Végül illat lett

Közönségdíjas / Novella

Olcsó légfrissítő illata lepi be az irodát, ami a kopott bútorokból áradó doh, és a sarkokban fellelhető penész ömlesztett bűzét próbálja elnyomni. Persze nem nagy sikerrel. Sőt, inkább csak ront a helyzeten, így tiszta levegőhöz is alig lehet jutni. De ez itt már csak így megy. Ez a legnagyobb problémájuk, valahogy most a kopott-poros tölgyfa íróasztalon felhalmozódott számlák kupaca jobban foglalkoztatja őket. Legalább is Dövey Tamást biztos, akinek neve ott lóg, azon a kis fémtáblán, a bejárati ajtón, mint valami ajtódísz. Övé itt minden. A dohos iroda, az előtér, a többi iroda, és a nyomda, az épület alatt. Bordenf lapja, találó név, Bordenf város újsága számára. És igen, a szegényes iroda ellenére, az újság elég jól megy. Vagyis ment. Az eladott példányok száma hétről-hétre kevesebb. Ami pedig a számlákat illeti, Tamásnak annyi tartozása, és hitele van, hogy nem győzi fizetni. És már rég nem történt semmi érdekes a városban, amiről valami szaftos kis sztorit lehetne írni. Mostanában elég unalmas itt az élet, Bordenfben. A legnagyobb esemény, ami a közelmúltban történt, az volt, amikor bárányfelhők költöztek a város fölé. És a lakosok apraja-nagyja kiment a városka melletti rétre piknikezni. Aztán a város lakosai boldogan adtak interjút a réten történtekről. Az előtérből rágás moraja árad. Éva az, Tamás titkárnője, aki asztalánál ül, tekintetét a monitorra szegezve. Szájában, fogai közt rágó. Annak az irritáló hangja szökik be az irodába. De Tamás már megszokta, ahogy Éva rágózik.- Jó napot Éva! – lép be az előtérbe Tamás. Tekintetét nem szegezi a nőre, rögtön irodája felé véve az irányt. Lehetőséget se adva, a rágóval tele szájú asszonynak, hogy visszaköszönjön. Tamás az ajtót becsukja maga mögött, és túlsúlyos testét székére helyezi. A számlákat zömök ujjaiba veszi, és élesen az anyagiakra koncentrál. Tisztában van azzal, hogy nincs ennyi pénze. Tisztában van azzal, hogy ez így nem mehet sokáig. Tisztában van azzal, hogy valami nagyszerű cikk kell ahhoz, hogy az újság népszerűbb legyen. Valami újszerű kell, hogy többen akarják reklámozni benne üzleteiket, vállalkozásaikat. De ilyen cikknek se híre, se hamva. Csak reménykedni tud. És ezzel a reménykedő, kétségbeesett fejjel ül irodájában, hallgatva a falióra kattogását, és Éva „rágódását”. A légfrissítő, és a bűz részecskéi továbbra is ütköznek egymással, valamint minden testtel, ami útjukba kerül. Ebben a gyönyörű fizikai látványosságban tört be egy alak az irodába, az asztalra hajítva pár összetűzött lapot.- Az újságba! Biztos siker! – kezdte határozottan az alak.- De Ádám, mégis mi ez? – kérdezte meglepetten Tamás.- Egy szaftos kis sztori, a polgármester új tervéről. Ez biztos dobna az újságodon, amire most nagy szükséged van. Egyet kérek cserébe, hogy szóról szóra úgy jelenjen meg, ahogy azt leírtam. De gondolom ez nem nagy kérés – felelte Ádám, aki egyébként Tamás régi barátja. – De most mennem kell – folytatja. – Majd jelentkezz. Szia Tomi! – és azzal a lendülettel, amivel betért, most elhagyja az irodát. Felkavarva cimboráját, és a bűz részecskéit. A műbőr székébe belesüppedve, kissé felgyorsult szívveréssel a kezébe veszi a cikket, és nagy érdeklődéssel olvasni kezdi, abban reménykedve, hogy ez majd megmenti az újságot. Azt az újságot, amibe egész életét fektette, és ami nélkül nem tudja elképzelni az életét. Ledermed, amint befejezte, és rögtön nagy morfondírozásba kezd. Feldolgozza mindazt, amit az előbbiekben olvasott. Nagy sztorinak látja, ez biztos sok érdeklődőt vonzana. Ebben egészen biztos. De mégis egy nagy kérdőjel kerekedik benne, ott, a székbe ülve. Ezalatt a légfrissítő újabb adagot fújt a levegőbe, ami újból kavarodni kezdett a bűzzel. De azt még mindig nem sikerült legyőzni. A cikkben egy szerződés másolata is látható, amit a polgármester kötött. Ebben szó esik ötven „színes kis cigány” (ahogyan Ádám fogalmazta) városba költöztetéséről, a város költségére. Valamint azoknak a munkaszerződéséről. És igen, itt azokról a munkákról van szó, amikre sok helyi lakos is pályázott, de nem kapták meg. „Ők bizonyára kevesebbért is bevállalják (mármint a kis csoki barnák), a többit meg majd tőlünk ellopják.” Olvassa újra ezt a részt Tamás. „A mi kedves polgármesterünk inkább ezeket a szemétre valókat alkalmazza, csak hogy egy kis pénzt spóroljon.” Tamás részben egyetért, legalábbis valami szinten. Ő is azt látja jónak, hogy ha van munka a városban, akkor azok elvégzésére elsősorban helyieket alkalmazzanak. De ő ilyen szavakat nem tart helyesnek. Olyanokat, amelyek egy társadalmi csoportra nézve bántóak, és botrányt kavarnak, amelyek uszítóak. De most talán pont erre lenne szüksége, egy botrányra. És ő úgyis fehér, őt ez a cikk nem támadná, sőt megmentené. Miért is ne? Gondolja. Ő hisz a szólásszabadságban. Ha Ádámnak ez a véleménye, akkor miért legyen a szavának a megállítója? Ez jár az eszében. Az a gondolat motoszkál fejében, hogy ezzel megmenekül, és a problémái elszállnak, mint a kerti asztalon hagyott újság, a tavaszi szélben. A szakadt tapétás falon köröz tekintete. Mindaddig, amíg meg nem áll egy falra feszített képnél. Azt vizsgálja most. Egy fekete keret, abban egy fehér lap, amire a következők vannak írva: „Három dolgon gondolkozz el, mielőtt megszólalsz. Hogy mondanivalód igaz, fontos és jó szándékú legyen.” És ha már csak egy is bibis, akkor inkább maradj csöndben, tette hozzá édesanyja mindig. Egyébként ezt a képet is tőle kapta, és Tamás jól a szívébe is véste, ezt a tanácsot. Talán most is eszerint kellene cselekednie. Vagy talán ez egy újságnál máshogy működik? Ebben a szakmában elég, hogy igaz legyen, meg fontos? Kell-e, hogy jó szándékú is legyen? Ezek a kérdések mardossák, hiszen tudja, hogy ennek a cikknek megjelenése lehet a megmentője. Olcsó légfrissítő illata lepi be a termet, ami a bútorokból áradó bűzzel keveredik. És együtt valami egészen különleges szagot adnak, ami fojtogatja őt. Vagy a kérdések fojtogatják? Nem tudja, mit tegyen. Kimondottan nem tetszik neki, ahogyan Ádám a romákról ír. Persze, nem olyan, mint ők. De valahogy ő mégis így érzi. Együttérez velük. Talán, mert tudja milyen kiszorítottnak lenni. Átérezte a dolgot. Kiskorában, az iskolában. Amikor ebédidő volt. Amikor szünet volt. Amikor éppen hazafelé sétált. Mindenhol. Csak azért, mert túlsúllyal küzdött/küzd, és ezért rá mindig ujjal mutogattak. Mintha hallaná még a bántó szavakat, amelyek úgy érintették őt, mint valami kardszúrás. Tudja milyen. És amikor bántották, mindig az ételhez fordult. Csokoládéhoz, cukorkához, ami volt. Mások tették ezt vele. Tisztában van ezzel. Még az emlékek is bántják őt. Nem jelenhet meg az újságba, még ha el is veszti emiatt a cégét. De a szabadságát nem adja! Igen. Neki ez jelenti a szabadságot. Hogy nem engedi a bántó, csoportokat kritizáló szavakat, írásokat. És ha ez azzal jár, hogy bizonyos dolgokat nem jelentet meg, akkor, tessék. Ezzel nem elvenni akarja más szólásszabadságát, csak megtartani saját szabadságát. És azokét, akiket ez az írás bántana. Olcsó légfrissítő illata lepi be a termet. Már el-elnyomva a bűzt. Tamás pedig bekapcsolja a rádiót, és a lágy zenére ellazul, miközben egy csokoládét vesz a szájába. Tudja, hogy helyesen tett.

Új alkotás feltöltése