak, volt, aki kissé felháborodva hagyta el a termet – „nem ezért fizettek”. Csak néhány ember láthatta, ahogy az olcsó színházterem színpadán a férfi mindenki szeme láttára, gátlástalanul meghúzza a ravaszt. Senki nem tartotta vissza, senki nem avatkozott közbe. Ez már nem tréfa volt, nem álom, hanem valóság.
Az isteni Valentin egyszerű földi halandóként halt meg.

Új alkotás feltöltése

A helyzet ígéretes drámaiságát sajnos elveszi a túl hosszúra és körülményesre nyúló monológ, és kénytelen az olvasó arra gondolni, hogy na, haljon már meg szerencsétlen, ha egyszer úgyis tudjuk, hogy arra készül. A mondanivalójára érvényes, hogy kevesebb sokkal több lenne, és ha már a főszereplő színész, a színpad nyújtotta lehetőségeket nem csupán szövegben lenne érdemes kihasználni, hanem dramaturgiai fordulatokkal- egy alapos húzás után kíváncsi vagyok Valentin újabb hattyúdalára.

Az isteni Valentin


Az olcsó színházterem elsötétedett, a nézők elcsöndesedtek, a színpadon pedig vérvörösen villant a függöny a lámpák vakító fényében. Egy lélegzetvétel, egy köhintés, egy izgatott sustorgás zaja sem törte meg a légkör ernyedt feszültségét.
A függöny lassan félrecsúszott, a sötét színpadot pedig csupán egy fénykör világította meg, pont a közepe felé. A sötétben mintha árnyak mozogtak volna, az ócska padlózat ellenére azonban léptek zaja nem hallatszódott. A beálló csend olyan volt, mint a vihar előtti csend; vészjósló és gyilkos.
Aztán lépett be a színpadra Valentin.
Magas, szikár fiatalember volt, alig húsz éves, de arca már inkább hasonlított egy kiégett negyven éves emberére, mint egy erőtől duzzadó férfiéra. Vállig érő, hullámos tejfelszőke haja a homlokánál kettévált, láthatóvá téve vörösen izzó szemeit, melyek alatt túlságosan mély táskák barázdálták beesett arcát. Olcsó zakót és inget vett fel, cinóber nyakkendővel, éjfekete nadrággal és cipővel. Teste véznának tűnt, és valamiféle gyenge erőt sugárzott. Semmiképpen sem volt hétköznapi embernek mondható, már csak a kinézetéből adódóan sem.
A nézők lélegzetvisszafojtva várták az előadást, de erre még ők sem számítottak. Valentin furcsa volt ma este. Nem ő volt az. Az isteni Valentin nem nézhetett ki így. Csak egy halandó állt előttük, egy hétköznapi ember. Ez a Valentin más volt, mint amiről suttogtak.
A férfi nem szólt egy ideig, csak nézte az egybegyűlteket. Semmi megigéző nem volt a tekintetében, csak a lidérces fény villogott a szemében. Úgy nézett ki, mint egy pióca, aki éppen most kapaszkodik az Élet utolsó szalmaszálába. Mint egy ember, aki nem tudja, mit csinál, csak a téboly vezérli.
Ekkor azonban kivilágosodott a színpad, a szélén izgatott arcok tekintettek Valentinra. Mintha senki sem tudta volna, mi fog történni a következőkben. A férfi egy pisztolyt húzott elő zsebéből. Nem lehetett tudni, valódi-e, vagy csak kellék, de úgy dédelgette, mint valami újszülöttet. Mintha egyedül csak azt a nyomorult fegyvert szerette volna ezen az egész földkerekségen.
Semmi kétség sem volt afelől, hogy ez nem a műsor része. Ez Valentin nem várt magánszáma. A fegyver dörrent, elcsendesítve a közönséget. Vakolatdarabok hullottak alá a fejekre. Valódi pisztoly volt a színész kezében.
Tényleg vihar előtti volt a csend. Miután a cső végéből kiszállt a füst, Valentin belekezdett a beszédébe. Hangja bezengte a kis termet, pedig nem volt több egy félig tébolyodott, félig elkeseredett monológnál, melyet körbe-körbe járva, heves gesztusokkal adott elő.

- Hölgyek, s urak, fiatalok, s vének. Azért gyűltünk itt össze, hogy végső búcsút vegyünk a szabadságomtól és közönségemtől. Végső búcsút mindnyájunk reményétől – ezt én tanúsítom, az isteni Valentin. Kérem, higgyenek nekem. Higgyenek, hisz olyanok vagyunk, mint a rózsák: kivirágzunk, majd meghalunk. Én, mielőtt elfonnyadnék, mint egy vörös rózsa, nem szállhatok nyugodtan a sírba; látni kell mindenkinek, mit tesz az elnyomás átka, a szabadság megvonása. Kérem, hallják meg esdeklésem, nem élhetek már többé a teherrel, mit ez hordoz – mielőtt az enyészetté válok, ez feloldoz.
- A nevem Valentin, az isteni Valentin. Úgy ismernek, mint a város feltörekvő színésze, Apolló, Mars és Zeusz egyben. De nem vagyok más belül, mint csonkig égett gyertya, szabadságom kovácsa, ki eltévedt az úton, és most fütyörészik csendben. Nem élhetek szabadság nélkül, az Élet egy bebörtönző színház nekem, kitörni lehetetlen. Hisz nincs szabadság, ha nem szólhat az ember, és mit sem ér ez a kettő, ha nincs fül, mi befogadja, és kiáll vele, vagy ellene. Próbáltam szólni, kiáltani, de nem ment, folyton csak elfojtottak, és itt hagytak egyedül a csendben.
- Ha rám néznek, mit látnak? Csak egy színész, aki játszik. Hát komolyan lehet venni tőle bármit? Lehet hinni egy szennyesnek, a fentieknek mindent sokkal jobban elhisznek. Nézzenek fel, és fényt látnak, makulátlanságot, és most rám. Ellepnek a ráncok, a csúfító hegek, mit az évek karcoltak rám fizetségként. Lássanak belém, rút vagyok, lelkem ezernyi pióca marja, ha fölnéznek, az ártatlanság pírja szegélyez mindent, kisimult ráncok fednek el ezernyi mételyt. De ők mégis szebbek, hihetőbbek, mint egy magamfajta, megérthetetlen alak. Lentről jöttem, jogom mégsincsen, arra, hogy szavam fent zenghessen. Senki, de senki nem figyel rám, nem engedi senki, hogy messiása lehessek. Belebetegedtem ebbe, éltem itt már nincsen, csak holtam – többet fogok érni holtan.
- Nem lehetek igazi ember, látni soha nem láthat senki. Csak hátam mögött tudja mindenki, ki vagy mi vagyok, de sosem az, amely valóban Én vagyok. Nincs már szabadság, nincs szólás, nincs józanész, csak a béklyó és fertő szerte szét. Semmi, ami boldogíthat, csak a taposómalom a lábam alatt, a hamis fény, ami vezet. Hogyan is létezhet, ha nincs fül, ki hallgasson? Elég mindenkinek a saját gondja, fent pedig addig taposnak, míg ki nem hullok. Hát ezért éljek, ezért harcoljak, hogy süket füleknek mormoljak, vagy ordítsak, kiabáljak, hátha valahol lesajnálnak? Hihetem-e, hogy az arcok nem hazudnak, hogy a szemek valóban csillognak. És mindez csak látszat, nincs, ki felnyitná a szemét, jobb az elhitt valóság, pedig korlátolt a szabadság. Ez az, amibe én belehalok – nem hagyhatom, hogy éltem így maradjon.
- Meddig élsz a józanész, megtörsz-e mielőtt célba érsz, vagy csak nézed, ahogy mások megalázkodva felérnek a csúcsra? Hagyod, hogy bábként ténferegjek, és közben cserbenhagysz, hogy a végzetembe meneteljek! Hát így bízzak benned, te átkozott, hazug, kövesselek, vagy álljak be inkább a sorba?! Legyek egy a sok között, suttogjam a holtakkal a kántálást, miközben menetelek a hamis álmok katlanába? Nem, ez nem én vagyok, hagyj el, nem kellesz nekem. Mindennek vége szakad egyszer, hát most itt van számodra az idő. Megtörtem, hát távozz – nincs már közöm a mához.
Már térdre rogyott, simogatva a kis pisztolyát, amely csőre volt töltve. Szemében kétségbeesett tűz lobogott. A nézőkbe még a levegő is belefagyott, holott elképesztő hő lüktetett a „haláltáncot” bemutató Valentin és a nézőtéren ülők között.
- Próbáltam ember lenni, ezt sosem tudta elvenni tőlem senki. Gúzsba kötött lelkek álltak elém, csörgött a pénz, az aranyrudak már nőttek, és kínzóan martak belém. Hogy lehetek egyén, ha csak földönfutó egérnek látnak, egy szánni való egyednek, nem pedig embernek? Mit tegyek még, hogy lássatok, okoskodó vadállatok, birkák népe? Mit tegyek, hogy bánattól tépett szárnyam újra felemeljem, hogy ismét szárnyaljak? Lehetek-e újra Valentin, az isteni Valentin, aki voltam, vagy maradok egy rom a porban? Egy ember, kit imádnak, ámde nem szeretnek. Az elnyomott, ki tudja, mi a dolga, de tudja, hogy meg kellene szólalnia! Az ember, ki beteg, de nagyobb zseni mindenkinél, ezért nem élhet már az álmaiért. Hisz élte, s holta csak egy példa – tudva, ez lesz más életének alkotója.
Már nem bírta tovább. Még egyszer ellenőrizte, ki van-e biztosítva az apró fegyver a kezében. Lassan a sminkekkel gazdagon kifestett arca elé emelte, és a ravaszra helyezte az ujját. Fáradság ült ki arcára, a tűz pedig kialudt a szeméből. Nem tűnt istennek, csak egy szánalomra méltó torzónak – ám ő nem kapott szánalmat. Elcsukló hangon folytatta.
- Én már többet nem szólhatok, most már vége, elalhatok. De nem nyugodtan, hanem félve – ez lesz a jövő nemzedéke. Az önök, és a saját érdekemben, én most elpusztulok, mint egy vörös rózsa, elhervadok. A nevem Valentin, és az elhaló reményemmel távozok innen. Köszönöm a figyelmet.
A nézők egy része ekkor már távozott. Sokan üres tekintettel, feldúltan távoztak, volt, aki kissé felháborodva hagyta el a termet – „nem ezért fizettek”. Csak néhány ember láthatta, ahogy az olcsó színházterem színpadán a férfi mindenki szeme láttára, gátlástalanul meghúzza a ravaszt. Senki nem tartotta vissza, senki nem avatkozott közbe.
Az isteni Valentin halandóként halt meg.