Apa

7. helyezett / Novella

Már egy órája, hogy besötétedett.
Már egy órája, hogy Anna a karomra dőlve elaludt.
Apával beszélgetek, kihasználva, hogy a „kicsi” nem hallja. Nem igazán azért, mert esetleg nem az ő fülének való lenne a téma, szimplán csak nem értené, és folyton visszakérdezne, hogy „Apa, mit jelent az, hogy szkeptikusan?” vagy „Apa, miért mondta Linda, hogy citromba harapott, amikor én láttam, hogy nem is evett citromot. Sőt, egyáltalán nem evett semmit sem. Én ezt nem értem.” Alapesetben imádom, hogy ilyen kis kíváncsi, de jó néha felnőttesebben beszélgetni Apával. Miközben egymást próbáljuk meggyőzni a saját igazunkról, pontosan ismerve esélyeinket néha megkérem, ha lehet, egy kicsit hajtson gyorsabban, mert már igazán kezd kényelmetlen lenni a póz. Igen, tudom, hogy könnyebb lenne Anna fejét átbillentenem a másik oldalra, de amint ránézek; szelíd arcára, lecsukott szemhéjaira, pisze orrára, ahogyan minden lélegzetvételnél gondosan megemelkednek a nyergek – tudom, hogy nem lenne szívem hozzá.
Így inkább csak siessünk.
Már csak fél óra van az útból, ami pont arra elég, hogy felébressze bennem a vágyakozó gondolatokat házunk iránt. Mint mikor az embernek wc-znie kell, de tudja, a közelben sehol sincs rá lehetősége, így visszatartja. Aztán mikor legközelebb szóbakerül a mosdó, mint szomszédos helyiség az embernek felélednek az érzékei, és vágyai, hogy minél előbb odaérjen. Pontosan ezt éreztem, mikor a meleg szobámra és a még melegebb ágyamra gondoltam. Nem... azt hiszem ez rossz példa volt; a wc-zést nehéz űberelni.
Egy nagy, téglalap alakú tábla mellett hajtunk el, innen tudom, hogy bejöttünk egy telepüsésre. Sötét van, a nevét nem tudom elolvasni. Idegesít, mert nem tudom, mi a neve. Idegesít, mert tudom, hogy sosem tudom, mi a neve. Persze megkérdezhetném apától, de nem akarom félbeszakítani - megint. Most egy kísérletről beszél, amit orvosok végeztek embereken a II. világháborúban. Imádom, mikor mesél; a hangját, amely egy árnyalattal mélyebb lesz, ahogyan úgy, tesz, mintha visszaemlékezne, noha mindketten pontosan tudjuk, hogy nem volt ott. Csak hát a hatás... Néha közben visszanéz rám a tükörből, és bár azt hiszi nem veszem észre, én mégis látom szemeiben a beleélés csillogását.
Ettől valahogy még helyesebb lesz.
Egy pillanatra rám tör az érzés, mely anya emlékét kíséri. Sajnálom, hogy ő nem lehet itt; négyen ülnénk az autóban – talán én ülhetnék elöl, hogy Apával tovább beszélgethessünk orvosokról és bizarr kutatásokról, és talán Anya ülne hátul, egy szót sem szólva, amiért Anna elnyomta a karját. De anya már nincs itt, én pedig a szomorúság helyett csak kinézek egy pillanatra az ablakon, fel a mélysötét égre, és hálát adok az Úrnak, amiért apát velünk hagyta.
...Aztán apa elhallgat.
Pontosabban meglepődéssel vegyes rémülettel ordítja, hogy „Mi a ...?”, de a mondat végét már nem hallom, mert a kerekek csikorgása elnyomja a legerősebb hangot, amit életemben hallottam. A nyomástól előre bukok, de csak egy pillanatra, aztán ugyanazzal a lendülettel esem vissza, hátamat nekivetve a kényelmes bőrülésnek. Lenézek, de Anna mintha az egészből semmit nem érzékelt volna. Feje lecsúszott a karomról az ülésre, ő pedig alszik tovább. Aztán előre nézek apára, majd tovább az útra, vajon mi történhetett. A kocsi még mindig csúszik, a kerekek csikorognak..majd egy puffanás, és megáll.
Időm sincs felfogni, mi történik, mire Apa már ki is rohant, a motorháztető előtt guggolva néz lefelé. Kiszállok én is, odemegyek hozzá, hogy megkérdezzem, mi volt ez. Előre érve megtalálom, nekem háttal guggol. Majd egy kislány néz fel ki a válla felett. A reflektor vakító sugaraiban gyönyörű, fekete haja keretezi enyhén barna arcát, majd kócosan omlik vállaira, pontosabban Apa vállára. Gesztenyebarna szemei rémülten merednek rám; ő legalább annyira nem érti a helyzetet, mint én.
Megérintem Apa másik vállát, és éppen elkezdenék kérdezni. Hogy mit, foggalmam sincs, valószínűleg az első sztenderd kérdést, ami a számra jönne – nem lényeg, csak megtörjem ezt a vágott csendet. De Apa megelőz; fel áll, kezében a kislánnyal, megfordul, és egyenesen rám ordít, hogy azonnal szálljak be az autóba.
- Gyerünk, menj már!
Soha azelőtt még nem ordibált velünk, így nem. Ám a kívánt eredményt eléri vele, mert a másik pillanatban már az autóból nézek vissza rá.
Pont abban a pillanatban, mikor az emberek megjelennek.
Azt hiszem, már kezdem felfogni.
A fekete árnyak lassan jönnek mind egyre közelebb, és közelebb, majd mikor elérik azt a pontot, ahonnan már a részletek is kivehetőek – ahonnan felismerik a kislányt – irdatlan tempóra váltanak, és ránk nem is figyelve elrohannak az autó mellett. Lenyomom a gombot. Szaladnék, de nem lehet; Apa megtiltotta. Látom, ahogyan a nők hevesen kérdezgetik apát, a gyereket kiragadják kezéből; tetőtől talpig végigmérig, ők nem valamiféle csodának fogják fel, hogy életben maradt. A felhúzott ablakon keresztül hallom a sírásukat, az átkokat.
Majd egy hangos dörömbölés balról. Egy kapu kivágódott. Aztán ugyanez jobbról. Az előretörő feke árnyak mostmár kétszer akkorák, mint előzőleg, karjaik, melyben hosszú vashoz hasonlító rudakat tartanak kétszer akkorák, mint előzőleg... a pillanatok kétszer olyan gyorsan peregnek, mint előzőleg.
Odaérnek a motorháztetőhöz, a nők bölcsen arrébb állnak.
Apát nem látom.
Az árnyak olyan sokan vannak, és mind egyre csak többen lesznek Apa körül, hogy mostmár csak egy kupacként mosódnak össze elhomályosodó szemem előtt. Ebből a kupacból néha fel-felvillan egy fémrúd fénye, ahogyan a magasba emelkedik, de szinte ugyanebben a pillanatban már lesúlyt, nem hagyva időt gondolkozásra, vajon mit akarhatnak vele. Egymásba vágó ordítások, artikulátlan dühöngések vezényelnek mindent és mindenkit; néha egyszerre mozognak, aztán mintha mindenki a maga szerepe szerint cselekedne, mint csak egy betanított koreográfia lenne, teszik a „dolgukat”. Mellettem még mindig rohannak a helyszínre emberek; férfiak, akik készek eszüket vesztett módon agyonverni valakit. Vagy verni egy agyonvertet. Nem látom Apát, azt hiszem már régen a földön hever. Én még mindig nem rohanhatok ki; Apa megtiltotta, hiszen akkor negem is megölhetnek. Vagy Annát.
Anna...!
Jobbra fordítom a fejem, ő pedig csak mered maga elé az öt évesek rémült nézésével, mintha csak azért aggódna, hogy nem tudja követni a cselekményeket. Mintha... De résnyire nyílt szájára tett apró tenyere pontosan elárulja, hogy felfogta a helyzetet.
Öt éves...
Átkarolom, és magamhoz húzom. Azt kívánom, bárcsak elnyomná megint a karomat. Bárcsak kényelmetlen lenne megint a póz, mert akkor legalább aludna. De tudom, hogy még nagyon sokáig nem fog aludni – hogy talán soha többet nem fog olyan szelíden, olyan gyermekien aludni, mint alig fél órával ezelőtt.
Így ülünk egymásba gubózva még hosszú, sokszor tízperceken át, mire a hatalmas, összetartó „csapat” oszlani kezd. Rövidesen már senki nincs az úton. Csak mi. Ránk senki ügyet sem vetett. Arra, hogy a gyönyörű kislánynak semmi baja nem lett, senki ügyet sem vetett. A lényeg? Hogy ártani „akartak” neki, ezért pedig büntetés jár. Olyan bűntetés, ami egy életen át elkísér, vagy olyan, ami egy életet átkísér.
Semmi mozgás. A vágott csend, megint. Anna rám néz, szemei hatalmasra tágultak, mintha ezzel meg szeretné könnyíteni az utat annak az árva könnycseppnek, mely olyan egyedül van, és úgy húzódik meg szeme sarkában, mint mi a kényelmetlen bőrülés közepén.
Felhúzom a gombot, és elengedem a hugomat. Megtiltom neki, hogy utánam jöjjön. Mostmár én vagyok Anya és Apa, akiknek szót kell fogadnia, aki megparancsolhatja neki, mit tegyen – mit ne tegyen. Megkerülöm az autót; déjá vu érzésem van. Csak ez esetben Apa nem guggol előttem, vállairól nem néz senki rám; csak ez esetben Apa félig az autó alatt fekszik, a reflektor fényében mélyvörösre festett aszfalton, arccal a beton felé.
Arccal?
Milyen arccal?
Leülök az útra, fejemet felfelé fordítom. Egyenesen nézek fel, hogy az Úr lássa arcomat. Egyenesen, hogy szemtől szembe kérdezhessem;
-Mi nem bántottuk őket, ők miért bántottak minket?

Új alkotás feltöltése

Üdítő, hogy mersz egyszerű, hétköznapi lenni, hogy nem próbálsz artisztikus, kreált, szinte rokokóra húzott költői nyelven beszélni, mint a kortársaid olyan gyakran. Mesélsz, vallasz, alanyian, tisztán, őszintén, és éppen ezért meglepő, hogy a végén még is elemeled a szövegvilágot, mersz távolabbról is nézni, absztrahálni, nézőpontot és perspektívát váltani. Ügyes dolgozat, szívből gratulálok!