Az álom

10. helyezett / Esszé

Zihálva, izzadva ébredt. Halántékát könnycseppek és verejték keveréke égette, egyszerre sírt és nevetett. Három hónapja álmodja ugyanazt, három hónapja ébred így minden reggel. Mióta meglátta azt a férfit a boltban. Furcsamód az első pillantástól fogva valami megmagyarázhatatlan kötődést érzett a férfi és önön maga között. Magas férfi volt, talán afrikai, de nem tudta megállapítani. Bőre színe, mint a kandallóban szénné égett farönk, vagy a gyárkéményekből felszálló koromfekete, szennyező füst. Mindezt ellensúlyozta hófehér fogsora, ami az Alpokban frissen leesett hóra emlékeztette az embert. Hosszú léptekkel szelte át a bolt sorait, végül egy doboz tej, kenyér, és az aznapi újság került a kosarába. Ő a férfi mögött állt, kétlépésnyi távolságból figyelte. Mindenki a férfit figyelte. Volt, aki kinyilvánította utálatát, ellenszenvét, volt, aki arra sem méltatta, hogy ránézzen. Két, az időtől zsémbessé vált néni összesúgott, majd szétrebbentek, mint a madarak, ha lőnek rájuk. Pedig nekik nem volt félnivalójuk, a két biztonsági őr a férfi felé tartott. Odaléptek hozzá, mondtak neki valamit, amitől a férfi jámbor szemeiből eltűnt a csillogás, helyét értetlenkedés vette át. Mindenki csöndben volt, talán a világ is megállt egy pillanatra, de észrevette, hogy egy feketéről van szó, így vállat vonva haladt tovább a maga monotonitásában. Megragadták a vállánál, de lerázta magáról az idegen kezeket, még egyszer hátranézett, rá, és elindult a kijárat felé. Ahogy kinyitotta a bolt ajtaját, a huzat visszacsapta vajszínű ballonkabátját. Legalább a szél együtt érzett a fekete férfivel, megmutatta a benne lévő feszültséget. Egy fekete nem mutathat ki érzéseket, nem nyilatkozhat. Kitiltják a boltból, mert fekete. Megbámulják, mert más. A fekete ember nem szólhat, de Ő szólni akart. Meg akarta védeni a férfit. A pulthoz állt, remélte, hogy látószervei kifejezik érzéseit, amelyek fülsértő hangerővel szóltak benne. Fizetett, majd távozott. Egész nap a férfi járt a fejében, magát okolta a megtörténtekért.
Mikor eljött az este, a komor és fekete éjszaka, még mindig csak a boltra tudott gondolni, a fekete férfi szemére. A megtörtént események már számtalanszor lejátszódtak benne, agya képkockákra bontotta, elemezte. Újra és újra. Majd jött az álom.
Álmában ő is fekete volt, akárcsak a férfi. Ugyanaz a bolt, ugyanaz a jelenet. A sorban áll, amikor megjelennek a biztonságiak. Tudja, hogy érte jönnek. Körbepillant, de csak idegenkedő és utálkozó tekintetek övezik. Senki nincs, aki megvédené, aki kiállna mellette. Agya ordít, tudja, hogy bőre színe az elfogadott kategóriába sorolandó, szája mégsem szól. Undort érez maga körül, de undort érez legbelül is. Undorodik az embertől, mint fajtól. Nem engedheti, hogy lássák rajta, nem tűnhet gyengének. Jobban nem törhetik meg. Lerázza magáról a kezeket, elindul a kijárat felé. Kinyitja az ajtót, a huzat visszacsapja a haját. Legalább a szél együtt érez vele.
Kilépett az ajtón, a nyílt utcára. Sötétség.
Zihálva, izzadva ébredt. Halántékát könnycseppek és verejték keveréke égette, egyszerre sírt és nevetett…

Új alkotás feltöltése

Kedves Martin, gratulálok az írásodhoz, egy hétköznapi szituációt - vásárlás a boltban- emelsz el jó arányérzékkel a valóságtól, úgy, hogy közben egy nagyon is reális helyzetet - a kirekesztés tipikus, bárhol előforduló jelenetét ábrázolod pontosan és átélhetően, de közben elindulsz a szürreális felé: a rossz álommal, mint dramaturgiai kerettel ügyesen játszol. Ha legközelebb maradsz a pontos ábrázolásnál, de kicsit merészebbre veszed és elszakadsz a nagyon tipikustól, valószínűleg még hatásosabban tudod elmondani, amit szeretnél!  

Az álom

Zihálva, izzadva ébredt. Halántékát könnycseppek és verejték keveréke égette, egyszerre sírt és nevetett. Három hónapja álmodja ugyanazt, három hónapja ébred így minden reggel. Mióta meglátta azt a férfit a boltban. Furcsamód az első pillantástól fogva valami megmagyarázhatatlan kötődést érzett a férfi és önön maga között. Magas férfi volt, talán afrikai, de nem tudta megállapítani. Bőre színe, mint a kandallóban szénné égett farönk, vagy a gyárkéményekből felszálló koromfekete, szennyező füst. Mindezt ellensúlyozta hófehér fogsora, ami az Alpokban frissen leesett hóra emlékeztette az embert. Hosszú léptekkel szelte át a bolt sorait, végül egy doboz tej, kenyér, és az aznapi újság került a kosarába. Ő a férfi mögött állt, kétlépésnyi távolságból figyelte. Mindenki a férfit figyelte. Volt, aki kinyilvánította utálatát, ellenszenvét, volt, aki arra sem méltatta, hogy ránézzen. Két, az időtől zsémbessé vált néni összesúgott, majd szétrebbentek, mint a madarak, ha lőnek rájuk. Pedig nekik nem volt félnivalójuk, a két biztonsági őr a férfi felé tartott. Odaléptek hozzá, mondtak neki valamit, amitől a férfi jámbor szemeiből eltűnt a csillogás, helyét értetlenkedés vette át. Mindenki csöndben volt, talán a világ is megállt egy pillanatra, de észrevette, hogy egy feketéről van szó, így vállat vonva haladt tovább a maga monotonitásában. Megragadták a vállánál, de lerázta magáról az idegen kezeket, még egyszer hátranézett, rá, és elindult a kijárat felé. Ahogy kinyitotta a bolt ajtaját, a huzat visszacsapta vajszínű ballonkabátját. Legalább a szél együtt érzett a fekete férfivel, megmutatta a benne lévő feszültséget. Egy fekete nem mutathat ki érzéseket, nem nyilatkozhat. Kitiltják a boltból, mert fekete. Megbámulják, mert más. A fekete ember nem szólhat, de Ő szólni akart. Meg akarta védeni a férfit. A pulthoz állt, remélte, hogy látószervei kifejezik érzéseit, amelyek fülsértő hangerővel szóltak benne. Fizetett, majd távozott. Egész nap a férfi járt a fejében, magát okolta a megtörténtekért.
Mikor eljött az este, a komor és fekete éjszaka, még mindig csak a boltra tudott gondolni, a fekete férfi szemére. A megtörtént események már számtalanszor lejátszódtak benne, agya képkockákra bontotta, elemezte. Újra és újra. Majd jött az álom.
Álmában ő is fekete volt, akárcsak a férfi. Ugyanaz a bolt, ugyanaz a jelenet. A sorban áll, amikor megjelennek a biztonságiak. Tudja, hogy érte jönnek. Körbepillant, de csak idegenkedő és utálkozó tekintetek övezik. Senki nincs, aki megvédené, aki kiállna mellette. Agya ordít, tudja, hogy bőre színe az elfogadott kategóriába sorolandó, szája mégsem szól. Undort érez maga körül, de undort érez legbelül is. Undorodik az embertől, mint fajtól. Nem engedheti, hogy lássák rajta, nem tűnhet gyengének. Jobban nem törhetik meg. Lerázza magáról a kezeket, elindul a kijárat felé. Kinyitja az ajtót, a huzat visszacsapja a haját. Legalább a szél együtt érez vele.
Kilépett az ajtón, a nyílt utcára. Sötétség.
Zihálva, izzadva ébredt. Halántékát könnycseppek és verejték keveréke égette, egyszerre sírt és nevetett…