Piros szalag

4. helyezett / Novella

Éjszakákba szőtt vajúdások alatt jut eszembe újra és újra, a csuklómra csomózott piros szalag.
Ha rá gondolok, még most is apró gyermeklány vagyok, hosszú, göndör lobonccal és hatalmas sötét szemekkel. Nem beszélek ilyenkor, meztelen talpammal apró köröket rajzolok a porba.

Átlagos díszletek között élek, anyám tésztát dagaszt odabenn és énekel, néha vigyázva megigazítja a rózsás kendőjét, míg apám valahol kinn dolgozik.
Egyedül vagyok, utolsó gyerek. A legtöbb testvéremet nem ismerem, mások meg nem is játszanának velem, mindannyian tudjuk, miért.
Erről otthon nem beszélünk, természetes dolog. Felesleges sajnálkozni felette, vagy kapálózni ellene.
Van egy fabábum, édesapám faragta nekem. Ügyes kis hölgy, mozog a keze és a lába is, nyakába piros szalagot kötünk, ő az enyém.
Lédinek hívják, rá pazarlom gyermekségem minden fénnyel és szeretettel befuttatott kincsét. Sosem talál ránk a magány. Én hozzá tartozok, ő pedig hozzám. Megbeszéljük, egyszer majd nekünk is lesz saját családunk. Én leszek az anyuka, úgy, ahogy most az övé vagyok, lesz ezer meg egy gyermekem, a nagyobbak fiúk, hogy megvédjék az aprókat, főleg a lányokat, akikre mind piros ruhácskákat fogok varrni, fehér gallérokkal.
Természetesen kelleni fog majd még egy apuka is mellénk, majdnem olyan, mint az enyém, aki pedig engem fog megvédeni.
Egy idő után meg is találom őt, de hiába tökéletes, nem tud megvédeni sem engem, sem a meg nem született Lédiket.

Napok és hetek fonódnak egymásba, nagyot fordul velem a világ, évek telnek el, melyek során az én fabábumból nem maradt más, csak a kezemre csomózott piros szalag. Kicsit már feslik.
A második kisfiamat várom. Nyugtalankodik a hasamban, nem találja az utat, ahol kibújhatna hozzám.
Kórházban fekszem, nézem, az embereket, hallgatom a beszélgetést körülöttem. Nem ellenszenvesek, néha még el is mosolyodik valaki, csak a szemük árulja el, hogy valami zavarja őket.
Én.
Mert valami… Valami nincs rendben.
Sem velem, sem a gyermekemmel.

éppen fáj, én éppen vajúdok.
Most azt mondják nagy a baj. Ahogy felnézek rájuk, tényleg újra csak egy purdé vagyok a falu széléről. Nézem a bőrüket, a finom kezeiket. Tőlük függ most a sorsom.
Aláírok valamit, nem látok, fáj, azt akarom, hogy végre a kezeimben legyen a kisbabám. Kínlódok, szakad a piros szalag a csuklómon, utánakapok, aztán hallom, hogy felsír a fiam. Sír.
Boldog vagyok, mint aki valamit elveszített.
Magamhoz húzom, nem engedem át egy ideig senkinek.
Lédire gondolok és arra, hogy a következő már biztosan kislány lesz.

Napok telnek el, a folyosón várakozok. Azt mondják, valami történt velem, míg benn voltam a szülőszobán. Felteszem a kérdést, majd percekig bámulok a becsukódó ajtószárnyak között kisurrant tőmondat után.
…és én újra csak Lédire gondolok.
Arra, ahogy elpattant a piros szalag a csuklómon.
Arra, hogy többet nem tereli el a figyelmem a magányomról.
Arra, hogy többet nem véd meg.
Sterilizáltak.
Arra gondolok, hogy sosem lesz már nagy családom.
Arra gondolok, hogy nekem sosem lehet már kislányom. Sosem öltöztetjük fel együtt a faragott bábuikat. Sosem adhatok rá piros ruhácskát, fehér gallérral.
Hirtelen karikák kezdenek táncolni a szemeim előtt. Zokogva csúszok le a folyosó hideg csempéjének tövébe.
Nekik nem kellett mezítlábas, apró purdé, piros ruhácskában.
Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem születtek meg erre a világra.
Évek telnek el, a képzelt vajúdásokba szőtt éjszakák alatt, csuklómon ott van, mint egy félresikerült eljegyzés jelképe, egy be nem teljesedhető élettel. A piros szalag.

Új alkotás feltöltése

Veszélyesen erős téma – sőt, talán ez volt a legerősebb témaválasztás ebben a körben –, és nagyon bátor szöveg. Esetleg úgy teheted még erősebbé, ha megpróbálod folyamatosan szikárabbá, tárgyilagosabb tenni, akár húzások árán. Kicsit kevesebb Lédivel, kicsit több kórházzal. 

Piros szalag

Éjszakákba szőtt vajúdások alatt jut eszembe újra és újra, a csuklómra csomózott piros szalag.
Ha rá gondolok, még most is apró gyermeklány vagyok, hosszú, göndör lobonccal és hatalmas sötét szemekkel. Nem beszélek ilyenkor, meztelen talpammal apró köröket rajzolok a porba.

Átlagos díszletek között élek, anyám tésztát dagaszt odabenn és énekel, néha vigyázva megigazítja a rózsás kendőjét, míg apám valahol kinn dolgozik.
Egyedül vagyok, utolsó gyerek. A legtöbb testvéremet nem is ismerem, mások meg nem is játszanának velem, mindannyian tudjuk, miért.
Erről otthon nem beszélünk, természetes dolog. Felesleges sajnálkozni felette, vagy kapálózni ellene. Van egy fabábum, apám faragta nekem. Ügyes kis hölgy, mozog a keze és a lába is, nyakába piros szalagot kötünk, ő az enyém.
Lédinek hívják, rá pazarlom gyermekségem minden fénnyel és szeretettel befuttatott kincsét, dajkálom és babusgatom, erdei barangolások, meg csobbanó patakok között kísérjük egymást. Bújdoklunk. Sosem talál ránk a magány. Én hozzá tartozok, ő pedig hozzám. Megbeszéljük, egyszer majd nekünk is lesz saját családunk. Én leszek az anyuka, úgy, ahogy most Lédié vagyok, lesz ezer meg egy gyermekem, a nagyobbak fiúk, hogy megvédjék az aprókat, főleg a lányokat, akikre mind piros ruhácskákat fogok varrni, fehér gallérokkal.
Természetesen kelleni fog majd még egy apuka is mellénk, majdnem olyan, mint az enyém, aki pedig engem fog megvédeni.
Egy idő után meg is találom őt, de hiába tökéletes, nem tud megvédeni sem engem, sem a meg nem született lánygyermekeket.

1990 van hirtelen, az évek során Lédiből nem maradt más, csak a kezemre csomózott piros szalag, kicsit már feslik.
A második kisfiamat várom. Nyugtalankodik a hasamban, nem találja az utat, ahol kibújhatna hozzám, azt mondják körülöttem, császármetszés lesz. Én először nem is figyelek, nekem éppen fáj, én éppen vajúdok.
Most azt mondják nagy a baj. Ahogy felnézek rájuk, újra csak egy purdé vagyok a falu széléről, nézem a bőrüket, a finom kezeiket. Tőlük függ most a sorsom.
Aláírok valamit, nem látok, fáj, azt akarom, hogy végre a kezeimben legyen a kisfiam. Kínlódok, szakad a piros szalag a csuklómon, utánakapok, aztán hallom, hogy felsír a fiam.
Sír. Boldog vagyok, mint aki valamit elveszített.
Magamhoz húzom, nem engedem át egy ideig senkinek. Lédire gondolok és arra, hogy a következő már biztosan kislány lesz.
Napok telnek el, a folyosón várakozok. Azt mondják, valami történt velem. Felteszem a kérdést, majd percekig bámulok a becsukódó ajtószárnyak között kisurrant tőmondat után.
Lédire gondolok. Arra, ahogy elpattant a piros szalag a csuklómon. Arra, hogy többet
nem tereli el a figyelmem a magányomról. Arra, hogy többet nem véd meg.

Sterilizáltak.

Arra gondolok, hogy sosem lesz már nagy családom.
Arra gondolok, hogy nekem sosem lehet már kislányom.
Sosem öltöztetjük fel együtt a faragott bábukat.
Sosem adhatok rá piros ruhácskát, fehér gallérral.
Hirtelen karikák kezdenek táncolni a szemeim előtt. Zokogva csúszok le a folyosó hideg csempéjének tövébe.
Nekik nem kellett mezítlábas, apró purdé, piros ruhácskában.

Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem születtek erre a világra.

Évek telnek el, a képzelt vajúdásokba szőtt éjszakák alatt, csuklómon ott van, mint egy félre sikerült eljegyzés jelképe, egy be nem teljesülendő élettel. A piros szalag.