Ugyanúgy ülünk

Műfaj: Esszé

Aprócska test. Szakadtas kisruha. Egy üres sarokban ül és sír.
Barna kis ujjacskájával a sárba karcolgat valamicske krix-kraxot. Vajon miért sírhat? Társai önfeledten játszadoznak az ő arca viszont eltorzult, mintha a világ terheit viselné magán. A kaput lesi vadul, mintha valakit várna. Talán arra vár, hogy társaihoz hasonlóan lassacskán őt is hazavigyék.
„Ma sem jön értem anya. De muszáj jönnie, megígérte. De mar itt kéne lennie. Tudja, hogy itt mindenki csak bánt. Miért nem visz haza? Tegnap se jött értem, pedig azt is tudja, hogy itt mindenki szörnyként kezel. Miért vagyok más, mint ők? Pedig én olyan akarok lenni. Miért nem jön értem soha senki? Engem miért nem visz haza anya? Engem senki sem szeret. Talán tényleg selejt vagyok, azért nem szeretnek. Lehet igazuk van."


Egy irodaház. Egy öltönyös fiatalember ül. Kezében mappák sorakoznak.
Mintha táncot járnának, úgy mozognak a fiú remegő kezében. A verejtékcseppjei, futópályává varázsolva arcát, szaladnak végig rajta.
„Nyugi, minden rendben lesz. Láb, láb kérlek, ne remegj! Ah, nem kellett volna idejönnöm, úgyse én kapom meg a munkát. A múltkor se hívtak vissza. Amint meglátják a bőrszínem szóba se állnak velem. Minek küzdjek? Nincs értelme."



Budapesti éjszaka. Sötét aluljáró.
Minden zsúfolt, a fáradt, több napja gyalogló emberektől. A sarokban egy kislány ül, plüss maciját magához szorítva vacog. Arca piszkos, szeme megduzzadt a könnyzáportól. Próbál a többi gyerekkel összebújni egy kis takarócska alá. A földön, a rideg őszi időben ott hever az a sok apró test. Védtelenül, megtörve, otthonukat elvesztve.
„Olyan ijesztő ez az éjszaka én kis macim. Hol vagyunk, miért kerültünk ide? Én szeretnék hazamenni. Itt mindenki olyan furcsa velünk. Miért nem aludhatok a meleg kisszobámban? Miért nem válaszolsz most te se én kismacim? Nagyon félek, még apa se tudja pontosan hova kerülünk, pedig ő mindent tud."
Robbanás. Sikolyok. Rémült segítségkiáltások.
Valaki petárdát dobott közéjük. A kisgyerekekkel vajon mi lett?



S végül itt ülök én is.
Egy fűtött meleg szép színekben pompázó mosolygó tanteremben. Márkás ruhákba burkolózva ülnek körülöttem az unott arcok. Mintha csak nekem fájna. Történelem óra van. A tanár éppen magyar-imádata közben fekázik, szőrőstalpúzik és minden népcsoportot lenézően magyaráz. Elmondja, hogy a magyarok megint miért különbek, mint mindenki más. Majd utolsó döfésként a menekültekkel és zsidókkal viccelődik. Ekkor szorul össze igazán a szívem. A történelem tanár nevetve mondja, hogy a menekülteket ott szállásolják el a németek ahol a zsidókat csak még nem kapcsolták be a gázt. A szívem és a gyomrom összerándul. Itt élünk. Vajon ő csak tanítja, de sose érzi át a fájdalmakat? Kilepek a teremből es rájövök, hogy nincs mit csodálkozni azon, hogy a fiatalok rasszisták. Ezt tanítják. Ez a mi rasszista világunk.

Új alkotás feltöltése