A város széléről

5. helyezett / Novella

Amikor a kisgyerekkoromra gondolok elsőnek az engem nevelő nagyanyám arca jut eszembe és az a temérdek ránc. Nevetés közben olyan mint egy mazsola, így gondoltuk sokan a telepről. De ezen kívül voltak neki hosszú pókláb ujjai, fűszer, dohány és doh illata, krákogó nevetése, színes szoknyái, aminek suhogását hallva az előzményektől függően elébe szaladtunk, máskor a szekrény mögé bújtunk. Esténként legendákat és történeteket mesélt nekem. A kedvencem szerint régen mikor Isten mindent megteremtett, az emberek virágok voltak és páran közülük lábakért könyörögtek, hogy az egész földet láthassák és gyönyörködhessenek benne és mikor megkapták, folyamatos vándorlásba kezdtek, ők lettek a cigányok, mi. Bár ez volt a kedvenc történetem a részletek kissé zavarosak voltak, egy virágnak hogy lehet lába és akkor mért nem vándorlunk már? Mamó vagy nem tudott vagy nem akart felelni.
Az otthonom egy régi düledező tanya volt a város szélén, saras udvarral amin tyúkok kapirgáltak és macskák nyúltak el a napsütésben. A közepén egy kis rózsabokor sínylődött, keservesen próbálva létrehozni egy bimbót az állatok, a rajta keresztültrappoló gyerekek és rápakolt lavórok nyomása alatt. Mikor sikerült neki Mamó a legnagyobb büszkeséggel tette a satnya kis virágot az étkező asztal közepére az egyik ajándékba kapott vázájába. Neki temérdek vázája volt és szükség is volt rá, mert lévén heves asszony a legtöbb pár hétig bírta csak mielőtt ripityára törte a szomszéd egy megjegyzése, a széjjel szakadt cipőm vagy egy hír a rádióból.
Bár nagyanyámból áradt a múltja nekem mégis problémáim voltak , hogy mi is vagyok én tulajdonképpen. Anyai ágról a fehér bőr és szőke haj szállt rám, ezért kényelmetlenül éreztem magamat, amikor a többiek kétszersültnek vagy kormosnak nevezték egymást - mintha valamiből kimaradnék és ezen a rendszeres viccelődések sem segítettek miszerint nagyanyám Németországból rendelt és egy kecskével fizetett értem. Amikor egy ilyen megjegyzés az asszony fülébe jutott, volt hogy két váza súlyától könnyebbült meg a konyhai fapolc.
Mamó ragaszkodott hozzá, hogy iskolába járjak, hogy nagy ember lehessen belőlem és ennek eleget is téve bicikliztem bele minden hétköznap a panelrengetege közepébe. Egészen tetszett az iskola az elején, a feladatok lekötöttek, csak a szünetektől féltem. Amikor rájöttem, hogy a cigány sokak szerint rossz dolog elkezdtem egyre gyakrabban figyelni az órát és igyekeztem a háttérben maradni. Leginkább csendben voltam, nem akartam hogy a beszédem stílusa vagy hangereje, esetleg a szagom elárulja, hogy hol nőttem fel. Már a kertkapun kilépve éreztem a gyomromban a görcsöt, amíg nyikorgó biciklimen az iskoláig tekertem és nem tudtam elnyomni a gondolatot, hogy valaki megfogja tudni, hogy egy cigány nő nevelt a cigány telepen és akkor végleg rám ragad, hogy nem vagyok jó és nem is lehetek.

- Meddig szűz a cigány kislány?
- Amíg erősebb az öccsénél, gyorsabb a bátyjánál és börtönben van az apja.

Az ilyesmiken annyira nem nehéz nevetni, megszokássá válik, csak felfelé görbítem a számat, kiadok pár szaggatott hangot, kicsit lehunyom a szememet, esetleg arra nézek, aki a viccet mondta, de ezek részelt kérdések. Nem is a viccek zavartak legjobban, hanem a szégyen, hogy megtagadtam és meg fogom tagadni a hét többi napján nagymamámat aki felnevelt.


Új alkotás feltöltése

Vallomásos, alanyi prózát írtál, ügyesen kapcsolod össze a saját gyerekkorod, és a roma teremtésmítoszokat, a kezdeteket, amelyek mindig varázslatosak és misztikusak, és ebbe hozod bele, mintegy a paradicsomi elvesztés állapotát, a külvilágot, a magyar valóságot, a mindennapok küzdelmét, jó allegória-pár, pontos, okos szöveg, csont realista, a mitikus tér miatt mégsem feleslegesen és ügyetlenül kegyetlen. Rossz belenézni ebbe a tükörbe. Jó munka!

A város széléről

Amikor a kisgyerekkoromra gondolok elsőnek az engem nevelő nagyanyám arca jut eszembe és az a temérdek ránc. Nevetés közben olyan mint egy mazsola, így gondoltuk sokan a telepről. De ezen kívül voltak neki hosszú pókláb ujjai, fűszer, dohány és doh illata, krákogó nevetése, színes szoknyái, aminek suhogását hallva az előzményektől függően elébe szaladtunk, máskor a szekrény mögé bújtunk. Esténként legendákat és történeteket mesélt nekem. A kedvencem szerint régen mikor Isten mindent megteremtett, az emberek virágok voltak és páran közülük lábakért könyörögtek, hogy az egész földet láthassák és gyönyörködhessenek benne és mikor megkapták, folyamatos vándorlásba kezdtek, ők lettek a cigányok, mi. Bár ez volt a kedvenc történetem a részletek kissé zavarosak voltak, egy virágnak hogy lehet lába és akkor mért nem vándorlunk már? Mamó vagy nem tudott vagy nem akart felelni.
Az otthonom egy régi düledező tanyaház volt a város szélén, saras udvarral amin tyúkok kapirgáltak és macskák nyúltak el a napsütésben. A közepén egy kis rózsabokor sínylődött, keservesen próbálva létrehozni egy bimbót az állatok, a rajta keresztültrappoló gyerekek és rápakolt lavórok kereszttüzében. Mikor sikerült neki Mamó a legnagyobb büszkeséggel tette a satnya kis virágot az étkező asztal közepére az egyik ajándékba kapott vázájába. Neki temérdek vázája volt és szükség is volt rá, mert lévén heves érzelmi világú asszony a legtöbb pár hétig bírta csak mielőtt ripityára törte a szomszéd egy megjegyzése, a széjjel szakadt cipőm vagy egy hír a rádióból.
Bár nagyanyámból áradt a kultúrája nekem mégis problémáim voltak a kapcsán, hogy mi is vagyok én tulajdonképpen. Anyai ágról a fehér bőr és szőke haj szállt rám, ezért kényelmetlenül éreztem magamat, amikor a többiek kétszersültnek vagy kormosnak nevezték egymást - mintha valamiből kimaradnék és ezen a rendszeres viccelődések sem segítettek miszerint nagyanyám Németországból rendelt és egy kecskével fizetett értem. Amikor egy ilyen megjegyzés az asszony fülébe jutott, volt hogy két váza súlyától könnyebbült meg a konyhai fapolc.
Mamó ragaszkodott hozzá, hogy iskolába járjak, hogy nagy ember lehessen belőlem és ennek eleget is téve bicikliztem bele minden hétköznap a város közepébe. Egészen kedveltem az iskolát, a feladatok megmozgattak, csak a szünetektől féltem. Amikor rájöttem, hogy a cigány sokak szerint egy rossz dolog elkezdtem szorongani. Leginkább csendben voltam, nem akartam hogy a beszédem stílusa vagy hangereje, esetleg a szagom elárulja, hogy hol nőttem fel. Már a kertkapun kilépve éreztem a gyomromban a görcsöt, amíg nyikorgó biciklimen az iskoláig tekertem és nem tudtam elnyomni a gondolatot, hogy valaki megfogja tudni, hogy egy cigány nő nevelt a cigány telepen és akkor végleg rám ragad, hogy nem vagyok jó és nem is leszek.

- Meddig szűz a cigány kislány?
- Amíg erősebb az öccsénél, gyorsabb a bátyjánál és börtönben van az apja.

Az ilyesmiken annyira nem nehéz nevetni, megszokássá válik és nem is a viccek zavartak legjobban, hanem a szégyen, hogy megtagadtam és meg fogom tagadni a hét többi napján nagymamámat és a kultúrát, ami felnevelt.