Hajó

Műfaj: Novella

Múzsa! Szerelmem! Szomorúan érzem, hogy ezt még mindig éreznem kell. Remélem már nem sokáig, de ez most igazából nem is rólad szól. De kérem önmagamat arra, hogy ebből az érzésből erőt fakasszon az íráshoz, és a pontos visszaemlékezéshez. Mert ez most nem rólad szól múzsám, hanem a nyaramról. Mások nyaráról. Összességben a nyárról, és ha még a része is voltál, ebből most kihagynálak. (Bár lehet, hogy ez nem fog menni.)
Feketére grillezni a virslit. Lefotózni. (Hiszen ez már alap része az életnek.) Majd megpróbálni megenni, és rájönni, hogy mégsem kellene. Aztán táncolni, és semmivel sem foglalkozni. Közben az odaégett kormos virslit a kukába vetni, és nevetve arra gondolni, „haha, ez úgysem kell senkinek.” S közben nem gondolni az éhezőkre.
Felkelni. Valahol valakinek felébredni. Rájönni, hogy félnie kell, mert bármikor lövés sértheti az ablakát eltakaró függönyt. Félni. Félelemből összecsomagolni, levenni az okos telefont a töltőről, és elindulni. Elhagyni a házat, majd a hazát, egy jobb élet reményében.
Közben egy fehérre festett arcú, pattogatott kukoricával a kézben a kanapéra veti magát, ami besüpped alatta, mintha egy kéz lenne, ami a tésztába nyomódik. Nem találni a távirányítót. Idegessé és feszülté válni. „Nincs meg az a kur*a távirányító!” kiáltani, és azt érezni, hogy „ez aztán egy igazi probléma”.
A nyári hőségben kiállni a kertbe, és a virágokat kecses, lágy mozdulattal megöntözni. Öntözni a virágokat tiszta vízzel, közben az esti programról álmodozni. A műanyag virágcserép színültig megtelik, a víz kifolyik. Felesleggé válik, de máshol nem lenne az.
Hinni a reneszánsz szabad szerelmében. Az egyenlőségben. A szabadságban. Engedélyezni a házasságot, amit már rég meg kellett volna tenni. Szivárványt húzni az ég felé. És ráébredni, hogy történnek még jó dolgok.
Majd valakinek nyári programként kimenni a természetbe. Egy mezőre, a tehenek közé. Ott a trágyát zsákba csomagolni, majd beülni az autóba, és este Pest szívében kipakolni a tehén szart, csak hogy másnap a szivárvány alatti felvonuláson mindenki érezhesse a bűzt, ami csak egyre erősebb. Ráébredni, hogy túl hosszú az élet. Túl hosszú, mert van idő állati ürüléket keresni, majd begyűjteni, mint valami kincset, és elszállítani. Aztán szépen kipakolni, és azt mondani „nah, nekem is megy a gyűlölködés.”
Nyár. Nyáron utazni, és nyaralni. Balaton parton feküdni egy műanyag nyugágyban, nézni a víz hullámzását. Nem gondolni semmi rosszra, csak a melegre. A nyárra. A nyaralásra, a Balatonra, a vízben vidám, hangoskodó kisgyerekekre. Mindent tisztának, és jóságosnak látni. A parton meg egy férfi hátára két gyereke egy mosolygós arcot rajzol naptejjel. Tökéletes és nyugodt minden. A probléma ismeretlen szóvá válik.
Továbbra is a magyar tenger partján ülni, és Boccaccio Dekameron című könyvét bújni. Döglődő emberekről, és mindenfelé terjedő pestisről olvasni. Holttestek a fertőzött házakban, az utcákon. Villon pedig látta (mert a Villon-kötet is jelen van), hogy a farkasok bementek Párizsba, és a tetemeket, a beteg gyerekeket széttépték, és elfogyasztották. De ez túlélhető, hiszen ők is túlélték, és kihasználva a dolgot, gyönyörű alkotások születhetnek belőle. Szóval még ebben is van is van valami jó. Legalábbis nekik sikerült megtalálni.
Hé! Múzsa! Eszembe jutottál. Igen, megígértem, hogy nem leszel benne. Próbálkoztam is, de „sajnos” te is egyik eleme voltál a nyárnak. Méghozzá egy elég fontos része. Emlékszem az együtt fogyasztott pizzákra, italokra. A közös mulatságokra és a vicces videók készítésére. A kutyádra, akit sétáltattunk, a karkötőre, amit együtt vettünk. Akkor ismét mindent jónak és tökéletesnek láttam. Nem volt olyan, hogy szomorúság. Veled könnyebb mindent átvészelni, kár, hogy már nem nyújtod a kezed. Pedig szükségem lenne rád, szükségem lenne a segítségedre.
Közben a fekete kormos virsli képe, már harminc tetszik-et kapott Intagramon. Ez most jó, vagy tán gáz? Most le kellene szedni, vagy hagyni? Nagy kérdések, kis emberi fejekben. De a választ nehéz megtalálni.
Közben egy fehérre festett arcú arról prédikál, hogy szeressük felebarátainkat, mint magunkat. Majd két nap múlva arról papol, hogy húzzuk már fel a kerítést. Mert borzasztó lenne, ha egy barnára festett arcú is átlépné a határt, és letaposná a vetést. De azért szeressünk, meg segítsünk, csak ne rajtuk.
Ujjal mutogatni a másikra, hogy te vagy a hibás. Mert van pofád egy jó életet remélni, és menekülni a jobb felé. Hogy merészeled?!
Nyár. Nyáron jégkrémet enni a strandon, majd gyorsan eldobni, mert hát elég szar az íze. Nem foglalkozni, hogy 500Ft volt, amivel már segíteni is lehetne máson. De nem. Nincs pénz a segítségre. Vagyis van, de jobb ezt hazudni.
Seregszemlét tartani. Itt fehérre festett arcúak, ott ugyanez barnában. A kettő között pedig kerítés feszül. „Még jó”, gondolják sokan.
Két hajónak látni a helyzetet, ami a szirt egy-egy oldalán pompázik. Az egyiken a barna arcúak, a másikon ugyanez fehérben. Egyik matróz Istent kiállt, a másik Allahot. Csak a mi hajónkkal törődni, az ne kerüljön viharba, az élet tengerén. Pedig nincs két hajó. Csak egy van. És csak összefogással lehet elkerülni a viharok, és villámok sorát.
Hinni Istenben. Vagy nem hinni? Mit illik mondani? De azért imádkozni, hogy legyen valami, ha már nyáron nem lett.
Deus ex Machina. Isteni beavatkozás. Talán ez az utolsó eposzi kellék, ami hiányzik a sorból. Isteni beavatkozás. Várni, mert az nem volt eddig. De optimistának lenni, és várni. És hinni benne, hogy lesz.
S majd az Úr, legyen az bárki is, rávezet, hogy csak egy hajó van. Az emberiség egy hajóban hánykolódik, s amikor azt hisszük több hajó van, s talán még bombázzuk is a másikat. Igen. Ezt nevezik embertelenségnek.

Új alkotás feltöltése