Minden reggel

Műfaj: Novella

Minden reggel ült a buszon. Jobban mondva, hajnalok leghajnalabbikán. Fél ötkor kelt, hogy felérjen az iskolába Budapestre. Már két éve volt középiskolás ott. Megszokta.
Fél ötkor kelt, a csípős hideg felébresztette, amikor ötkor kibattyogott a régi volán buszhoz.
Az osztályból sokan faggatták, hogy hogy bírja, miért nem lakik inkább kollégiumban. Ő erre nevetve vállat vont, azt felelte, szeret otthon lenni, szeret utazni.
Persze az igazság az volt, hogy nem volt pénzük kollégiumra. De úgy vélte, az ember a gyengeségeivel jobb, ha nem kérkedik.
Nem csak ő utazott reggelente sokat, de Pestig alig jöttek el vele. A két órás úton szép lassan kicserélődtek az emberek. Eleinte ismerősök, falu- és környékbeliek, aztán egy óra múltán már mindenféle Pestre igyekvő egyetemisták, dolgozó emberek.
Minden reggel ült a buszon, és egyszer, filozofikusabb hangulat kapta el. Azon morfondírozott, miért ül minden reggel a buszon. Egyáltalán minek él, minek kel fel, mi ez az egész, miért jó neki? Nem volt egy okos gyerek, de sokszor elgondolkodott a világ dolgain. Sok mindent nem értett, mit miért tesznek az emberek. Nem jött okos családból, legalábbis apja mindig ezt mondta neki.
Fiam, mi hülyék vagyunk, de neked ettől még nem kell annak lenned!
Apja kőműves volt, ritkán kapott melót. Anyja bolti eladó. De úgy érezte, nem is tudna más szülőket elképzelni magának. Pedig a fater sokat italozott, vidám volt, hangosan beszélt, de azért szerette a családját. Ha össze is kaptak a piázáson, akkor hamar megbeszélték a dolgokat.
Mindenki iszik, akinek szar az élete, hát értsétek meg!- kiáltott fel néha az öreg- Nekem elszarták az életem azzal, hogy ide születtem. De most már nincs mit tenni. De te gyerek, te majd mész Budapestre! Jó életed lesz, továbbtanulsz! Büszkesége leszel vén apádnak!
Ilyenkor bizakodva ütögette meg a vállát fiának. Na hát ezért kelt fel minden reggel. Hogy majd jó élete legyen. Hogy kövér, keserű apjának legyen miért mosolyognia a bajsza alatt.
Minden reggel ült a buszon. A középiskola első évében egy lány mellett. Gondolataiban inkább hölgynek nevezte, mint lánynak, hiszen idősebbnek látszott nála. Hófehér bőre és selymes haja volt. Hatalmas kék szemei. Hosszú hónapokon át csak leste. Az általában egy könyvet olvasott. Úgy érezte, nem lenne illendő belebámulni mások könyvébe.
A lány sose vette észre őt. Mindig akkor nézte, ha az elmerült valamiben. Egyszer mégis túl sokáig bámulta. A hölgy ránézett, kicsit megijedt, ráförmedt.
Mit bámulsz?
Majd mindketten rémülten elfordultak egymástól. Szomorú lett a hangulat.
Minden reggel ült a buszon. Másnap is. Aznap alig mert felszállni a tegnap történtek miatt. Nagy meglepetésére a szép lány már várta, tágra nyílt szemekkel. Ahogy odaért a székéhez, megszólalt.
Jó reggelt! Kérlek ne haragudj a tegnapi miatt rám. Hülye és előítéletes voltam. Hiszen nem is ismerlek...
A fiú nem nagyon értette, mire céloz ezzel. Egészen furcsa volt ez a sok kedvesség egyszerre.
Miért, mit hittél?- kérdezte hosszas hallgatás után- Én csak néztelek.
Hát tudod…- nyelt a lány- Tudom, hülyeség. És egy intelligens embernek sosem szabadna így gondolkoznia. De mégiscsak ott van bennem az a sok történet, meg ilyesmi… Azt hittem el akarsz lopni valamit, vagy hasonlók… Aztán elmeséltem ezt az incidenst az egyetemi professzorunknak és nagyon leszidott, hogy miért viselkedtem így...
A fiú arcáról lesápadt minden jókedv.
Sosem lopnék senkitől, tőled főleg nem...
A lány teljesen zavarba jött. Lesütötte kék szemét. Nem is tudtak tovább beszélgetni. A hölgy a következő hetektől vonattal utazott le Pestre, sose látták egymást többé.
Minden reggel utazott a buszon. Haragudott. Ült és őszinte gyűlölet tombolt benne. Istennőként nézett erre a lányra, minden reggel, fél éven át.
Fater, tetszett egy lány a buszon és megijedt tőlem, azt hitte lopni akarok tőle!- fakadt ki előző nap este a vacsoránál.
Az öreg nagyot sóhajtott.
Édes fiam, nem kell törődni az ilyen fruskákkal. Ezeknek otthon teljesen más, mint nekünk. Igazi jóltáplált barmok, akik valójában félnek mindentől, gyűlölnek mindent ami idegen. Félnek a saját honfitársuktól. Érted ezt?
De én nem akarom, hogy gyűlöljenek! Nem adtam rá semmi okot.
Okos gyerek vagy te- dörmögte- Menj szépen lefeküdni.
Minden reggel utazott a buszon. Mióta ez történt vele, jobban feltűnt neki, hogy néhányan másképp tekintenek rá. Az osztálytársai ismerték és kedvelték, de más tanulók közelében egy kicsit megváltozott a levegő összetétele. Ugyanígy volt a boltban, az utcán. Soha egy rossz szót nem mondtak a szemébe, de érezte a különbséget. Úgy gondolta, hogy a világ legnagyobb igazságtalanságát tapasztalja meg.
Minden reggel ült a buszon. Új tanév következett, reggelente sokat kellett tanulnia. Nem volt ideje bámészkodni többé, el volt havazva. Egy kicsit élvezte is.
Az iskolában talált egy röpcédulát, ami azt hirdette, hogy emelt szintű történelem érettségire készít fel egy kedves magántanár, egészen kedvező áron. Ennek nagyon megörült. Ebédpénzének egy részét félretette és a következő hónapban elkezdett járni a fickóhoz. Az nagyon rendes volt vele. Mentateát főzött neki és kellemes hangon mesélt a történelemről, minden fontos tételt kiemelt. A fiú végre valami olyannal foglalkozhatott, ami tényleg érdekelte, ugyanis a hosszú fizika és matematika órák közben gyakran érezte azt, hogy ez is egyfajta igazságtalan kényszer az életében. Élvezetesek voltak ezek az órák. Még akkor is, ha emiatt már sötétben kellett hazabuszoznia sokszor.
Ekkoriban döntötte el, hogy jogász lesz. A szülei örültek a hírnek. A jogászokat mind pénzes, nagy tudású embereknek vélték. Még akkor is, ha nem ismertek egyet sem. De a fiút nem ez érdekelte. Az élet igazságtalanságai miatt választotta ezt a szakmát.
Az egyik péntek délutáni különórája alkalmával mégis megkérdezte tanárát:
A jogászok nagy tudású emberek? Sok pénzük van?
Jogász szeretnél lenni?- kérdezett vissza kedvesen a tanár.
Igen.
Ez a kérdés nem ilyen egyszerű. A jogászok is emberek. Attól, hogy van egy jó diplomájuk, sok bankó a zsebükben, ugyanúgy végezhetik rosszul a munkájukat, ugyanúgy lehetnek akár ostobák, igazságtalanok, korruptak is. Ők is csak emberek.
Mikor este utazott a buszon hazafelé, sokat gondolkozott ezen a válaszon. Minden ember rossz is, és jó is. Erre jutott. Minden ember okos is, és buta is.
Péntek estére járt, a buszon kevesen voltak. Pest szélén egy megállóban felszállt öt fiatalember, sörrel a kezükben. Kopaszok voltak. A fiú sose látta őket ezen a járaton eddig. Kiabáltak. Nem törődött velük, apja is sokat kiabált, ha ivott.
A férfiak mindenféle nótát üvöltöztek hamisan. Csimpaszkodtak a kapaszkodókon, káromkodtak. Egyre közelebb sodródtak a fiúhoz. Aztán egyszer csak észrevették.
Hé! Cigány!- üvöltött rá az egyik.
A fiú kérdően felemelte a fejét, de nem válaszolt semmit.
Nem hallod hogy hozzád beszélünk, füstös képű kisköcsög? Hova utazol?!
Ózdra megyek.
Igazi borsodi cigány fattyú!- üvöltöttek fel a kopaszok.
Nem vagyok fattyú- felelte halkan.
Nem-e?- röhögtek hangosan- Na gyere ide köcsög! Mutasd, milyen erős a kézfogásod!
A fiú felállt, kezet fogott a kopasszal. A szemébe nézett. Nem igazán értette, mi a férfi problémája pontosan. A busz lefékezett egy megállónál, kinyíltak az ajtók, a kopaszok pedig letaszították a buszról.
Na most leszállsz, köcsög!
A fiú megrémült. Egy teljesen idegen megállóban feküdt, leesett a földre.
Na ide figyelj, köcsög, beszéljük csak meg, hogy is van ez!
Csak ezt az egy sértő szót ismered?- kérdezte nyugodtan a fiú.
Mind az öten dühödten emelkedtek fölé.
Szájalsz? És lopsz is? Mondd csak, cigány!
Nem lopok!
A fiú egészen megijedt saját dühös hangjától.
Akkor mit csinálsz? Szüleid lopnak neked, mi?
Úgy érezte, erre már nincs mit mondania. Bármit felelt volna, úgy is csak egyre mérgesebbek lettek volna rá. Már tápászkodott volna fel a betonról, tovább akart állni, mikor visszalökték, és öten egyszerre kezdték ütni a fejét. Erre nem számított. Azelőtt soha senki nem ütötte meg. Főleg nem idegenek, az utcán. Eleinte megpróbált védekezni, aztán már csak feküdt, magatehetetlen, a csattanó öklök között. Eleredt a vér a homlokából. Egy sokadik ütés után elvesztette az eszméletét.

Egy hideg szobában ébredt, nagyon sokára. Fehér csempék voltak a falon. A fején hatalmas kötés, karjából egy cső lógott ki. Egy kopasz, fehér köpenyes úr hajolt fölé. Megijedt tőle.
Jó reggelt fiatalember! Semmi baj! Én csak a doktorod vagyok- mondta az orvos nyugodt hangon.
Bo-bocsánat. Én csak… Tudja, akik megvertek, kopaszok voltak.
Aki megtalált téged az utcán, már tett feljelentést a rendőrségen. A szüleidet értesítettük, úton vannak már.
A fiú megfordította fejét a paplanon, fájdalom nyilallt egész testébe és újra elájult.

Hosszú napokat töltött a kórházban. Sok vizsgálaton vett részt. Nem mindig tudott megszólalni, felkelni meg sem próbált. A szülei néha az ágya mellett üldögéltek, némán. Egyik reggel, amikor csak ő volt a kórteremben, belépett a kopasz főorvos.
Hamarosan hazamehetsz. Nem sokára tájékoztatjuk a szüleidet a diagnózisról. Felírunk különböző gyógyszereket, és valószínűleg egy ápolót is kirendelünk melléd.
De mi történt velem?
Az egyik agyszövet visszafordíthatatlanul károsult. Ez kihatással van a beszéd- és mozgásközpontra is- az orvos hangja színtelen volt.
De ugye tudja, hogy hamarosan fel kell ülnöm a buszra minden reggel. Készülnöm kell az érettségire, hogy lehessen belőlem valami, tudja!
Az orvos sóhajtott.
Nagyon sokáig nem mehetsz egyedül sehova sem.
De kérem… Ezt maguk nem értik. Én jogot szeretnék tanulni. Ne árulják el apukámnak kérem, ne árulják el. Nehezen törődne bele, hogy most nekem is elszarták az életem! Kérem. Semmiképp sem. Ő ezt nem tudná elviselni… Kérem!
Süket füleknek kiabált. Minden nap. Nem szállt fel többet reggelente a buszra.

Új alkotás feltöltése