"Ne szólj szám, nem fáj fejem."

Műfaj: Novella

- Hogy irigyeltem-e? Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? Ne, neki semmiképp ne áruld el! Igen, irigyeltem.

Sietni akartam, mindjárt fél tíz, sietni akartam, bárcsak ne vettem volna észre, hogy ki van kötődve a cipőfűzőm, sietni akartam, tejóég, mindjárt fél tíz.

Kérlek, ne is emlékeztess rá!
Köszi, hogy mégis megtetted.

Lehajoltam, a csuklóm még mindig bizonytalanul imbolygott. Reszketett, mert a januári fuvallat arrogáns léptekkel közeledett felé, és egészen hirtelen, már ott is volt mellette, leguggolt hozzá. Még mindig röhögött, sötét, megbénító kacaja volt, és beosont oda, egészen a csont alá, és felitatta az egykori melegségre emlékeztető utolsó tócsát, és még csak észre sem vette.
A csuklóm még mindig bizonytalanul imbolygott a levegőben, de az ujjaimnak sikerült még egyszer, még egyszer utoljára éreztetnem a dominanciámat, és erőtlen szorgossággal, kótyagosan bekötötték a poros járdával kacérkodó cipőfűzőket. Nem volt masni. Inkább csak árnyéka valaminek, ami még a boldog némaság idején képes volt álmokat ébreszteni a gyanútlan emberi mosolyokban.
Lehajoltam, pásztáztam a földet, sokat nem láttam, mert a szemeim csordultig teltek az igazság mélykék tengerével, és a hullámok csalódottan csapódtak a partszegélynek, annak a macskaköves, ütött-kopott betonnak.
Lehajoltam, a masniimitáció már útrakész volt, de az előttem lévő, kétségbeesetten ácsorgó idegenre nem számítottam, hátrahőköltem. Kicsit meghúzódott a hátam. Ott volt előttem a szürke repedés a betonban. Ugyanaz a bűnös, szürke szakadás, ami bennem is volt. Valahol a szívem környékén, vagy a torkom alatt, nem tudom, az anatómia sosem volt az erősségem. Reggel még éreztem is, ahogy sajog. Gondolom fájt, mert egyre tágult.
Leültem, mert a tenger tajtékzott, a szakadék nőttön-nőtt, oh, bárcsak ne vettem volna észre, hogy kikötődött a cipőfűzőm.
Leültem, és akkor értettem meg igazán a múltba ágyazódott fakuló emlékfoszlányt, a homokozóban hallott titkot: „Ez csak egy rozmaring. Túl kicsi, hogy nagy dolgokat vigyen véghez. Ez csak egy rozmaring. Túl kicsi, hogy meghallják a hangját. Ez csak egy rozmaring. Nem, Drága, őt biztosan nem fogják észrevenni.”
Leültem, és nem émelyegtem, pedig hidd el, annyira akartam, mert akkor biztosra vehettem volna, hogy az egész mindössze egy gyötrő rémálom volt, de már vége, már itt vagyok, a realitás monoton, de mégis egészséges hétköznapján, talán hétfőjén, vagy csütörtökön, igazából úgyis mindegy.
Nem émelyegtem, csak gyűlöltem magam, azért, mert éreztem a csuklóm, ami már nem imbolygott, hanem sután az ölembe hullott, ő is elaludt, mint a méltóságom, vagy lehet, utóbbi a fikció bohókás képzelettüneménye volt csupán.
Éreztem a csuklóm, szóval léteznie kell, hát persze, hogy létezik, hiszen annyira erősen markolom, hogy már türelmetlenül noszogat a fájdalom.
Nem bújhatnak el, kicsi a tér, hogyhogy ők ezt eddig nem vették észre?! Látom az ujjaimat az elfehéredett kézfejemen, tehát ők is léteznek.
Akkor miért nem tettek semmit?!
Az agyamban tombolt a dühtől tébolyult, eszelős igazságérzet, a vágy, hogy a változás érkezzen el, gyorsabban, mint a vasárnapi 7 órás intercity, a hit, mert az ember mindig hisz, kudarc után erősebben, naivabban, akár a gyerek, a két copfos az oviban, a mászóka savanyú vasmarkolatát ízlelgetve.
Akkor a kézfejem miért nem fogta be a számat?!
Oh, bárcsak maradtam volna csendben...

- Hogy irigyeltem-e? Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?! Ne, neki semmiképp ne áruld el! Igen, irigyeltem.
Irigyeltem, mert ott himbálózott a mélabús faágon, nem fázott, libabőrnek nyoma sem volt. Tejóég, mindjárt fél tíz, és ő még mindig himbálózik, nyugodt, lassú ütemben, mert nem sietteti senki. Senki, akitől félnie kéne.
Irigyeltem azt a szakadt, fekete rongydarabot a fa tetején, mert a csúcsra röppent, ha úgy akarta, a földre ugrott, ha úgy akarta, himbálózott, ha úgy akarta, nem fázott, ha úgy akarta.

Leültem és remegtem és sírtam, de kimondtam. Végre.
Pihenjetek csak az ölemben, nem haragszom rátok.
Sietni akartam, mindjárt fél tíz, sietni akartam, észrevettem, hogy ki van kötődve a cipőfűzőm, sietni akartam, tejóég, mindjárt fél tíz.

A rozmaring megszólalt. Nem tudta, hogy túl kicsi ahhoz, hogy meghallják.
Mellette voltam, mikor az utolsókat lélegezte, és nem hinnéd el, de üvöltött. El tudod képzelni?! Az a parányi virág. Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?! Ne, neki semmiképp ne áruld el! Azt ordította: Tényleg csak egy rozmaring vagyok.

Tejóég, neki már nem lesz fél tíz.


Új alkotás feltöltése