Téglahajító

1. helyezett / Novella

Vesszenek a kirekesztők!
Kavarodás. Egy nagy kerítés. Mögöttük talpig feketében a rendfenntartók, mint halálnak angyalai. Reményvesztett tömeg, aminek csak egyetlenegy jelszava maradt rezignáltságában.
Tariq szorosan tartotta maga mellett Rimát, a feleségét, akinek szoknyája szélébe kislányuk, Amira fogódzkodott minden erejét bevetve. A tömeg éppen át akart törni a kerítésen, de a határt védők ezt egyértelműen akadályozták. Olyan volt ez, mint egy háború, csak lőpor nélkül. Odaát nem nyithattak tüzet, a kerítésen kívülről azonban hatékonyabb „fegyverek”, téglák és súlyos kődarabok repültek a másik oldalra. Valaki felmászott egy háztetőre, ott bontotta a falat, egy kis törmeléket egyik, egy kis törmeléket másik oldalra dobva, hogy a többieknek legyen „muníciójuk”. A ház mögött, ahová felmásztak, hosszú, fákkal szegélyezett földút vezetett végig a kerítés teljes hosszán. Tariq tudta, csak arra mehetnek tovább, ha nem akarják Rimával ők ketten kitenni kislányukat egy ilyen látvány hatásainak. És hogy mi lesz azután? Megint gyaloglás hosszú kilométereken át, ki tudja, melyik országban, mikor ér véget ez a rémálom. De itt semmiképpen sem maradhatnak, a verekedés közepén.
Tülekedés. Egy félig lebontott ház. Férfi megafonnal. Téglák zuhanása, egyenesen Tariq és kis családja közvetlen közelében.
Nem tehettek semmit. Az egymás hegyén-hátán tolongók őket is a sűrűjébe nyomták. Amira keze lecsúszott anyja szoknyájáról. Rima felé nyújtózott, de elnyelte a tömeg. Valaki Tariq arcába hajolt, és szírül ordított valamit, de így sem sikerült minden szót megértenie. Nehéz tégla tűnt fel hirtelen Tariq tenyerében – az ordibáló szír a kezébe nyomta. Közben Amira és Rima újra megtalálták egymást, az apa kezében azonban ott maradt a tégla, mintha odaragasztották volna. A szír férfi most már érthetőbben üvöltött, azt parancsolta Tariq-nak, hogy dobja el, egyenesen neki a kerítésen túli rendfenntartóknak. De ő nem akarta ezt. Minél hamarabb el kellett menniük innen, bánta is ő, mi lesz a tülekedés végkimenetele…
Összezáruló emberóceán. Tenyérnyi szabad, murvás talaj. Durva kezek, amik megragadják Tariqot. Kézből kieső tégla puffanása a kavicson.
Tariq csak azt érezte, kihurcolják a tömegből, be a lebontott házba. Félhomály és síri csend borult rájuk. Amira halkan szipogott. Akik ide vonták őket, magas, világoskék egyenruhába öltözött férfiak voltak, átlagos európai arccal. Egyikük angol szavai tompa visszhangot verve csattant.
- Mit akartál téglával?
- Semmit… tették a kezembe… - hebegte ugyanolyan helytelenül ezen a nyelven, mint a másik. – Engedjenek… lányom van. – Maga elé próbálta vonni Amirát, de az még inkább anyja mögé húzódott.
- Ez nem egyszerű – szólalt meg egy másik rendőr. – Szír lenni?
- Igen… engedjenek…
- Nem menni. El akartad dobni a tégla.
- Nem akartam eldobni – ellenkezett Tariq, felesége és lánya a ház sarkában kuporgott, zokogástól remegve.
- Nem lényeges, mit mondasz. Te vagy szír, akkor terrorista vagy. Mi pedig megvédjük a hazánkat.
- Ártatlan vagyok.
De a rendőrök – összesen négyen voltak – nem tágítottak; előhúzták a gumibotjaikat. Tariq sarkon perdült, és megiramodott Rima és Amira felé a sarokba, de elkésett. Gerincén fájdalom futott végig, és összerogyott. A gumibotok sorozatosan csattantak előbb bordáján, majd combján, nyakán, egyikük még hasba is szúrta, de csak azt követően, hogy belerúgott.
Erőszak. Félig lebontott, menedéket kínáló ház. Rendőrök gumibottal, menekültek rettegéssel. Ütések csattanása Tariq egész testén, mindezt azért kapta, mert valaki a kezébe nyomott egy téglát, és amiért Szíriából érkeztek.
Nem tudta, melyiket tartotta megalázóbbnak. Hogy előbb kirekesztéssel, majd rasszizmussal viseltettek iránta, vagy, hogy felesége és kislánya előtt ütik félholtra. Így végzi hát a dicsőséges családapa, miközben jobb életet próbál teremteni egy gyereknek, aki jó eséllyel egy ilyen igazságtalan, intoleráns világban fog felnőni és megtörni. Nem érdekelte a fájdalom, ami végighullámzott rajta, csak a belső szomorúság égette őt. Tudta, egyszer majd úgyis véget ér a verés, de amit Rima és Amira látnak, az mindig is ott lesz ugyanúgy emlékeikben, mint rémálmaikban.
Megsemmisülés. Sötét, romos viskó. Földön nyöszörgő, összegömbölyödött férfi. Rendőrök visszhangot verő röhögése.
- Jól megjegyezni, mocsok – szólt a rend egyik büszke őre. A többi visszacsatolta a gumibotját és kioldalgott a házból. – Ti nektek a bőrötök és vallásotok a jegyetek a pokolba.
Azzal nagyot és habosat köpve ő is sarkon perdült, majd eltűnt. Tariq fejében visszhangot vertek az utolsó szavak. A bőr és vallás a jegy a pokolba. Hihetetlen, hogy egy olyan ember, mint a rendőr, ennyire szépen írja körül azt, mekkora rasszista valójában. Ha lett volna bármi kérdés, vagy ok, miért történt ez Tariq-kal, az egyszerű szír háborús menekülttel és családjával, akkor is borítékolható lett volna a válasz. A rasszizmus még a legegyszerűbb kérdést is leegyszerűsíti. És éltek is a megkülönböztetésnek a kifejezési eszközeivel – mert megtehették. Ennyire volt kapacitásuk.
Végtagokba költöző új erő. Hosszú, végeláthatatlan kerítés. Egymás kezét láncként fogó család. A kerítésen túli embertömeg hagymázas kántálása.
Tariq belerúgott valamibe. Lenézett. A tégla volt az, amit leejtett. Lehajolt, megérintette a téglát, közben mérlegelte a dolgokat. Megfoghatná, és elhajíthatná. De akkor megtörténne a vég, és okot adna arra, hogy megbüntessék, azon kívül, hogy véletlenül kezébe nyomtak egy téglát, és amiért szíriai háborús menekült. Volna mit vesztenie – feleségét, és szép kislányát. De annyira jól esne a lelkének… ha csak ezt az egy téglát eldobhatná, és fejbe találhatná vele a kerítést védőket… elvégre…
Vesszenek a kirekesztők!

Új alkotás feltöltése


​Kedves Mátyás, nagyon jól kidolgozott az ábrázolt jeleneted, a szereplők hitelesek- a történet magával ragad, külön figyelemreméltó, hogy az aktualitást is beleviszed. Ugyanakkor sajnálom, hogy a történet-mesélés​​ből egy ponton átmész megmondósba, ám attól, hogy nevén nevezed a dolgokat, inkább elveszel az írás súlyából, semmint hozzáteszel- szájbarágóssá válik. Lehet keverni a műfajokat, de csak akkor érdemes, ha az egyik gazdagítja a másikat. Én esetedben maradnék Tariq és családja történeténél és nem vonnék le semmilyen következtetést, mert anélkül is magáért beszél a sztorid.​​​