Mindennek az elején

6. helyezett / Novella

Károgó, éjfekete varjak. Ez volt mind, mi körbevett még az előtt, hogy valami elkezdődött volna. Még az előtt, hogy a lét elindította volna az élet rugóit.

Az egyetlen létezés, ekkor még két külön részként élvezte kényelmét. Én voltam az egyik. A saját sötétségemmel, az engem jelképező varjakkal. Ez volnék én.

Ő viszont, más volt: ragyogott, fénylett. Üde csillagbuborékokat szórt és fenségesen tudott zavarni engem. Erős volt, s néhány varjam füstbe is ment, elporladt, ha Ő túl közel jött hozzám. Haragudtam rá. Azaz, rá is. Meg, tulajdonképpen minden másra.

Ő, mindig dolgozott valamin, míg én csak békésen növekedtem, mert féltettem varjaimat, az engem alkotó részeket. Ő olyan erős, teljes valójában, hogy már hittem a halhatatlanságában és természetesen, én is az akartam lenni.

Csak mi ketten voltunk, s feladatunk az volt, kezdjünk valamit az emberekkel.

Ő már rég rajtuk dolgozott, s elképesztő műveket alkotott. Ez mérhetetlenül dühített. Mérhetetlenül dühített fantáziájának állandó, el nem fogyó, dús jelenléte. Mert Ő, végig nekik létezett, míg tehette, s szüntelenül formálta, varrogatta, szabta őket. Sok variáns született, s munkái, remek művek voltak. Megszínezte az embereket, s mindegyik színhez, árnyalathoz, más-más arcvonás, fejforma, arc, gondolatvilág, jellem tartozott. A színek, különböző csoportokra osztva különböző kultúrákat is képviseltek. Remekek voltak alkotásai, létrehozta magát a csodát, s egyben a jövendőbeli lakóit annak a pöttöm Föld nevű bolygónak, ahol ezzel fejeződött be az idő előtti szakasz, a semmi.

Időben járt a munkával, viszont még valami híját találta a műveinek. Én, próbáltam ötleteket adni, de nem hallgatott rám, sőt néha még egy-egy varjam is megsínylette próbálkozásaimat. De talán mégis akkor haragudott meg rám a lehető legjobban, amikor túl közelről próbáltam megnézni, hogy miket is készített. Szerinte beszennyeztem őket, ami nem igaz! Az én közelségemtől csak ,,tökéletesebbé” váltak, mint amilyenek eddig voltak, de Ő, ezt nem így gondolja. Szerinte, rontottam rajtuk, ezért sokáig munkálkodott azon, hogy helyrehozza őket, de nem talált rá megoldást.

Az én álláspontom szerint ez így a jó, s ezt egyszer vitattam vele. De Ő, tiltakozott. Pedig ez így a jó! Hiszen olyan más az összes, s ezáltal merő lehetetlenség, hogy ezek, teljes egyetértésben, összetartásban kezdjenek és megszűnjenek létezni.
,,Most már, lehetetlenség. Most már, képtelenek arra, hogy az egyik féle a másikat segítse, tolerálja, elfogadja.
Hát nem remekmű?
Az én művem. Az én alkotásom, ebben az egészben!"

Ő nem értett egyet. A végtelen medréig el volt keseredve, s dühös volt rám. Azonban még soha nem éreztem Őt ennyire erősnek. S megérzésem teljes valójában tükrözte az elkövetkező váratlan fordulatot: rájött a megoldásra, hogyan hatástalanítsa, az én ténykedésemet. Varjaim riadtan károgni kezdtek, repkedni, s a milliónyi feketeség hatalmas masszát kezdett alkotni. Akkora zavargás jött létre, hogy fel se fogtam csak akkor, mikor a sok varjú, egymást követve, gyors ütemben kezdett könnyedén szétpukkanni, akár egy szappanbuborék. Ijesztő volt, semmi nem maradt utánuk.
Elkezdtem elfogyni. De Ő, még eddiginél is hatalmasabb lett, hatalmasabb, mint én, s oly erősen ragyogott, oly élesen, és tisztán, hogy a sötétség, mi engem képezett, kezdett eltűnni fenséges fényében.

Hát ez lenne, az utolsó simítás. Az utolsó, ami fájdalmasabb számomra, mint eddig bármi. Tekintetem, az alkotásokra vetült, s megrázó dolog történt: Ő, elkezdett szétosztódni, s egyenesen az emberekbe kúszott. Először nem értettem, a következő pillanat azonban segítségemre sietett: ez a megoldás! A végső ajándék! A legcsodálatosabb! Ám nekem, a legnagyobb kínokat jelentette. A létező legnagyobb kincset bízza rájuk, s mindenkibe jut, az összes alkotásba rejt belőle.

Fogyott Ő is, fogytam én is. Kezdtünk megszűnni, ami azt jelentette, hogy a Földön azonban, nem sokára kezdetét veszi az élet. Még tulajdonomban volt egy utolsó sötétségnyaláb, amivel kinyújtóztam, s az Ő fényét megérintettem. Tönkre akartam tenni a kincsét, de az oly erős volt, hogy megszűntetni nem tudtam, azonban így, mélyen rejtve lesz az emberekben.

S csak nehezen fogják tudni észrevenni a kincset egymásban, s nem tudják másoknak ajándékozni. Kihívás lesz számukra megtalálni önmagukban és a másikban. Törekedniük kell rá, mert csak ez tudja őket fenntartani, ez az egy, ami a legértékesebb kis alkatrésze hitvány életüknek, annak ellenére, hogy olyan sokfélék, hogy mindegyikük más. S míg ezt nem találják meg egymásban, nem lesz egyetértés, nem lesz odaadás egymás iránt. Mert csak azt fogják látni: Te, más vagy! Nem lesznek segítőkészek, mert a külső alapján ítélik el egymást, s nem a belső ragyogás fogja először felkelteni figyelmüket. Nem a legnagyobb kincs, amit Ő ajándékozott nekik.

Aztán, mindketten eltűntünk, s az élet elindult, s az emberek szépen lassan csordogáltak bele az életbe, mit sem sejtve arról, hogy magukban hordozzák a létezés legfényesebb értékét: a szeretetet.

Új alkotás feltöltése

Kedves Anna, írásodban szürreális világot teremtesz, melynek álomszerű kavalkádjában a legfőbb tanulság: mások vagyunk, de egy közös értéket őrzünk mindannyian, a neve: szeretet. A novella fogalmai, építkezésének logikája és képei nem tiszták, szigorú szemmel végig kéne mennie a szövegen, és végiggondolni újra létezés és élet fogalmait, viszonyát, az elbeszélő szemszögét, szerepét, és mint egy filmben, le kéne magadban játszanod újra a képsorokat, hogy az olvasó számára is világos legyen, mi történik.

Mindennek az elején

Károgó, éjfekete varjak. Ez volt mind, mi körbevett még az előtt, hogy elkezdődött volna. Még az előtt, hogy a lét elindította volna az élet rugóit.
Az egyetlen létezés, ekkor még két külön részként élvezte kényelmét. Én voltam az egyik. A saját sötétségemmel, az engem jelképező varjakkal. Ez volnék én.
Ő viszont, más volt: ragyogott, fénylett. Üde csillagbuborékokat szórt és fenségesen tudott zavarni engem. Erős volt, s néhány varjam füstbe is ment, elporladt, ha túl közel jött hozzám. Haragudtam rá. Azaz, rá is. Meg, tulajdonképpen minden másra.
Ő, mindig dolgozott valamin, míg én csak békésen növekedtem, mert féltettem varjaimat, az engem alkotó részeket, mert ő olyan erős, teljes valójában, hogy már hittem a halhatatlanságában és természetesen, én is az akartam lenni.
Csak mi voltunk, s feladatunk az volt, kezdjünk valamit az emberekkel.
Ő már rég rajtuk dolgozott, s elképesztő műveket alkotott. Ez mérhetetlenül dühített. Mérhetetlenül dühített, fantáziájának állandó, el nem fogyó dús jelenléte. Mert Ő, végig nekik létezett, míg tehette, s szüntelenül formálta, varrogatta, szabta őket. Sok variáns született, s munkái, remek művek voltak. Megszínezte az embereket, s mindegyik színhez, árnyalathoz, más-más arcvonás, fejforma, arc, gondolatvilág, jellem tartozott. A színek, különböző csoportokra osztva különböző kultúrákat is képviseltek. Remekek voltak alkotásai, létrehozta magát, a csodát, s egyben a jövendőbeli lakóit, annak a pöttöm Föld nevű bolygónak, amit nem régiben fejezett be az idő előtti szakasz, a semmi.
Időben járt a munkával, viszont még valami híját találta a műveinek. Én, próbáltam ötleteket adni, de nem hallgatott rám, sőt néha még egy-egy varjam sínylette meg próbálkozásaimat. De talán mégis akkor haragudott meg rám a lehető legjobban, amikor túl közelről próbáltam megnézni, hogy miket is készített. Szerinte beszennyeztem őket, ami nem igaz! Az én közelségemtől csak ,,tökéletesebbé” váltak, mint amilyenek eddig voltak, de Ő, ezt nem így gondolja. Szerinte, rontottam rajtuk, ezért sokáig munkálkodott azon, hogy helyrehozza őket, de nem talált rá megoldást.
Az én álláspontom szerint ez így a jó, s ezt vitattam meg vele, egyszer. De Ő, tiltakozott. Pedig ez így a jó! Hiszen olyan más az összes, s ezáltal merő lehetetlenség, hogy ezek, teljes egyetértésben, összetartásban kezdjenek és végezzenek létezni. Most már, lehetetlenség. Most már, képtelenek arra, hogy egyik féle a másikat segítse, tolerálja, elfogadja. Hát nem remekmű? Az én művem, az én alkotásom, ebben az egészben. Ő nem értett egyet, a végtelen medréig el volt keseredve, s dühös volt rám. Azonban, még soha nem éreztem Őt, ennyire erősnek. S megérzésem teljes valójában tükrözte, az elkövetkező váratlan fordulatot: rájött a megoldásra, hogy hatástalanítsa, az én ténykedésemet. Varjaim riadtan károgni kezdtek, repkedni, s a milliónyi feketeség hatalmas masszát kezdett alkotni. Akkora zavargás jött létre, hogy fel se fogtam csak akkor, mikor a sok varjú, egymást követve, gyors ütemben kezdett könnyedén szétpukkanni, akár egy szappanbuborék. Ijesztő volt, semmi nem maradt utánuk. Elkezdtem elfogyni. De Ő, még eddiginél is hatalmasabb lett, hatalmasabb, mint én, s oly erősen ragyogott, oly élesen, és tisztán, hogy a sötétség, mi engem képezett, kezdett eltűnni fenséges fényében.
Hát ez lenne, az utolsó simítás. Az utolsó, ami fájdalmasabb számomra, mint eddig bármi. Tekintetem, az alkotásokra vetült, s megrázó dolog történt: Ő, elkezdett szétosztódni, s egyenesen az emberekbe kúszott. Elsőnek nem értettem, azonban a következő pillanat, segítségemre kelt ez ügyben: ez lenne a megoldás. A végső ajándék. A legcsodálatosabb, ám nekem, a legnagyobb kínokat jelentette. A létező legnagyobb kincset bízza rájuk, s mindenkibe jut, az összes alkotásba rejt belőle.
Fogyott Ő is, fogytam én is. Kezdtünk megszűnni, ami azt jelentette, hogy a Földön azonban, nemsokára kezdetét veszi az élet. Még tulajdonomba volt egy utolsó sötétségnyaláb, amivel kinyújtóztam, s az Ő fényét megérintettem. Tönkre akartam tenni a kincsét, de az oly erős volt, hogy megszüntetni nem tudtam.
Azonban így, mélyen rejtve lesz az emberekbe, hogy csak nehezen fogják tudni észrevenni egymásban, vagy társuknak ajándékozni. Kihívás lesz számukra megtalálni, s törekedniük kell rá, mert csak ez tudja őket fenntartani, ez az egy, ami a legértékesebb kis alkatrésze, hitvány életüknek, annak ellenére, hogy olyan sokfélék, hogy mindegyikük más. S míg ezt nem találják meg egymásban, nem lesz egyetértés, nem lesz odaadás egymás iránt. Mert csak azt fogják látni: Te, más vagy! Nem lesznek segítőkészek, mert a külső alapján ítélik el egymást, s nem a belső ragyogás fogja felkelteni figyelmüket először. Nem a legnagyobb kincs, amit Ő ajándékozott nekik.

Aztán, mindkettőnk eltűnt, s az élet elindult, s az emberek szépen lassan csordogáltak bele az életbe, mit sem sejtve arról, hogy magukban hordozzák a létezés legfényesebb értékét: a szeretetet.