Szentjánosbogarak tánca - egy fekete lány szívében -

Műfaj: Vers

Napkeltekor egyedül sétált a folyóparton,
Az öreg Duna mellette pajkosan csorgott,
Ha tudta volna, megölelte volna a vánszorgót,
A kullogó barátját, aki már csak csoszogott.

Nem volt fáradt, nem fájt a lába, se a térde,
Tudott volna menni, szaladni is, de nem kellett,
Nem volt kényszer, nem volt parancs,
Az időnek meg a lány nem osztott lapokat.

Gondolkodott, hangos, fájó emlékek gyötörték,
A hangok visszhangozva egyre csak dörögték:
„Hé, Aida, a feketeség fertőző!”
„Te nem tartózol közénk! Nézz már magadra”
„Nézz tükörbe! Ki vagy te?”
És remegett, de fogát összeszorítva,
Ment, ment a bakancsát bámulva.

Ő volt a különc, a kivétel, a hibás gyártmány,
A furcsa szerzet, a selejt, a néger boszorkány!

Tehát csak ment, de már alig láthatóan,
Inkább csak állt és magába zuhant,
Kívülről csak egy egyszeri fekete lánynak látszott,
De belülről a düh és a dac ásott keserűségének árkot.

A halvány tekintetű szende lány szívében,
Úgy, ahogy azelőtt sosem fordult volna meg fejében,
A már hevesen, buzgón zúgó folyóra tekintett,
Majd egy óriási, nem is e földi lélegzetet vett...

A friss őszi levegő végig áramlott a testében,
Falevelek kergetőztek, bújócskáztak a szívében,
A kék szárnyú lepkék a gyomrában zsibongtak,
Fülében pedig cinegék és seregélyek mulattak.

Az ősz minden titkos és édes kincse benne volt,
Boldog volt? Mosolygott? Dehogy, csak tombolt.
Olyan volt, mint egy furcsa, utolsó látomás,
olyan volt mintha már semmi sem bánthatná.

Már semmi én senki nem bántotta őt többé,
Minden régi, rossz hang egyszerre lett köddé,
Minden mutogatás, rosszízű beszólás csak ürügy volt,
Ürügy egy lépésre, ami végre letörli a több éves port.

Aida nyugodt volt, szemében új fények csillogtak,
A hídra lépve lelkében reményteli célok nyíltak,
Megélte, amit kellett, azt az élet-halál küzdelmet,
és végre, végre végre mosolygott és őszintén nevetett.

Az iskolába lépve nem látott változást, de nem is akart,
Elindult, mint minden reggel, de egészen máshogyan,
A rasszista megjegyzések leperegtek róla,
Odafordult, szélesen mosolygott és azt mondta:
„Tudom, te meg fehér vagy”
Gyűrte le a magában több évnyi fájdalmat.

Sarkon fordult, megölelte egyetlen barátját és koncentrált,
Az érzésre, ami jutalom volt számára,
Ami mint a fény a sötétséget szívét díszbe öltöztetve,
Pislákoló lángot gyújtott egy új kezdet tiszteletére.

Új alkotás feltöltése