Valami még mindig ugyanaz

Műfaj: Novella

Emlékszem arra a napra, amikor anya úgy döntött, hogy otthagyja apa családját és visszaköltözik Magyarországra. Kézen fogott és már úton is voltunk a „jobb élet” felé, ahogyan azt akkor mondta. Nem hittem neki. Hogy lehet jobb élet az, ahol nincs ott apa?
Tíz voltam. Édesanyám magyar, apukám japán. Anyukám a szőke hajával, kék szemeivel ott állt az új iskolám igazgatója előtt, a kövér nő pedig szélesen mosolygott. Húsos, puha ujjaival végigsimította az arcomat. A magyar általános iskola egy kemény közösségnek bizonyult a fekete hajú, húzott szemű kisfiúnak, aki voltam. Olyan csúfnevekkel illettek, amit sokszor meg sem értettem, mivel csak törtem a magyar nyelvet. Nem éreztem, hogy jobb lenne az életünk, ahogyan azt anya megígérte nekem.
Tíz év telt el azóta és most először fojtogat ugyan az az érzés, mint ami akkor. Változott a világ, felnőttek között éltem, én magam is felnőttem. Most pedig egy kopott kanapén ülök egy penészes falú nappaliban. A dohos szag fojtogatott. Két feszült szempár velem szemben. Egyetlen ismerős dolog van mellettem. Egy illat, a barátnőm illata. Ideges. Izzad a tenyere az enyémben. Látom az arcán, a szemében… Nem tudom megmondani, hogy ki az idegesebb. Ő, én vagy a szülei. Az apja arcán ráncok futottak össze, amikor kinyílt az ajtó és ott talált a küszöbön, ahogyan éppen megcsókolom a lánya homlokát. Az édesanyja cseppnövésű asszonyka volt. Jól szituált üzletasszony benyomását keltette első ránézésre, de mégis volt benne valami melegség, amit a Japánban töltött évekre visszagondolva éreztem. Nyelt egy nagyot, és megkért, hogy fáradjunk be, miután a férfi szigorú tekintettel kezet nyújtott nekem. Krisztina megkönnyebbülve eresztette ki a levegőt. Én viszont nem éreztem megkönnyebbülést. Bemenni a házba, beszélgetni velük, miközben a vak is láthatta, hogy úgy méregettek, mint egy darab húst. Ugyan az az érzés fogott el, mint a tanteremben tíz éve. Féltem! Beszélgetni… Az túlzás! Ültünk egymással szemben és forgattuk a szemünket. Még azt sem mertem, nehogy azt higgyék, hogy méregetem a szobát. Egyszer csak felnyikorgott a kanapé és megszólalt az asszony.
– Krisztina, kérlek, segíts sütit és kólát hozni!
Krisztina azonnal felém kapta a tekintetét, majd az anyjára nézett, aki már fel is állt és elindult. Elengedtem a kezét és próbáltam jelezni neki, hogy menjen nyugodtan. Elmosolyodott és követte az anyját. Mi pedig kettesben maradtunk az öreggel a körénk burkolózó néma csöndben. Ha fiatalabb lennék, biztos sírva szaladnék el ettől az arctól. Szigorú, nem is néz, hanem bámul. Egyszer valami csattanásra kaptam fel a fejem.
– Normális vagy?! – hallottam az asszony halk, remegő hangját. Talán sírt, ebben nem vagyok biztos.
– Mi bajod van? Mondtam, hogy csak félig magyar! – suttogta Krisztina, bár ennek ellenére is hallottuk.
Egymásra néztünk az apjával. Egyikőnk sem tudta, hogy menjünk e be, vagy tegyünk úgy, mintha nem hallanánk semmit. Kínos helyzet volt.
– Takarítsd ki ezt a fattyút a házunkból! – már nem fojtotta el a hangját az asszony. Kiabált. Ezennel feloldott az alól, hogy úgy tegyek, mint aki nem hall semmit.
– Egy esélyt adj nekünk! – könyörgött Krisztina.
Ebben a pillanatban, mintha addig parázson ültem volna, felpattantam és átrontottam a konyhába. Az idős férfi azonnal mögöttem.
– Takarodj te is, ha mellé állsz! – üvöltötte a nő, amikor beléptünk. Teljesen kikelt magából. Annak az melegségnek, amit először éreztem, nyoma sem volt. A keze és a szeme is remegett. Nőt ilyen állapotban még soha nem láttam.
Szorosan mögöttem volt az öreg. A nő lassan felénk fordította a fejét és a torkára forrt a szó, amikor meglátott minket. Fehér lett és ledermedt. Viaszbábúvá vált egy pillanat leforgása alatt.
– Kaname… - préselődött ki a nevem Krisztina ajkai közül.
– Hogy lehet valaki ilyen a saját lányával?! Ne engem tiszteljen, hanem a lányát! Irtózik tőlem, mert más vagyok, mint maga, de azt biztos, hogy jobban fogok bánni a gyerekeinkkel, mint ahogyan azt most bemutatta!
– Fiam! – kapta el az öreg a karomat, de már csak azt vettem észre, hogy ösztönösen kirántom, és az öregnek fordulok.
Farkasszemet néztünk. Csak egy pillanat volt, de az örökké valóságnak tűnt. Az asszony levegőt venni sem mert, nem hogy visszavágjon. Krisztina apjának pedig nem kellett szólni egy szót sem. Nem volt szükség szavakra. Láttam rajta, hogy ha egy általa rossznak ítélt mozdulatot teszek, képes lenne megütni. Megfordultam és kezet nyújtottam Krisztinának. Szó nélkül fogta meg a kezem és engedte, hogy kivezessem. Nem próbált marasztalni, nem akarta megbeszélni a történteket. Az öreg félre állt az ajtóból és hagyta, hogy hatalmas léptekkel átviharzunk a nappalin, majd ki a házból. Krisztinát szinte húztam magammal. Alig tudta tartani a lépést, közben pedig az arcát törölgette.

Új alkotás feltöltése