Pszichózis

Műfaj: Novella

A sufniban egymásra dobált kacatok, a sarokban sörösüvegek sorakoztak. A falon szerszámok, a munkapadon rádió állt. Fura egy rádió volt, mindig csak ugyanazt játszotta:
„ Azt mondják, hogy rasszista vagyok,
Mert kultúráltan élek, és wc-be sz*rok,
Azt mondják, hogy rasszista vagyok,
Mert nem a sunyiságig gondolkodok
Azt mondják, hogy rasszista vagyok,
Mert fehér emberek a rokonom.
Azt mondják, hogy rasszista vagyok,
Mert magyarokat nem parasztozok.
4x Fehér Magyar Fehér Hatalom!”

Szerettem ezt a kis zugot. Még azt a fura olajos, sós, fémes szagot is, ami folyamatosan terjengett.
Csak az a folytonos zuhogás, dübörgés ami a padló alól szűrődött föl, az volt néha zavaró. De ez sohasem tartott néhány napnál tovább.
Néha láttam kislányokat is a kamrában, olajos, sötét bőrükön megcsillant a plafonra felakasztott magányos villanykörte fénye. Egyszer egy bácsit is láttam, szeme alatt sötét árkok, bőre fakó. Világosbarna bőrkabátot és rózsaszín pólót viselt, amikről Apa mindig azt mondta, hogy ilyet csak a mocskos emberek hordanak, akik nem tisztelnek se másokat, de még önmagukat sem.

Egy téli nap éktelen kiabálás, sikoltozás ütötte meg a fülem. Először azt hittem, hogy egy állat szenved.
Kirohantam a házból kabát nélkül ( még szerencse, hogy anya nem volt otthon) és némi tétovázás után a sufni felé fordultam.
A hangok felerősödtek, sőt már zuhogás és valami fura csörgés is társult hozzájuk. Egyértelműen a kamrából jöttek.
Kirázott a hideg ahogyan ujjaim a fagyos kilincshez értek. Leheletem párafelhőként úszott és belöktem az ajtót.
Odabent olyan látvány fogadott, amit azóta sem tudtam elfelejteni, hiába próbáltam. Középen, a padlón hatalmas,sötét lyuk ásított, mintha valami szörny tátotta volna a száját. Körülötte mindenhol üvegcserepek. A falról, a szerszámok közül hiányzott a kalapács, a fogó és a fűrész. Mindent valami fura szagú,sötétvörös, festékszerű anyag borított.
Elképedve néztem körbe és ekkor döbbentem rá a legfurcsább dologra: hirtelen csend lett. De nem a megszokott nyugalmas, nem, ez valami más volt. Feszültséggel teli, várakozó, lélegzetvisszafojtó csend.
Neszezést hallottam a lyuk felől, ezért közelebb léptem és lenéztem a mélybe. Először semmit sem láttam a sötétben, ezért előrehajoltam. Lassacskán körvonalazódott egy kis ablaktalan betonhelyiség, a bal sarkában ruhakupac, középen valami fém asztalszerűség, a jobb sarokban pedig két kutyatál, mellettük valami elképesztő bűzt árasztó, kivehetetlen halommal.
A szagon kívül is volt valami visszataszító az egész helységben, a fém hideg csillogásában, a nyomasztó sötétségben és az egészet átitató fullasztó kétségbeesésben. Akaratlanul én is visszafojtottam a lélegzetem.
A nő olyan gyorsan termett ott a semmiből és ragadott nyakon, hogy megijedni sem volt időm.
Sötét ujjai egyre erőszakosabban állták útját a levegőnek, egyre szorosabban fonódtak a torkomra.
A szoba forogni kezdett körülöttem, csak egy pillanatra sejlett fel előttem támadóm vérben forgó szeme, őrület határán táncoló arca.
Valahol a távolban mintha valaki a nevemet kiáltotta volna, de az is lehet, hogy képzelődtem. A látóteremben mindenesetre fekete pontok villogtak egyre gyorsabban. Kezdtem elveszteni az eszméletem, mikor tompa puffanásokat hallottam, valami az arcomra és az ingemre fröccsent, a szorítás pedig fokozatosan gyengült, majd végül abba is maradt.
A hideg padlóra rogytam és kellett néhány perc, míg elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kinyissam a szemem.
Lassan felültem és az első akit megláttam Apa volt, a kezében egy gyanúsan sötétlő csavarkulccsal. Szemében szokatlan tűz izzott, arcán mámoros kifejezés ült, ahogy leguggolt az öntudatlan alakhoz.
Valamit motyogott magában, alig hallhatóan.
Lassacskán feltápászkodtam és a látvány okozta sokktól némán meredtem rá. Már értettem mit mormol.
-Tisztátalan volt. Nem tehettem mást. - Az előtte fekvő néniről hirtelen rám emelte a tekintetét. – Remélem megérted.
A keze ökölbe szorult a csavarkulcson, ahogy felegyenesedett.
- Megérted ugye?- határozott volt a hangja, szinte már…. fenyegető.
Ahogy fölém tornyosult eltakarta azt a kevéske fényt is, amit a villanykörte adott.
Ösztönösen összébb húztam magam. A nénire néztem, a csavarkulcsra, az ingemre, aztán Apára. Apára, aki megtanított fára mászni, horgászni, biciklizni. Apára, aki sohasem hazudott volna nekem.
Aztán pillantásom ismét a nénire siklott. Színes ruhái cafatokban lógtak rajta, barna bőre itt-ott elővillant. Fekete haja immár végérvényesen kibomlott a kontyból, úgy terült el a feje körül a sötétvörös vérrel együtt, mint ahogy a tinta folyt ki az új töltőtollamból amit Apától kaptam karácsonyra.
Biztos tett valami rosszat. Biztos gyerekeket bántott. Hiszen bántott engem is. Megérdemelte.
Megint Apára néztem, aki már-már pislogás nélkül bámult továbbra is rám.
- Me..- kiszáradt a torkom, de azért végül csak kiböktem- … megértem.
Apa felsóhajtott, letette a csavarkulcsot. Együtt bementünk a jó meleg házba, segített levenni a véres ingemet, lemosdani és megkért, hogy arról ami most történt ne beszéljek senkinek. Még anyának se. Megígértem.
A szobámban, a takaró alatt már nem is volt olyan nehéz azt hinni, hogy csak egy rossz álom volt, ami valójában meg sem történt.
Nem sokkal később Apa benézett hozzám. Öltönyben volt, megmosdott, a haját is hátrafésülte. Dolgozni indult.
Apa képviselő.
Vagy ahogy ő szokta nekem mindig mondani: fontos személy, aki segít másoknak is megfelelő döntéseket hozni.

Új alkotás feltöltése