Nem mindenki az, akinek látszik

Műfaj: Novella

"Nem minden az, aminek látszik"- szokták mondani az emberek. Sokszor senki se olyan, amilyennek gondoljuk. Talán ezért nem is éri meg előre véleményt alkotnunk egy személyről.
Komor, földre tekintő arccal sétáltam az utcán. A fárasztó iskolai napom után már csak vonszoltam testemet a szokásos helyeken. Egy valamiben különbözött a többi naptól az akkori. Ahogy lefordultam a főutcáról, egy sötét bőrű néger személyt láttam a földön ülve. Kissé megrendítő volt a látvány. Errefelé nem szoktak hajléktalanok élni, szóval nagyon meglepett a dolog. Lassítottam sétálásomon és figyeltem, ahogyan az a nem megszokott személy -akit egyébként még életemben nem láttam- ott vacogott a hidegben egy vékony pólóban, melyen már látszott, hogy feslett, agyonhasznált. Volt rajta egy nadrág, melyen látszódtak a napok/hónapok piszkai. Egy cipőt is megfigyeltem rajta, mely vékony volt, koszos és már legalább 2 helyen szakadt. Borongós idő volt aznap. Tudtam, hogy ha itt leszakad az ég, akkor nem lesz jó dolga, hiszen vacogni fog, a cipője átázik és nem biztos, hogy túléli az azt követő betegségeket. Messziről figyeltem a szegény férfit. Kissé féltem odamenni, hiszen mindig is azt mondták a szüleim, hogy "ne beszéljek idegenekkel". Ez pedig megmaradt bennem, azt hiszem. Rengeteg ember sétált ekkor az utcán. Egyetlen személy se ment oda hozzá. Mindenki lenézően tekintett a földön vacogó egyedre. Éreztem belül valamit, ami rosszat keltett bennem. Borzasztóan éreztem magamat. Én, mint gyermek. A felnőttek elsétáltak mellette. A szegények, a gazdagok, a véknyak, a ducik, a bátrak, a gyengék. Megfigyeltem, hogy minden ember fehér volt. Talán rasszizmus miatt van? Elgondolkodtatott. Miért nem segít senki annak az embernek? Miért ilyenek az emberek? Miért nem lehet egy kis étellel megsegíteni legalább? Nem bírtam tovább. A táskámat letettem a földre és kiemeltem belőle az aznapi szendvicsemet, amit édesanyám készített nekem reggel, csak nem volt időm megenni. Ezt is nagyon kevésnek éreztem. Ahol álltam, ott éppen egy élelmiszerbolt helyezkedett. Pénztárcámmal a kezemben besétáltam és azon gondolkodtam, hogy vajon mivel tudnám segíteni helyzetét a hidegben vacogó bácsinak. Tudtam jól, hogy fiatal vagyok, nem én keresem a pénzemet. Ennek az az átka, hogy nem tudok sokat segíteni. Csak nagyon keveset. Talán ha mindenki segít egy kicsit, akkor többre jutunk. Bepakoltam a kosaramba néhány apróságot. Vettem üdítőt, kenyeret, margarint, egy kis csokoládét, valamint az ott lévő automatából szereztem be forró teát is. Amint a boltban végeztem, pénztárcámat visszatettem a táskámba és elindultam szatyorral a bácsi felé. Nem lehetett több, mint 70 éves, de kevesebb se lehetett, mint 50. Nem kéregetett. Nem írt ki semmiféle szöveget. Nem tett ki kalapot maga elé. Ő csak úgy volt. Nem várt semmit, senkit. Közelítettem felé, s úgy tett, mintha észre se venne. Oda álltam elé, s felnézett rám.
- Jó Napot Kívánok! - mosolyogtam és leguggoltam hozzá.
- Neked is, fiatal leányzó! - mondta szintén valamiféle mosollyal az arcán.
- Hoztam egy kis apróságot. - nyújtottam át a kezemben lévő szatyrot.
Meglepett arccal tekintett rám a férfi. Mintha valami nagy dolgot tettem volna, mintha az életét menteném meg ezzel. Nem nyúlt érte egyből. Láttam az arcán azt a mosolyt, azt a derűt, amit ezzel alkottam számára. Lassan elvette tőlem és boldogan belenézett, megleste mit tartalmaz a csomag.
- Köszönöm Kedveském, igazán nem kellett volna! Az Isten Áldjon meg téged! Légy Boldog Örökre Drágaság! - halmozta a jókívánságokat.
- Ugyan, ne tessék köszönni! - mosolyogtam rá.
Ezt követően "meghívott", hogy üljek le mellé. Bár mielőtt ezt megtehettem volna, a takaróját letette a földre, hogy arra üljek, nehogy felfázzak. Nagyon aranyos ember volt, elmesélte a történetét. Nem várt senkit, semmit. Az utcán él, de nem vágyik segítségre. Munkát keres, de nem talál. Elmesélte, hogy fekete bőre és szegénysége miatt igencsak kevesen értékelik valamire szakmai tudását. Mindeközben kibontotta a kapott csokoládét, amiből egyből megkínált engem is.
- Nem is tudom, mióta nem ettem ilyenféle luxus dolgot. - mosolyra húzódott szája, és felém nyújtotta ezt a "luxust", hogy vegyek belőle.
Addig erőltette, míg nem voltam hajlandó egy kis kockát megenni belőle. Tele volt jó szándékkal, kedvességgel. Sokakon segítettem már ily módon. Főként fehér bőrű emberekkel találkozok utcák kövein, de még sose voltak velem ennyire kedvesek. Megköszönik és ha kérdezek, már nem válaszolnak. Az pedig, hogy "meghívjanak magukhoz" és elmeséljék a történetüket, az kivételes dolog. Nagyon nagyra értékeltem azt a férfit. Bölcs volt, és mindenféle jó tanáccsal ellátott.
Talán nem olyan volt a színe, mint az enyém, de sokkal kedvesebb volt, mint a fehér bőrű hajléktalan társai. Nem is értem, miért féltem az elején odamenni hozzá. Annyira kedves ember volt. Nekem nem mindegy, hogyan élünk. Ne ítélkezzünk! Vegyük észre társainkat, akármiféle szín is jellemzi őket! A belső értékek sokkal többet érnek, mint bármiféle külsőség.

Új alkotás feltöltése