Helyzetjelentés

8. helyezett / Novella

Véget ért a napszám, most a poros utcán sétálok. Nem kell sietnem haza. Mi a falu szélén lakunk. Ezen kívül négy utca van. Az első utca a főutca, ott van közvilágítás, meg ivókút. A második és harmadik utcában van még fűtés is, minden harmadik házban. Ezek a leggazdagabb házak.
Ott a lány, aki tetszik. Izabella. Gyönyörű fekete a haja és a szeme. Fiatal még, 16 éves.
Szerettem volna igazán, de megtette valaki előttem már, hiszen ott ül kisfia a karján. Haspólója alól kikerekedik a pocakja. Én nem olyan lettem volna, mint az a valaki, akiről biztosan ő se tudja ki, csak azt tudja, hogy nincs mellette most, amikor igazán szüksége lenne rá. Látom, hogy épp most jön haza a nővére. Lefelé húzza rövid szoknyáját. Régóta gyalogolhat, a kamionmegállók körülbelül öt kilométerre vannak.
„Mennyi?”
„9000 forint tegnap este óta”
Mindketten kacsintva köszönnek nekem.
Hazaértem. A régi kerítésünknek még útban vannak a darabjai, átlépek rajtuk. Az udvaron a testvéreim játszanak a csirkékkel.
A konyha halk. Apa, cigi, pálinka. Anya sehol.
Gondolatok cikáznak bennem, aztán
„Hol van anya?” Kérdem tőle.
Motyog. Alkoholcseppek mossák össze a szavak értelmét. Hiába kérdezem, úgyis tudom, hol van. Futok hát hozzá.
Kopogok.
Szipogás.
Résnyire nyitom az ajtót.
Anya a földön ül, az ágy mellett.
Megszólítom, semmi válasz.
Bárcsak tévednék.
Nem tévedek. A szája sarkából vér szivárog.
Átölelem, savanyú izzadtság szaga csapja meg az orromat, úgyhogy kicsit elfordítom a fejem.
Ellök magától.
„Milyen szagod van neked?
Már megint loptál az apád cigijéből?
Nem szégyelled magad?”
Csatt.
Most már az én szám sarkából is csorog a vér.
Megalázott.
Nem teheti ezt.
"Engem ne ütögess, te utolsó ribanc!"
Már a szeme is lila
Nem akartam bántani.

Elönt a méreg és a csalódottság.
Futok a barátom házáig. Bemegyek, a kapu nyitva van.
Mindenki itt van, Izabella is. Nevetnek, nagyon.
- Csá!
- Csá, tesó!
Felkapom az asztalon lévő vodkásüveget.
Máris jobb kedvem lesz. Izabella helyet hagy maga mellett, nem lenne kényelmes, de a szakadt rövidnadrágja és a combja hozzám préselődik. A számba ad egy cigit, a sajátjával gyújtja meg. Biztosan részeg, átfújja a füstöt. Nincs túl sok időm felfogni, hogy ez nem egyszerű cigi, mert puha ajkait az enyémre nyomja.
Csókolózunk, sokáig.
A hasához kap, elhúzódik. A konyhapult felé sétál. Egy ideig nézem, ahogy a csípőjét előttem ringatja, aztán elindulok utána. A pulton van egy dobozka. Kivesz belőle pár tablettát. Eszméletlen rózsaszínek. Bevesz még egyet, a nadrágomnál fogva magához húz, nyelvével átlöki a számba a bogyót. Különleges kesernyés íze vegyül az ajka piás, füves ízével. A buli íze. Bevezetem az egyik szobába. Leül az ágyra és vetkőzni kezd előttem. A melltartójánál megáll, lehúzza a pólómat. Végigfekszem az ágyon, a cipzárral bajlódik kicsit, remegő kézzel a hajába túrok.
A szoba lassan rózsaszín lesz, és émelygek, de nem érdekel, mert mindjárt végez, érzem.
Egyszer csak megáll.
„Hé, mit csinálsz?”
Látom az arcán: valami nincs rendben.
Felülök, lenézek a földre ahol térdelt;
Vér. A combján még több.
„A baba”
Csak ennyit tud mondani, aztán elájul. Felkapom a nadrágom, kiabálok. Kintről a bátyja ront be.
„Mit csináltál vele, hülye fasz? ”
Eltompulok az ütései alatt, már nem is érzek semmit, csak a kiabálást hallom
„Hagyd már, te idióta, hívjunk mentőt!”
Kinyitom a szemem. SOKÁRA
Mindenki futkos, pakolnak, Izabella az ágyra fektetve. Távolról hallatszik már a mentő szirénája. Átrángatnak egy másik szobába, nehogy meglásson a mentő.

Pár perc múlva talpra állok, az ablakon keresztül megyek ki.
Csorognak a könnyek az arcomon. Összerándul a szám. Hányok. Négyszer egymás után, aztán jobban leszek. Korog a gyomrom. Belépek a házba, kinyitom a mélyhűtőt. Egy farhát. Kicsomagolom. Bűz. Ez romlott. Az asztalon van egy kifli, megenném, de jön a húgom. Elfelezzük. Hónap vége van. Nála van az öcsém, hét hónapos.
„Ki kell cserélni a pelust”
Előkeresek egy másik pelenkát. Ez az utolsó, de a segély csak négy nap múlva jön.
„Még maradjon rajta kicsit”
„De ez már a harmadik este”
Igaza van. Leszedem róla. Valóban három napos. Undorító.
„Fordítva csatoltad be”
„Ne pofázz, csináld meg te, ha ennyire tudod.”
Ledőlök az ágyra, a tévében megy valami mese, de alig érteni, mert a tv nem is a miénk, és nagyon régi.
Sorra érkeznek meg a többiek. Végül nyolcan fekszünk az ágyon.

Vége az iskolának. Néztem buszt, sietek, különben csak holnap tudom meglátogatni Izabellát.
A buszon nem látok helyet, mindenki a szélső ülésen ül. Elindulok hátrafelé.
A következőnél biztos sok a leszálló, mert mindenki összehúzza a kabátját.

Egy óra telt el, itt vagyok a városban.
Merre lehet a kórház?
Megkérdezem azt a férfit.
„Elnézést…!”
„…Nincs nálam pénz, bocs!”- Rohan is tovább.
Utána egy nő jön, felkapja a gyerekét. Ő is siet.

Megtaláltam a kórházat.
Várok, nem tudom hová kéne mennem. Jön egy ápoló.
„Elnézést az Izabellához jöttem!”
„Menj oda az információhoz Nem igaz hogy ezek képtelenek megtalálni egy kibaszott ablakot!”
Megkerestem az információt.
„Jó napot, én a Lakatos Izabellához jöttem látogatóba!”
„Hozzátartozód?”
A nevem nincs a listán. Izabella állapotáról csak a szüleinek beszélhet.
Elindulok a buszmegálló felé, de félúton visszafordulok. A kurva életbe, nem ezért szenvedtem kettő órát. Visszamegyek.
„Legyen szíves felengedni két órámba telt ideérni!”
„Mit nem értesz azon, hogy NEM MEHETSZ BE HOZZÁ? Csak CSA-LÁD-TA-GOK látogathatják! Ezt nem tanítják a szakképzőben? Értesz egyáltalán magyarul?”
Érzem, ahogy elpirulok, a folyosóról mindenki felénk néz.
„Bocsánat, én csak szeretném látni a lányt, aki miatt KÉT KIBASZOTT ÓRÁT UTAZTAM!”

Kint ülök. Hívta a biztonságiakat.
Kitiltottak a kórházból.

Az állomáson vagyok már egy órája, nagyon fázok, a kabátom annál az idióta öcsémnél hagytam. Péksütemény illat. Alsóban néha kaptunk ilyet, télen. Teával. Összefut a nyál a számban. Kaparom a zsebeim. Kell lennie itt egy kétszázasnak. Emlékszem, hiszen… nem, abból vettem meg múltkor a szomszédtól az utolsó szál cigijét. Számolok, mikor ettem utoljára. Körülbelül három napja. A busz csak fél óra múlva jön. A boltos zár. Kinyitja a hátsó ajtót, a meleg tészta illata kiáramlik. Összedobja a megszáradt péksüteményeket egy zacskóba.

Senki nem látta, és csak hét percig volt a kukában. Száraz, de olyan íze van, mint amire emlékeztem.

Végre itt a busz, sétálok hátra. Az egyik fiatal lány pénztárcája a földre esik. Lehajolok érte. Feszült csend, egy néni hökkent lélegzete. A sofőr hátranéz.
„Minden rendben?”
„Persze, csak a lány pénztárcája leesett.” Visszanyújtom a pénztárcát. A lány kikapja a kezemből, és halkan egy „Kösz!”- el illet.„Aha.” Valamit motyog, a mögötte ülő idős nő kifújja a levegőt.
Visszafele úton a lányt nézem. Szép fehér bőre és barna haja van. Pulcsi és kabát van rajta, a fülében márkás fülhallgató. Nagyon csinos.

„Hoztam enni” Körülugrálnak.

Pár órája már az ágyban ülünk, a tévében kibeszélő-show megy. Ma az egyik falubeli ismerőse is benne lesz, ezért muszáj nézni. Olyanok, mintha ők is a mi falunkból mentek volna oda.

Anya fáradtan jön be. Szomorúnak tűnik. Nem vár sokat:
„Tudtad, hogy az Iza meghalt?
Megfagy a vér az ereimben, a szívem is mintha leállna egy pillanatra.
„Mi?”
„ A Rózsika mondta a boltnál. A kisbabájának volt valami baja, és amiatt. Pedig szép lány volt.”
Felállok az ágyról, felkapom a cipőmet. Kint úgy öt fok lehet. Látszik a lélegzetem, a szívem hevesen kalapál. Futok, nem hiszem el. Valamit biztos félreértett anya, hisz Bella csak egy kis füvet szívott, meg pörgő bogyót. Azt hiszem. Megtorpanok a ház előtt. Sötét van, Iza anyukájának a zokogása hallatszik a szomszédból. Az ajtó szokás szerint nyitva. Zihálok, szinte fuldoklok, az arcomon csorognak a könnyek. Így sétálok a házban, érzem az illatát. Leülök az ágyra, a paplan alól a földre gurul egy tabletta. Elképesztően rózsaszín. Beveszem. Imádom az ízét. Izabella- ízű. Kezd minden összefolyni. Megtalálom a zacskót. Teli van különböző színű tablettákkal. Nagyon szerettem volna újra látni.

Fertőtlenítő-illat. LED-lámpa.
„ Nagyon sok kábítószer volt a szervezetében, de túl fogja élni. A rendőrséggel már beszéltem, kábítószer birtoklásért maximum öt évet kaphat.”
Minden tompa.

Új alkotás feltöltése

Egy regénybe is elég lenne az a sok tragédia, romlás és kudarc, amit egyetlen novellába belesűrítesz. Mégsem csak felsorolás a dolgozat, mert mindig nagyon figyelsz rá, hogy lássuk az ok-okozati viszonyokat, hogy mi motivál valakit a rossz döntésre, miért romlik el, lesz agresszív, miért választja a drogot, lesz gyötrelmes az élete. Ez a szöveg erőssége, hogy belelát a fejekbe, hogy empatikus, és követi a szereplői sorsát. Erős, ügyes pályamunka, gratulálok!

Helyzetjelentés

Véget ért a napszám, most a poros utcán sétálok. Nem kell sietnem haza. Mi a falu szélén lakunk. Ezen kívül 4 (négy ki kell írni betűkkel) utca van. Az első utca a főutca, ott van közvilágítás, meg ivókút. A második és harmadik utcában van még fűtés is, minden harmadik házban. Ezek a leggazdagabb házak.
Ott a lány, aki tetszik. Izabella. Gyönyörű fekete a haja és a szeme. Fiatal még, 16 éves.
Szerettem volna igazán, de megtette valaki előttem már, hiszen ott ül kisfia a karján. Haspólója alól kikerekedik a pocakja. Én nem olyan lettem volna, mint az a valaki, akiről biztosan ő se tudja ki, csak azt tudja, hogy nincs mellette most, amikor igazán szüksége lenne rá. Látom, hogy épp most jön haza a nővére. Lefelé húzza rövid szoknyáját. Régóta gyalogolhat, a kamionmegállók körülbelül 5 (öt) kilométerre vannak.
„Mennyi?”
„9000 ft tegnap este óta”
Mindketten kacsintva köszönnek nekem.
Hazaértem. A régi kerítésünknek még útban vannak a darabjai, átlépek rajtuk. Az udvaron a testvéreim játszanak a csirkékkel.
A konyha halk. Apa, cigi, pálinka. Anya sehol.
Gondolatok cikáznak bennem, aztán
„Hol van anya?” Kérdem tőle.
Motyog. Alkoholcseppek mossák össze a szavak értelmét. Hiába kérdezem, úgyis tudom, hol van. Futok hát hozzá.
Kopogok.
Szipogás.
Résnyire nyitom az ajtót.
Anya a földön ül, az ágy mellett.
Megszólítom, semmi válasz.
Bárcsak tévednék.
Nem tévedek. A szája sarkából vér szivárog.
Átölelem, savanyú izzadtság szaga csapja meg az orromat, úgyhogy kicsit elfordítom a fejem.
Ellök magától.
„Milyen szagod van neked?
Már megint loptál az apád cigijéből?
Nem szégyelled magad?”
Csatt.
Most már az én szám sarkából is csorog a vér.
Megalázott.
Nem teheti ezt.
Engem ne ütögess, te utolsó ribanc!
Már a szeme is lila
Nem akartam bántani.

Elönt a méreg és a csalódottság.
Futok a barátom házáig. Bemegyek, a kapu nyitva van.
Mindenki itt van, Izabella is. Nevetnek, nagyon.
- Csá!
- Csá, tesó!
Felkapom az asztalon lévő vodkásüveget.
Máris jobb kedvem lesz. Izabella helyet hagy maga mellett, nem lenne kényelmes, de a szakadt rövidnadrágja és a combja hozzám préselődik. A számba ad egy cigit, a sajátjával gyújtja meg. Biztosan részeg, átfújja a füstöt. Nincs túl sok időm felfogni, hogy ez nem egyszerű cigi, mert puha ajkait az enyémre nyomja.
Csókolózunk, sokáig.
A hasához kap, elhúzódik. A konyhapult felé sétál. Egy ideig nézem, ahogy a csípőjét előttem ringatja, aztán elindulok utána. A pulton van egy dobozka. Kivesz belőle pár tablettát. Eszméletlen rózsaszínek. Bevesz még egyet, a nadrágomnál fogva magához húz, nyelvével átlöki a számba a bogyót. Különleges kesernyés íze vegyül az ajka piás, füves ízével. A buli íze. Bevezetem az egyik szobába. Leül az ágyra és vetkőzni kezd előttem. A melltartójánál megáll, lehúzza a pólómat. Végigfekszem az ágyon, a cipzárral bajlódik kicsit, remegő kézzel a hajába túrok.
A szoba lassan rózsaszín lesz, és émelygek, de nem érdekel, mert mindjárt végez, érzem.
Egyszer csak megáll.
„Hé, mit csinálsz?”
Látom az arcán: valami nincs rendben.
Felülök, lenézek a földre ahol térdelt;
Vér. A combján még több.
„A baba”
Csak ennyit tud mondani, aztán elájul. Felkapom a nadrágom, kiabálok. Kintről a bátyja ront be.
„Mit csináltál vele, hülye fasz? ”
Eltompulok az ütései alatt, már nem is érzek semmit, csak a kiabálást hallom
„Hagyd már, te idióta, hívjunk mentőt!”
Kinyitom a szemem. SOKÁRA
Mindenki futkos, pakolnak, Izabella az ágyra fektetve. Távolról hallatszik már a mentő szirénája. Átrángatnak egy másik szobába, nehogy meglásson a mentő.

Pár perc múlva talpra állok, az ablakon keresztül megyek ki.
Csorognak a könnyek az arcomon. Összerándul a szám. Hányok. Négyszer egymás után, aztán jobban leszek. Korog a gyomrom. Belépek a házba, kinyitom a mélyhűtőt. Egy farhát. Kicsomagolom. Bűz. Ez romlott. Az asztalon van egy kifli, megenném, de jön a húgom. Elfelezzük. Hónap vége van. Nála van az öcsém, 7 hónapos.
„Ki kell cserélni a pelust”
Előkeresek egy másik pelenkát. Ez az utolsó, de a segély csak 4 nap múlva jön.
„Még maradjon rajta kicsit”
„De ez már a harmadik este”
Igaza van. Leszedem róla. Valóban 3 napos. Undorító.
„Fordítva csatoltad be”
„Ne pofázz, csináld meg te, ha ennyire tudod.”
Ledőlök az ágyra, a tévében megy valami mese, de alig érteni, mert a tv nem is a miénk, és nagyon régi.
Sorra érkeznek meg a többiek. Végül nyolcan fekszünk az ágyon.

Vége az iskolának. Néztem buszt, sietek, különben csak holnap tudom meglátogatni Izabellát.
A buszon nem látok helyet, mindenki a szélső ülésen ül. Elindulok hátrafelé.
A következőnél biztos sok a leszálló, mert mindenki összehúzza a kabátját.

Egy óra telt el, itt vagyok a városban.
Merre lehet a kórház?
Megkérdezem azt a férfit.
„Elnézést…!”
„…Nincs nálam pénz, bocs!”- Rohan is tovább.
Utána egy nő jön, felkapja a gyerekét. Ő is siet.

Megtaláltam a kórházat.
Várok, nem tudom hová kéne mennem. Jön egy ápoló.
„Elnézést az Izabellához jöttem!”
„Menj oda az információhoz Nem igaz hogy ezek képtelenek megtalálni egy kibaszott ablakot!”
Megkerestem az információt.
„Jó napot, én a Lakatos Izabellához jöttem látogatóba!”
„Hozzátartozód?”
A nevem nincs a listán. Izabella állapotáról csak a szüleinek beszélhet.
Elindulok a buszmegálló felé, de félúton visszafordulok. A kurva életbe, nem ezért szenvedtem 2 órát. Visszamegyek.
„Legyen szíves felengedni 2 órámba telt ideérni!”
„Mit nem értesz azon, hogy NEM MEHETSZ BE HOZZÁ? Csak CSA-LÁD-TA-GOK látogathatják! Ezt nem tanítják a szakképzőben? Értesz egyáltalán magyarul?”
Érzem, ahogy elpirulok, a folyosóról mindenki felénk néz.
„Bocsánat, én csak szeretném látni a lányt, aki miatt 2 KIBASZOTT ÓRÁT UTAZTAM!”

Kint ülök. Hívta a biztonságiakat.
Kitiltottak a kórházból.

Az állomáson vagyok már egy órája, nagyon fázok, a kabátom annál az idióta öcsémnél hagytam. Péksütemény illat. Alsóban néha kaptunk ilyet, télen. Teával. Összefut a nyál a számban. Kaparom a zsebeim. Kell lennie itt egy kétszázasnak. Emlékszem, hiszen… nem, abból vettem meg múltkor a szomszédtól az utolsó szál cigijét. Számolok, mikor ettem utoljára. Körülbelül 3 napja. A busz csak fél óra múlva jön. A boltos zár. Kinyitja a hátsó ajtót, a meleg tészta illata kiáramlik. Összedobja a megszáradt péksüteményeket egy zacskóba.

Senki nem látta, és csak három percig volt a kukában. Száraz, de olyan íze van, mint amire emlékeztem.

Végre itt a busz, sétálok hátra. Az egyik fiatal lány pénztárcája a földre esik. Lehajolok érte. Feszült csend, egy néni hökkent lélegzete. A sofőr hátranéz.
„Minden rendben?”
„Persze, csak a lány pénztárcája leesett.” Visszanyújtom a pénztárcát. A lány kikapja a kezemből, és halkan egy „Kösz!”- el illet.„Aha.” Valamit motyog, a mögötte ülő idős nő kifújja a levegőt.
Visszafele úton a lányt nézem. Szép fehér bőre és barna haja van. Pulcsi és kabát van rajta, a fülében márkás fülhallgató. Nagyon csinos.

„Hoztam enni” Körülugrálnak.

Pár órája már az ágyban ülünk, a tévében kibeszélő-show megy. Ma az egyik falubeli ismerőse is benne lesz, ezért muszáj nézni. Olyanok, mintha ők is a mi falunkból mentek volna oda.

Anya fáradtan jön be. Szomorúnak tűnik. Nem vár sokat:
„Tudtad, hogy az Iza meghalt?
Megfagy a vér az ereimben, a szívem is mintha leállna egy pillanatra.
„Mi?”
„A boltban mondták. A Rózsika mondta a boltnál. A kisbabájának volt valami baja, és amiatt. Pedig szép lány volt.”
Felállok az ágyról, felkapom a cipőmet. Kint úgy öt fok lehet. Látszik a lélegzetem, a szívem hevesen kalapál. Futok, nem hiszem el. Valamit biztos félreértett anya, hisz Bella csak egy kis füvet szívott, meg pörgő bogyót. Azt hiszem. Megtorpanok a ház előtt. Sötét van, Iza anyukájának a zokogása hallatszik a szomszédból. Az ajtó szokás szerint nyitva. Zihálok, szinte fuldoklok, az arcomon csorognak a könnyek. Így sétálok a házban, érzem az illatát. Leülök az ágyra, a paplan alól a fölre gurul egy tabletta. Elképesztően rózsaszín. Beveszem. Imádom az ízét. Izabella- ízű. Kezd minden összefolyni. Megtalálom a zacskót. Teli van különböző színű tablettákkal. Nagyon szerettem volna újra látni.

Fertőtlenítő-illat. LED-lámpa.
„ Nagyon sok kábítószer volt a szervezetében, de túl fogja élni. A rendőrséggel már beszéltem, kábítószer birtoklásért maximum öt évet kaphat.”
Minden tompa.