A légy

3. helyezett / Novella

Szakad az eső, nagy cseppekben, súlyosan, szinte üt. Veri az öreg háztetőket, a vaskerítést, veri a fát, annak az összes levelét, üti-vágja a sarat, meg még a vizet is magát, ami már pocsolyaként összegyűlt a kavicsos betonút kátyúinak medrében. Veri Szűcsöt is, aki éppen az út szélén battyog, a Szűcs Imrét, bár ez nem megkülönböztetés, mindent ver az tényleg, csak magát az eget nem talán, mert hát végül is, onnan esik le.
Szűcs Imre megkopott, de meleg, mert belül bélelt széldzsekijében ballag, fejét lehorgasztja, kezei zsebre vágva, arcán végigcsorog a víz. Semmit sem ér a sapkája. Éppen az esőt átkozza, mondja is magában, hogy rohadt eső, fene eső, mert hát nem jó kocsmába menet bőrig ázni, aztán meg még vissza. Duplán. Kocsmába meg persze menni kell.
Néhány sárga villany ég az út mentén, egyébként pedig minden fekete. Fekete udvarok, fekete házalja, meg fekete ház is, fekete út, fekete ég, és minden csendben, síri csendben, az állatok elbújva, emberek se nagyon, mert hát ha kilép, bokáig bele a feketeségbe, és nincsen szél vagy ha van is, fekete, meg nincsen meleg sem, csak hideg. Attól pedig Szűcs Imre még inkább egyedül érzi magát, mint valami kóbor kutya, csak megy és olyan nagyon egyedül van, hogy még az Isten sincsen most, tényleg csak ő.
Miután rendesen megázik, megfázik, tüdeje már reszket, a sarkon derengeni kezdenek a Piros Hetes malátasárga ablakai. Akkor egy kicsit megnyugszik, hát tényleg még a kóborok is hazafelé tévednek egyszer. Bár talán már mindegy nekik. A kocsma ajtaja félig nyitva, két sor műanyag függöny vigyáz az áporodott melegre. Benn ezer éve le nem álló zenegép, sörmatricás asztalokhoz ragadt ezer éves porok, zöld munkaruhás vagy kék, néha meg csak koszos ezer éve minden nap itt emberek. Szűcs egyenesen a pulthoz indul behúzott nyakával és meg-megszívott orrával. Le sem veszi kabátját, sapkáját, már kéri az első kört.
- Adj'Isten
- Adjon - és már issza is.
- Szar az idő
- Szar
Valamerről balról, arrafele sötét sarok van, olyan homályos, barnás, arról jön egy nagy ember egyenesen a Szűcshöz, behúzott nyakkal és meg-megszívott orral.
- Szevasz koma - bőre sötét, karja kemény, szemei nagyok és feketék. Rövid, dús hajáról felcsúszik a narancssárga dokkmunkás sapka.
- Heló, na mi van, ja igen persze, meghívlak, majd visszajön, tudom én haver, nyugodtan
- Egészség
- Egészség
Körülöttük jó páran imbolyognak még. Szokott társaság úgy általában, néha nem. Többen majdnem itt laknak, vagyis csak este, másokat még hazavárnak, meg vannak azok akik még készülnek is haza. Összekeveredik a munka szaga, a nem munka szaga, a zsíros röhögés, a nikotinsárga bajusz meg a kolbászos vacsora sörrel, borral, pálinkával. Meg összekeveredik a borzasztóan nehéz eső, a szomszédban délután megellett tehén és az este szaga. És az előbbiek meg az utóbbiak is mind egybevegyülnek. Az idő meg van fogva és ki van nyújtva, el van hajlítva, ki van csavarva, aztán csak azt veszi észre az ember fia, hogy elfogyott az ötödik kör is.
Hirtelen üvegcsörömpölés jobbról, nagy ordibálás meg egy ronda, üszkös jaj.
Szűcs Imre is meg a komája is, aki egyébként Józsi, mindegyszerre odanéznek: törött pohár, legalább hét kövér férfiember körülötte, egyik kiabál, másik kiabál, egymásnak kiabálnak. Aztán a táskás szemű, akinek mindig véresek is a szemei megpillantja az ismerőst, odamegy, gyorsan lép, ahogy csak tud, felháborodik csak még jobban, közben meg még fel is bátorodik, mire a Szűcshöz ér, már hozzá is úgy nyúl, belemarkol a vállán a kabátba, majdnem meg is emeli azt a vézna Szűcsöt, aztán úgy mondja bele az arcába: Hát Imikém, hát Imikém ezek az idióták itten! Segítsél mostan már nekem, mert
- Na - mondja erre Szűcs Imre és akkor elengedik és ő meg odasétál a linóleumra ragadt nagyfröccshöz - Mi az
- Légy! - kezdi azonnal az egyik, fel van húzva a szemöldöke, csuklik, köhög, prüszköl és légy, csak ezt tudja hajtogatni, leveszi a sapkáját és letörli az izzadságát, mert megizzad ebben - Légy volt!
- Nem négy bazmeg, csak egy!
- Légy!
- Ja, légy.
Akkor újra megszólal az előbbi, a vörös szemű, látja senki sem képes problémákat feltárni most rajta kívül, aztán így legalább neki lesz igaza, úgy is mindenki ellene van, de ő legalább mostan úgy igazán okos lehet. Meg egyébként is az övé az igazság. Nagy levegőt vesz, kezével csinál egy kört, mintha felvezetné a mondandóját, de megbotlik a semmiben, hintázik egyet, utána kezdi csak.
- Aszondja a Pista, hogy én direkte tettem nagyzságával ilyen fene dolgokat aztán pedig hát tudni való, hogy nem
- Hát pedig beletetted, láttam azelőtt hogy visszahívtál kimentél bagóra aztán biztos megfogtad akkora bazi tenyered van, tudtam hogy haragozs vagy velem te, te...! Zoli mondjad már meg, hogy te meg még nagyon láttad is!
- Ja, légy!
- A fröccsömben!
- Mér' tettem volna arohadtéletbemár Imikém!
Szűcs Imre ott áll, álldogál, orra majd' lecsöppen, kezei a két zsebében, részeg, száraz dohányt kaparászik a körmével, talál gombot, gyújtót meg koszt, aztán ezen úgy elgondolkodik, odáig jut csak, olyan fekete lehet most a zsebe, mint a kifelé bámuló, összefogdosott ablakok.
- Imikém!
- Na de - lép oda a Józsi - miért lenne februárban, meg hát ilyen nagy rohadt esőben légy?
Minden szem rászegeződik a Józsira. A kocsma egy pillanatra meghal, mintha a zene is leállna arra a másodpercre, legalábbis így emlékeznek, amúgy nem. De az a mérges bagázs, mind a heten, heten mint a gonoszok, tényleg meredő tekintettel néztek rá, lüktetett a homlokuk, torzult az arcok, görbült az orrok. Öklük megfeszült, fogukat élesnek érezték.
- Kolompár bazmeg téged ki kérdezett?!
- De igazam van! Te rohadt hazug! - ordít fel a gyanúsított - Hát ha nincsenek legyek hogy tettem vóna már bele! - és hangosan összesúrolja keménykedéses tenyerét - Pista, te rohadt hazug!
Szégyen is meg gyalázat.
- Büdös cigány!
Valaki hibás ezért.
- Az anyád is olyan koszos volt meg fekete, mint a légy a poharamban, Kolompár!
- Az is megdöglött a téllel, nem csak a legyek!
Józsi egy pillanatra megrendül, minden amit megivott, gumóként gyűlik össze a torkában. Lenyeli, úgy érzi, egy nagy, marós, lázas csomót küzd le magába, úgy érzi, a végtagjai úgy hullámoznak, akár a szépen csapolt sör és könnyűek, legalább olyan könnyűek, mint legutóbb az édesanyja volt, amikor még. És lép egyet, meg kettőt, de megtántorodik, hét szem villog rá, vagyis akkor már tizennégy, ő neki kettő van, Imre komája most egyet ér, az a másik meg, ki tudja hogy hívják, kámforrá vált, annyira hálálja a megoldását.
És akkor: durr.
Nem is ő üt, valamelyik marha üt, büdös cigány! szól a csatakiáltás, ököllel, fölfelé, mintha csak az égbe. Négyen mennek neki, a másik három nem tud mozdulni, nem mintha félnének, csak hát bizonyosan lehányják a szilánkos ragacsos fröccsöt, ha megpróbálnak ők bármi hirtelent is. Az egyik így is izgalmában lehányta már. Inkább artikulálatlanul szurkolnak, cigányoznak, jajgatnak vagy érteni se lehet már mi a fenét akarnak ők mondani. Józsi nem lát, kívül-belül feketeség, feketeség a szemében, a kocsmában, fekete öklök, fekete este, fekete nyál, fekete elnyújtott részeg öreg jajok, fekete vér a szájában, és fekete vér a másik kirepedt szemöldökéből is.
Szűcs Imre cimborája elé áll, de lassú, tényleg nem ér többet félnél, a kocsmáros meg, hogy mi az Isten folyik itt mégis, üvölt és megy, ő is mentené, de ő is kap a pofájára, még jobban ordít, nyomja őket egyre inkább az ajtó irányába, van hogy bírnak, van hogy nem. Akkor az egyik feljajdul, akár egy veszett bika, büdös! de összecsuklik, elcsúszik a hányáson, nem tudja befejezni, magával húzza valamelyik, elesnek, mint dominó, úgy dőlnek ki a kocsma ajtaján, ki a szakadó feketébe.
Gyors és szánalmas vég ez, érzi mindegyik, saras a tenyerük, az arcuk, büdösek, ragadnak. Mögöttük, ahogy tápászkodnak fel, hallják, ide aztán egy jó ideig nem jön be egyikőtök se, nyomorult barmok! és becsapja a kocsmáros az ajtót, kong a fejük tőle, meg mindenük, igazából mindentől. Összes keménységüket elvesztve, lecsúszott nadrággal, elcsavarodott kabáttal, esővel verve köpnek egyet, vagy a Józsi felé, vagy már mindegy hova, az egyiknek még az sem megy, hát hogy, hogy nem saját magára, aztán lassan és nyögvenyelősen, de elhúznak valamerre.
Szűcs Imre felkel, alig-alig tud, de felkel aztán mégis. Az ő arca is saras, fekete, fekete az arca. Megtörli nyűvött dzsekijével, de csak szétkeni.
- Szar az idő - mondja
- Szar - mellette Józsi is feltápászkodik, hajáról a nyakába csorog a víz, zsibbad az arca és a gyomra. Kilátástalanság, érzi, de úgy szó szerint. Köp egyet, kiköpi a fogát, vérét, a súlyos eső az arcát lemossa, a vérét meg elmossa, hogy másnap aztán senki se lássa. Következőleg már azt is ordíthatják, hogy fogatlan cigány.

Új alkotás feltöltése

Tar Sándoros érzékenység jellemez, a szociológiai pontosság, a részletekre figyelés, a pontos leírás, jól érzed az elhagyott világ hangsúlyait, érzékletesen ábrázolod a periférián, a lét peremén élők kiszolgáltatottságát, és ehhez nem kegyetlen nyelvet társítasz. Szokatlan, de termékeny ellentét feszül így a téma és a nyelv között, gyakran ismételsz, hangsúlyozol, mintha versszöveget építenél, közben pedig egy tragédiába fulladó történetet mesélsz. Ügyes, jó pályamunka!