Zacc

5. helyezett / Novella

Huszonhatodik emelet. Óvatosan kilépett a liftből, szétnézett és végigsimított olcsó, barna öltönyén, mely zsákként lógott róla. Meglehet, két számmal nagyobb az ő méreténél, kicsit nevetségesen festett.
Nevetgélő asszisztensek haladtak el mellette, akik hirtelen komoly arckifejezésre váltottak, mikor mellé értek, majd folytatták a viháncolást. Talán azt akarták elkerülni, hogy azt higgye, ő a nevetség tárgya, de ezzel az ellenkezőjét érték el. Kemény kalapját úgy szorongatta a kezében, mintha bárki egyszerűen csak kikapná és elszaladna vele, pedig az többször volt már foltozva, mint térdén a nadrág.
Kétségbeesve nézelődött a hatalmas irodában, nem igazán tudott tájékozódni a kusza folyosók és az üvegfalak miatt. A rendszertelen telefoncsörgések még jobban összezavarták. Pár érdeklődő pillantás irányult felé, de végül senki nem ajánlotta a segítségét. Úgy döntött, visszafordul és megkérdezi a recepcióst.
A recepciós hölgy elegáns megjelenése azt sugallta, hogy az illető intelligens, főleg ha egy ügyvédi irodában dolgozik, de hiába, intelligenciát nem adnak a végzettség mellé. Majdnem öt percet várt a férfi, hogy letegye a telefont, de a hívás csak nem szakadt félbe.
- Elnézést! – szólt közbe kisé halkan.
A hölgyet rendkívül megzavarta ez az udvariatlan gesztus, hogy beszélgetés közben zavarják meg. Hezitált, majd foghegyről megszólalt:
- Igen?
- Az állásinterjúra jöttem. Merre találom a…?
Nem vette rossz néven, hogy a kis szőke próbál elnyomni egy feltörő mosolyt, sőt, örült, hogy nem nevetett egyenesen az arcába.
- A következő folyosón balra fordul, a tárgyaló mellett, 612-es szoba.
Nem kívánt sok szerencsét, esélytelennek tartotta a fickót. Ami azt illeti, ő is csak remélte, hogy folytathatja a praktizálást. Hiába végezte el az egyetemet, számára tisztességtelen állást töltött be. A régi öltönyeit el kellett adnia, hogy ki tudja fizetni a számlákat, mikor még nem mert új foglalkozás után nézni, így tisztességes öltözetben nem tudott megjelenni a meghallgatáson.
Mikor belépett a 612-es szoba előtti váróba, egy nőt és egy férfit látott türelmetlenül várakozni. Meglátták őt és fellélegeztek. Emiatt a feszültség rettentően hatalmába kerítette, hiszen a vetélytársai egyáltalán nem tekintik ellenfélnek. Próbált lezsernek tűnni, mintha a tény, hogy lenézik, fölösleges zavaró tényező lenne. Helyet foglalt egy kisebb bőrfotelben, magabiztosan keresztbetette lábát a másikon, kalapját ölében nyugtatta. Gondolataiban elnevezte a másik kettőt: a nőt Ritának (emlékeztette a szomszédjára, aki feszült helyzetben szintén olyan arcot vág, mint akinek citromba harapott, de tequilát nem adtak hozzá), a férfit Guynak, habár ezt a választást nem sikerült volna megindokolnia. Annyit leszűrt, hogy Guy magát a kevélységet testesíti meg. Orrát szó szerint az égnek szegezve, kémleli felülről alattvalóit, és bárkit, ki útjában van, kivégzi a nagyképűség fegyverével.
Hosszas terepszemle után Guy elnézést kért, udvariasan megkérdezte Ritától, kér-e kávét. A nő mosolyogva köszönte meg a kedves ajánlatot. Miközben elhagyta a várót, gúnyos pillantást vetett a férfire, gondolván, neki akkor sem hozna, ha könyörögne neki. Talán aprót sem dobna neki, ha az utcán látná.
Feszültségoldásképp a zsáköltönyös átült Rita mellé. Ahogy nadrágja a bőr felületét érintette, azonnal lecsúszott. A nő nem segítette fel, a világért sem ért volna hozzá, de udvariasan megkérdezte:
- Jól van?
Rita színlelt közönye nem volt idegen számára.
- Igen, köszönöm. Ritkán találkozom ilyen flancos fotelekkel.
- Ha ez megnyugtatja, én kapaszkodom, hogy ne csússzak le.
Felnevettek.
- Mióta várakozik? – kérdezte a férfi. Megmagyarázhatatlan optimizmus áradt belőle, habár a külseje nem ezt sugallta.
- Húsz perce. Azt mondják, Londonban ragadtak a partnerek egy fontos ügy miatt.
A hölgy szerette volna ignorálni érdeklődő beszélgetőpartnerét, mégis kellemesnek találta társaságát. Testével nem fordult felé, de fejét időnként odafordította. Nem akarta bámulni, nem tudta, mennyi ideig illik ránézni, és mettől számít bunkóságnak.
- A partnerek?
- Elméletileg a névadó partnerek tartják a meghallgatást.
A nagyképű tűnt fel ismét, két kávéval a kezében. A férfi felpattant a fotelből, nehogy a másik elővegye a titkos fegyvert. Guynak tetszett a gesztus, ezért figyelmeztetően rákacsintott. A jelzés nem volt elég egyértelmű, bénultan állt tovább azon a helyen, ahová hirtelen felugrott.
Hasító fájdalmat érzett lábán, mikor a nagyképű „megbotlott” benne. Mondjuk úgy, rálépett. Maga a mozdulat nem volt elég, könyökét is lendítenie kellett, hogy mindkét adag a nőre boruljon. Rita hirtelen felsikított, majd bambán nézte a szétterjedő, barna foltot lila kosztümén.
Guy egy hímzett zsebkendőt kapott elő, kapkodva próbálta eltüntetni a „baleset” nyomait.
- Hagyja csak, hagyja már! – rivallt ingerülten a nő a nagyképűre.
A szőke recepciós jelent meg, majd megszólalt:
- A meghallgatást máshol tartjuk. A partnerek rettenetesen sajnálják, éppen az imént érkeztek meg.
Lepillantott szürke színű, kemény irattartójára.
- Elliot Smith, kérem, kövessen!

Két nő és egy férfi ült vele szemben, olvasták az önéletrajzát, keresték ajánlólevelét, melynek hiánya halk morajt váltott ki. Nem túl említésre méltó eredmények. Három évet dolgozott ügyvédként a város legjobbnak mondott irodájánál, de kirúgták.
- Mr. Smith, miért rúgták ki az előző munkahelyéről? – szólalt meg a balszélen ülő, középkorú nő.
- Az egyik alkalmazott egy drogbáró ügyvédje volt. Valaki drogot rejtett el az irodában, amelyről névtelen bejelentés érkezett. A kokain az én irodámban volt.
- Ön segédkezett ebben? – vonta fel a szemöldökét a férfi, aki feleslegesnek vélte a kérdést, hiszen tudta a választ: a néger, na az… képes bármire.
- Nem. Az irodán a már említett ügyvéddel osztoztam. Az én asztalom a sarokban volt. Még csak nem is a közelében volt elrejtve! De amikor ügy kerekedett belőle…
Végignézett a lenéző, kétkedő arcokon. Belegondolt, hogy egy színes bőrűnek még a lehetőséget sem fogják megadni, főleg egy ilyen botrány után, hogy ott dolgozzanak. Nem látott ilyen helyeken fehéreken kívül mást, még takarítóként sem. Megadóan felsóhajtott.
- Nézzék… Elvégeztem a jogi kart. Tisztességes munkával pénzt kerestem. Nincs családom, lehetőségem sincs ismerkedni a két állás miatt, mellyel most próbálok némi pénzt összekaparni, hogy a lakbéremet fizetni tudjam. Nem tudok anélkül a metrón sem utazni, hogy az emberek ne húznák össze a táskájukat, pedig igenis tisztességes ember vagyok! A droghoz pedig semmi közöm nem volt. Nem válhattam bűnbakká, ezért elbocsátottak. Nem várok sajnálatot, csupán egyetlen lehetőséget!
A két nő nem mert a szemébe nézni, úgy tettek, mintha épp jegyzetelnének. A férfi állta a tekintetét. Pár perc farkasszem után megszólalt:
- Azt ne itt keresse.
Elliot nem erre a válaszra számított.
- Nézzen magára! A külsejére sem ad. Kipakolta a krumplit a zsákból és belebújt?
A férfi mellett ülő névadó partner óvatosan megérintette annak a könyökét, jelezvén, hogy nem viselkedik méltón önmagához.
- Persze, meg sem fontolja, hogy felvegyen. Jellemző! Egy feketének? Ez a probléma… Ne is próbálja tagadni!
Szívesen elmagyarázta volna, hogy a két foltozás a térdén nagy befolyással volt az életére. Az első szakadásnál fellökték a járdán, a másodiknál egy türelmetlen vásárló nem bírta kivárni a sorát, és erélyesen kielőzte.
Az az öltöny… ő volt. Lehet, hogy két számmal nagyobb, nem tud beilleszkedni a világba, de nem adja fel. Meglehet, most túl nagy, egyszer viselőjéhez is tökéletesen passzol majd és ismét önmaga lehet. A pár szakadás, a sok fájdalom és megpróbáltatás elfedése a foltozással… a büszkeség.
- Beküldené a következőt, kérem?

Új alkotás feltöltése

​Kedves Fanni, gratulálok az írásodhoz, reálisan és szépen kidogozott részletekkel ábrázolsz egy sokak által ismert helyzetet, az állásinterjút. Nagyon szép a keretes szerkezet, az öltöny saját élete, feltűnése és "végszavazása" kifejezetten líraira sikerült. Egyfelől erénye az írásnak, hogy több szereplőt is mozgatsz, másfelől a karakterek kidolgozásába még érdemes energiát fektetni, és nem is mindig követhető, hogy ki kicsoda. Egy alapos húzást megérdemelne az írás, érdemes még szöszölnöd a szöveggel!​

Zacc

Huszonhatodik emelet. Óvatosan kilépett a liftből, szétnézett és végigsimított olcsó, barna öltönyén, mely zsákként lógott róla. Meglehet, két számmal nagyobb az ő méreténél, kicsit nevetségesen festett.
Nevetgélő asszisztensek haladtak el mellette, akik hirtelen komoly arckifejezésre váltottak, mikor mellé értek, majd folytatták a viháncolást. Talán azt akarták elkerülni, hogy azt higgye, ő a nevetség tárgya, de ezzel az ellenkezőjét érték el. Kemény kalapját úgy szorongatta a kezében, mintha bárki egyszerűen csak kikapná és elszaladna vele, pedig az többször volt már foltozva, mint térdén a nadrág.
Kétségbeesve nézelődött a hatalmas irodában, nem igazán tudott tájékozódni a kusza folyosók és az üvegfalak miatt. A rendszertelen telefoncsörgések még jobban összezavarták. Pár érdeklődő pillantás irányult felé, de végül senki nem ajánlotta a segítségét. Úgy döntött, visszafordul és megkérdezi a recepcióst.
A recepciós hölgy elegáns megjelenése azt sugallta, hogy az illető intelligens, főleg ha egy ügyvédi irodában dolgozik, de hiába, intelligenciát nem adnak a végzettség mellé. Majdnem öt percet várt a férfi, hogy letegye a telefont, de a hívás csak nem szakadt félbe.
- Elnézést! – szólt közbe kisé halkan.
A hölgyet rendkívül megzavarta ez az udvariatlan gesztus, hogy beszélgetés közben zavarják meg. Hezitált, majd foghegyről megszólalt:
- Igen?
- Az állásinterjúra jöttem. Merre találom a…?
Nem vette rossz néven, hogy a kis szőke próbál elnyomni egy feltörő mosolyt, sőt, örült, hogy nem nevetett egyenesen az arcába.
- A következő folyosón balra fordul, a tárgyaló mellett, 612-es szoba.
Nem kívánt sok szerencsét, esélytelennek tartotta a fickót. Ami azt illeti, ő is csak remélte, hogy folytathatja a praktizálást. Hiába végezte el az egyetemet, akkor takarítóként és mosogatóként kereste kenyerét. A régi öltönyeit csalódásból elajándékozta, így tisztességes öltözetben nem tudott megjelenni a meghallgatáson.
Mikor belépett a 612-es szoba előtti váróba, egy nőt és egy férfit látott türelmetlenül várakozni. Meglátták őt és fellélegeztek. Emiatt a feszültség rettentően hatalmába kerítette, hiszen a vetélytársai egyáltalán nem tekintik ellenfélnek. Remegett, verejtékezett és szeme futkosva keresett kiutat. A másik kettő egyszerű eleganciája sem oldotta feszültségét, habár a fickó „kivagyokmivagyok” habitusa és felszegett álla bátorította. Lehet, hogy négert nem vesznek fel, de a nagyképűek sem maradnak sokáig. Ettől a gondolattól elmosolyodott.
A kevély elnézést kért, megkérdezte a várakozó nőt, kér-e kávét. Kért. Miközben elhagyta a várót, válla súrolta a bukott ügyvédét. Direkt történt így, ami még inkább mosolygásra késztette a feketét. Feszültségoldásképp leült ő is a bőrfotelre. Ahogy leült, a fotel és a ruhája anyagainak érintkezése miatt azonnal lecsúszott. A nő nem segítette fel, a világért sem ért volna hozzá, de udvariasan megkérdezte:
- Jól van?
Meleg mosolya megnyugtatta a férfit.
- Igen, köszönöm. Ritkán találkozom ilyen flancos fotelekkel.
- Ha ez megnyugtatja, én kapaszkodom, hogy ne csússzak le.
Összenevettek.
- Mióta várakozik? – kérdezte kedvesen a férfi. Megmagyarázhatatlan kedvesség és optimizmus áradt belőle, habár a külseje nem ezt sugallja.
- Húsz perce. Azt mondják, késik a főnök.
A hölgy szeretett volna nem válaszolni, mégis kellemesnek találta társaságát. Testével nem fordult felé, de fejét időnként odafordította. Nem akarta bámulni, nem tudta, mitévő legyen az ember ilyen helyzetben.
- A főnök?
- Elméletileg a névadó partnerek tartják a meghallgatást.
A nagyképű tűnt fel ismét, két kávéval a kezében. A férfi felpattant a fotelből, nehogy túl sok helyet foglaljon. A kávés ezt úgy vette, mintha tiszteletből tette volna, mint mikor a színészeknek futkosnak a kis asszisztenseik ételért, édességért, smoothie-ért. Rákacsintott a zsáköltönyösre, majd az kisebb nyomást érzett a lábán. Minden olyan gyorsan történt! Már csak a végkimenetelt láthatta. Az ülő nő, Rita, hirtelen felordított majd lila kosztüméről próbálta dörzsölő mozdulatokkal eltávolítani a hatalmas barna foltot. Összerakva a képet, a nagyképű, akit magában Guynak nevezett el, megbotlott a lábában és leöntötte forró kávéval Ritát. Guy nem győzött elnézést kérni, de egyértelműen szándékos baleset történt. Őt nem tartotta ellenfélnek, de a nő kitúrhatta volna, ezért próbálta szabotálni az állásinterjút. Foltos ruhában nem jelenhetett meg a partnerek előtt…
- Semmi gond. A kocsiban van egy másik, azonnal felhozom.
Ritának is feltűnt a szánalmas próbálkozás, higgadtságot színlelt, majd elsietett.
Kattant az ajtó, egy idősödő nő lépett ki rajta.
- Elliot Smith?

Két nő és egy férfi ült vele szemben, olvasták az önéletrajzát, keresték ajánlólevelét, mely nem volt. Nem túl említésre méltó eredmények. Három évet dolgozott ügyvédként a város legjobbnak mondott irodájánál, de kirúgták.
- Mr. Smith, miért rúgták ki az előző munkahelyéről? – szólalt meg a balszélen ülő, középkorú nő.
- Az egyik alkalmazott egy drogbáró ügyvédje volt. Valaki drogot rejtett el az irodában, amelyről névtelen bejelentés érkezett. A kokain az én irodámban volt.
- Ön segédkezett ebben? – vonta fel a szemöldökét a férfi, aki feleslegesnek vélte a kérdést, hiszen tudta a választ: a néger, na az… képes bármire.
- Nem. Az irodán a már említett ügyvéddel osztoztam. Az én asztalom a sarokban volt. Még csak nem is a közelében volt elrejtve! De amikor ügy kerekedett belőle…
Végignézett a lenéző, kétkedő arcokon. Belegondolt, hogy egy színes bőrűnek még a lehetőséget sem fogják megadni, főleg egy ilyen botrány után, hogy ott dolgozzanak. Nem látott ilyen helyeken fehéreken kívül mást, még takarítóként sem. Megadóan felsóhajtott.
- Nézzék… Elvégeztem a jogi kart. Tisztességes munkával pénzt kerestem. Nincs családom, lehetőségem sincs ismerkedni a két állás miatt, mellyel most próbálok némi pénzt összekaparni, hogy a lakbéremet fizetni tudjam. Senki nem alkalmaz ebben a városban feketéket. A droghoz semmi közöm nem volt. Nem válhattam bűnbakká, ezért elbocsátottak. Nem várok sajnálatot, csupán egyetlen lehetőséget!
A két nő nem mert a szemébe nézni, úgy tettek, mintha épp jegyzetelnének. A férfi állta a tekintetét. Pár perc farkasszem után megszólalt:
- Nem is fog állást találni.
Elliot nem erre a válaszra számított. Belül elégedett volt monológjával, érezte a siker ízét.
- Nézzen magára! Legalább kölcsönkérhetett volna egy normális öltönyt…
A férfi mellett ülő névadó partner óvatosan megérintette annak a könyökét, jelezvén, hogy nem viselkedik méltón önmagához.
- Ha arra sem méltat, hogy meggondolja, hogy felvegyen, mit gondol, ki adna kölcsön akár egy öltönyt is nekem? Egy feketének? Tudom. Ez a probléma. Ne is próbálja tagadni!
Szívesen elmagyarázta volna, hogy a két foltozás a térdén nagy befolyással volt az életére. Az első szakadásnál fellökték a járdán, a másodiknál egy türelmetlen vásárló nem bírta kivárni a sorát, és erélyesen kielőzte.
Az az öltöny… ő volt. Lehet, hogy két számmal nagyobb, nem tud beilleszkedni a világba, de nem adja fel. Addig próbálkozik, ameddig egyszer illeszkedik. Meglehet, most túl nagy, egyszer viselőjéhez is tökéletesen passzol majd. A pár szakadás, a sok fájdalom és megpróbáltatás elfedése a foltozással… a büszkeség, büszkén viselés.
- Beküldené a következőt, kérem?