Hiú ábránd

4. helyezett / Novella

Mocskos patkányok. Megérdemelték.
- Gyűlöletet érez a cigányok iránt? – kérdezte a velem szembe ülő férfi. Csak egy lámpa fénye világította meg az idősödő arcot, egyébként teljes sötétség zárt körbe minket.
Nem szerettem ezt a nevet. Jobban szerettem a patkány elnevezést. Végül is, az utolsó szótag megegyezett, és ők inkább azokra emlékeztettek.
- Igen.
- Tehát felsőbbrendűnek hiszi magát más embereknél – ezt inkább mondta, mint kérdezte.
Azoknál biztosan felsőbbrendű voltam. De nem csak én, hanem mindenki. Ebben legalább egyetértettünk.
- Putrikban élnek. Nincs jövőjük, se jelenük. Múltjuk is alig. Élősködő paraziták. Hazátlan senkik, akik nem képesek dolgozni sem. Vagy nem látja, maga vén fasz?
A vén fasz szóra se méltatta a megjegyzésem.
- Elismeri, hogy amit a társaival együtt csinál, azt fajgyűlöletnek hívják?
Elegem volt a sok kérdésből. Fajgyűlölet, mi? Blablabla. A legnagyobb hiba az volt a világon, hogy lassan már mindenki ez ellen házal. Nonszensz. Pont ez az eszme volt az, ami megkülönböztette az embereket a közönséges élősködőktől. Hisz ez adja magát. Mindig is voltak mi, ők és azok. Ezt nem nevezném gyűlöletnek. Inkább egy természetes és helyes vészriadónak.
- Tudatában vagyok. – Válaszoltam, direkt szembenézve vele
Az előttem ülő elgondolkodott. Lehet, hogy erre nem számított.
- Tagadja, hogy tegnap több társával az éjszaka folyamán a Szakadékban tartózkodott?
Valóban ott voltam. Így hívták azt a helyet. Egyrészt, mert tulajdonképpen egy külön városrészt alkotott, másrészt pedig az emberek miatt. Tele volt szuicid balfaszokkal, önsajnáltatókkal meg mocskos cigányokkal. Azt se sajnáltam volna, ha kitörne ott a pestis. Minél kevesebben vannak, annál jobb.
- Nem, nem tagadom.
Nem volt értelme tagadni. Ha lecsuknak, akkor azt csak is magamnak köszönhetem. Ha ez az ára az igazságnak, akkor nem sajnálom.
- Tagadja, hogy a társaival együtt fegyvert tartott magánál?
Volt ott minden. Kés, még apámtól örököltem, pontosabban loptam. Baromi éles volt, és vérre szomjazott. Meg volt nálam pisztoly is, .460-as Magnum. Szép darab volt, megérte a sok éhezést és a kifizetetlen albérletet.
- Nem tagadom.
- Tagadja, hogy ittas állapotban betört egy panelházba, és fegyverrel fenyegetőzött?
Pár rúgás elég volt az acélbetétesemmel, és betört az ajtó, üvegestől-zárastól. A nagyobb üvegszilánkokat fel is vettem, sokkal stílusosabb volt azzal ölni. Részegen legalábbis úgy tűnt. Meg talán túl nagy luxus lett volna nekik a golyó. A többi már gyerekjáték volt. Addig szurkáltuk a földszinti ajtót, amíg az szét nem hullott, mi meg bementünk a kuplerájba. Nagy hanggal voltunk, megkönnyebbültem az ordibálástól.
- Nem tagadom.
- Tagadja, hogy fegyvert rántott a benti családra, és lemészárolta őket? – kérdezett ismét a vén fasz.
Gyorsan ment minden. Az ujjaim körbefontam a ravaszon, meghúztam azt, és a patkánynak már esélye sem volt. A gyengébbeken kést alkalmaztam, mert a töltény drága mulatság. Arra már nem igazán emlékszem, hogy használtam-e az üvegszilánkokat.
- Nem tagadom.
- Akkor elismeri, hogy a halottakat felvagdosta és feldarabolta? – köpte oda a vén fasz. Már nem tudott uralkodni magán.
Így volt minden. Az apámtól örökölt (lopott) kés jól tette a dolgát. Részeg voltam, tudni akartam, mi van ott bent. Látni a valójukat, a lelküket, a belsejüket. Mintha vajat vágtam volna, úgy hatolt át a patkányhúson a penge, megnyitva a belsőjüket a külvilágnak. Még a belek is különleges bűzt árasztottak; nem emberit. A szívük fekete volt – legalábbis én olyannak láttam a félhomályban. Tüdejük fürdött a kátrányban. Ezek belülről is romlott férgek voltak, nem csak kívülről. Nem öntött el bűntudat, sőt, örültem, hogy végre bebizonyosodott az igazság. Emlékszem, hogy röhögtem rajtuk, miközben elöntött a fekete vér.
Ezt nem csak személyes okokból tettem. Inkább az egész világért. Önző, semmirekellő parazitáktól szabadítottam meg az emberiséget, nem pedig a jövő számára értékes emberektől.
A vén fasz már nem is leplezte érzelmeit. Látszott, hogy legszívesebben a szemem közé köpne. Nem érdekelt volna. Ha lecsuknak, az sem érdekelt. Minden jobb lett volna bent, mint kint, ahol patkányok és más semmirekellők mászkálnak legálisan.
- Tehát elismeri minden bűnét és felelősségét, igaz? – kérdezte végül.
Csak bólogattam. Emlékeztem a szirénákra, a rendőrök gyorsan kiértek. Nekem semmi esélyem nem volt kijutni, pedig még próbálkoztam is. A vér viszont úgy csúszott, mintha jégen jártam volna, ezért balga kísérletem kudarcba fulladt. Aztán rájöttem, inkább előbb, mint utóbb. Így hagytam, hogy a rendőrök megbilincseljenek. A lehető legengedelmesebben viselkedtem. A kábítás után nem egy cellában találtam magam, hanem itt. Egyből a pszichiátriára hoztak, vagy fene tudja, mi volt ez itt. Szinte bántódásom sem esett, amit furcsálltam. Miért nem zártak egyből börtönbe? Felesleges lett volna a tárgyalás, tudtam jól, hogy bűnös vagyok. Ha ez lett volna az ára az igazságnak, hát legyen.
- Nincs bűntudata? Maga egy lelketlen, kegyetlen náci. Legalábbis ezt bizonyítják a tények. Ha tehetném, maga is arra a sorsa juttatnám, mint maga az áldozatait.
- Maga meg egy vén fasz. Mécsest gyújthatna az elpazarolt fiatalságáért. Nincs bűntudata? – hesszeltem az előttem ülőt. Nem volt tétje a szavaimnak. Úgyis biztonságban éreztem magamat, a vénember dühe meg legalább szórakoztat.
- Hát jó. – Csak ennyi? – Végeztünk. Nemsokára érkezik az őr, ő a szobájába kíséri, és távozhat.
- Micsoda? Csak így? – Erre azért nem számítottam.
- Tudja, a maga fajta selejt, rasszista emberekre semmi szükség ezen a világon. A cinizmusa, a fajgyűlölete és a beteg elméje miatt előbb-utóbb úgyis kiválasztódik a tömegből. Ha elég erős, talán félig leélt élettel megússza, ha nem, akkor hamarosan meghal. Csak az utóbbit tudom remélni. Maga féreg.
A vén faszt ekkor láttam utoljára. Talán meg akart törni, talán azt akarta, hogy bűntudatot érezzek. Nem voltam képes rá. Soha nem is fogok könnyeket hullajtani egy patkány miatt. Minél kevesebben vannak, annál jobb. Pont az olyan semmirekellőket kéne eltűntetni, nem a magamfajtákat. Hisz, amíg világ a világ, mindig is lesznek erősebbek és gyengébbek, és az erősnek muszáj fenntartania magát azzal, hogy eltünteti az őt visszahúzókat. Mint a vadon élő állatok. A gyengék és betegek kihullnak a csordából, és az erősek érik el a legelőt. Ez egy axióma.
Mindenkire mosolyogtam elégedettségemben. A szobám nem volt egy nagy szám, de jobb, mint egy híd alatt a hidegben. Még étel is volt kikészítve, egy pohár narancslével kiegészítve. Ha összehasonlítottam a száraz kiflivel és kannás borral, nem lehetett okom panaszra. A smasszer sem volt goromba, persze azért nagy együttérzést nem tanúsított. Mivel éhes voltam, gyorsan megettem a rántott csirkecombból és krumpliból álló vacsorámat, és mellé megittam a narancslevet. Ízlett. Rég nem ittam ilyet. Pontosabban, még soha. Azt azért hallottam, hogy az igazi narancslének kesernyés az íze, és tényleg. Keserű utóízzel, kicsit kivárva az utolsó korty után, ledőltem az ágyra, és gyorsan elnyomott a sötétség.

***

Kicsit sajgott a fejem, mikor felkeltem, de megállapítottam, hogy korán van, ezért történhetett mindez. Még egy kis mosdókagyló is helyet kapott – bár tükör nem volt. Megmosakodtam és átcseréltem a ruhámat a régi ruhámra, amelyet kitisztítottak, bár az értékeket kivették belőle.
Önelégültem mosolyogtam mindenkire, mikor bekötötték a szemem, és kivittek a pszichiátriáról. Valamiért azt akarták, hogy ne tudjam, merre van az épület. Mondjuk, ez pont nem érdekelt. Úgyse akartam visszatérni.
Éreztem, hogy kocsiban visznek, meg az őrök beszélgetését is hallottam. Semmi különös. Aztán megállt az autó, kivonszoltak, és levették a kendőt az arcomról. Valamiféle ipartelepre hoztak. Nem a városban voltunk, hanem a Szakadékban. Nagyszerű…
- Sok szerencsét mocsadék – mondta az egyik smasszer, és szó nélkül elhajtottak. Én csak mosolyogtam. Persze, mocsadék…
Az igazság az, hogy nem volt se pénzem, se másik ruhám, se semmim. Se apám kése, se a Magnum. Csak a patkányok és a társadalom iránti gyűlöletem volt a régi.
Órákig meneteltem céltalanul. Nem tudtam pontosan, hol vagyok. Tömbházak jöttek és mentek. Félholt emberek mellett haladtam el. A legtöbb fel se nézett, csak cigarettázott. A füst és a józanság beindított egy láncreakciót bennem, és én is megkívántam.
- Csá, nincs egy cigid? – szólítottam le a következő szembejövő embert. Még egy mosolyt is erőltettem az arcomra. Munkásruhában volt és szakadt pólóban. Valószínűleg valami olcsó szar dohányt hord magánál, de jobb az, mint a semmi.
A férfi felnézett, aztán ijedten összeszűkült a szeme. Gyorsan odadobta elém az egész dobozt.
- Haver, ne ölj meg, légyszi – mondta, majd fenékre esett hátrálása közben. – Nem csináltam semmit! Hallod?
Csak értetlenül álltam, egy doboz cigarettával a kezemben. Miért akarnám megölni? Nem volt patkány. Semmi okom nem volt rá.
A férfi elfutott. Én meg csak álltam értetlenül.
A cigarettája tényleg valami olcsó cucc volt, de megfelelt. Hisz ingyen volt. Aztán mentem is tovább, de valami nem stimmelt. Nem érdekelt sohasem, ha megbámulnak, de hogy ennyire… Bárki mellett elmentem, hunyorítva bámulta a homlokom. Meg a szemem. És undorodtak tőlem. Pedig nem tudhatták, mit tettem nemrég, vagy hogy nézek ki. Annyira nem terjedhetnek a hírek…
Az éjszakát egy padon ülve töltöttem. Mindenfelé csak panelok törtek a magasba, meg volt egypár bolt is, de azok már zárva voltak. Nem volt pénzem, és éheztem. Hideg is volt. Ledőltem a padra, és elnyomott az álom. Reggel korán keltem. Emberek vettek körül.
- Takarodj innen, te mocskos gyilkos – ordibálták, és közben csapkodtak. Kábultan gurultam le a padról. – Mit képzelsz magadról, te kibaszott skinhead? Gyilkos vagy? Akkor húzz el innen!
Csak tántorogtam, miközben párszor megrugdostak. Nem volt merszem visszaszólni, mert még álmos voltam és szédültem az ütésektől. Nagyon fájt a fejem és a bőröm. A gyomrom pedig üresen kongott.
Az egyik csapnál legalább tudtam inni. Jólesett, és egy kis időre már nem éreztem az éhséget. Pár fiatal volt a csap körül, de ők is elmenekültek. Felnevettem kínomban.
Róttam az utcákat. Találtam egy boltot is. Kénytelen voltam megtenni. Loptam már korábban is, most is menni fog. Szemlesütve sétálgattam a megtömött polcok között, és kiválasztottam pár zsömlét meg valami felvágottat. A kabátom alá csúsztattam amennyi elfért, és mentem volna el, amikor egy tükröt pillantottam meg.
„Gyilkos vagyok”. Ez állt a tükörben. Pontosabban a homlokom közepén, amely a tükörből pillantott vissza rám. Azt hittem, az éhségtől káprázik a szemem, és közelebb mentem. De nem. Nagy, látható fekete betűkkel ott állt rajtam.
Próbáltam összemaszatolni, de nem sikerült. Nyállal is próbálkoztam, de nem jött le. A sok dörzsöléstől az érzékeny bőr kivörösödött a felirat körül.
Ezek a mocskok rámtetoválták!
Már szédültem is, idegességemben pedig ráütöttem a tükörre. Gyűlölet öntött el a vén fasz és a patkányok miatt, aztán mindez kétségbeeséssé alakult át. Gyilkos. Gyilkos. Gyilkos. Csak ez járt a fejemben. És nem csak ott. Mindenhol. Mit szólnak majd a többiek? Apám? Anyám? És az összes ember, akinek majd bizonygatom, hogy ez csak egy trükk? De hisz én sem hittem el. Ez az igazság.
Éhes voltam, nem tudtam elrejteni a bűnömet és a szégyenemet, mindenki kinéz a tömegből. Így lopni is képtelen voltam. Bármit csinálok, észrevesznek. Visszatettem mindent a polcra, és kisompolyogtam a boltból. Nem tudtam mit tegyek. Nem rohadhattam itt egy csomó patkány és szuicid balfasz között. Nem tudtam, merre van a haza.
Csak járkáltam, de mintha egy labirintusban lettem volna. Hiába szegtem le a fejemet, mindenki láthatta, hogy gyilkos vagyok. Volt, aki le is köpött, volt, aki nevetett, volt, aki felkiáltott meglepetésében. Minden alkalommal ökölbe szorult a kezem. Egy olyan miatt néztek le, amelyről nem tehettem, és nem tudhatták, hogy igaz-e. De nekik ez nem számított. A tetoválás elég volt nekik.
Megtaláltam a buszmegállót. A hajléktalannak kinéző férfi arrébb húzódott tőlem, mihelyst leültem mellé. Patkányok álltak a menetrend-tábla mellett, és közben szotyiztak. Ide éreztem a belőlük áradó idegen-szagot és azt a szánni való akcentusukat, amelyet annyira megvetettem. De képtelen voltam bármit is tenni, csak egy legbelül fellobbanó láng és egy ökölbe szorult kéz jelezte a gyűlöletemet. Meg egy gondolat. Miattatok. Amikor megláttak, csak nevettek, és köpködtek felém. Nagy kő esett le a szívemről, miután elmentek.
Nem tudtam, mikor jön egy busz, meg hogy merre visz. Innen már úgyis csak kiút lehetett az a jármű.
- Sieg heil! – hangzott hirtelen, de csak pár siheder volt az, akik megálltak előttem náci karlendítést imitálva.
- Nyomorultak! – mondtam kétségbeesetten, de akkorra már elfutottak. Szinte mindenki engem figyelt, de nem mertek hozzám szólni. Mintha egy vadállat lettem volna, és a ketrecem a váróterem. Pedig semmit nem csináltam. Csak ültem, és szégyenkeztem.
Természetesen bliccelve jutottam fel a buszra. A sofőr nem vette észre. Volt egy üres hely, ahová letelepedhettem. Volt a buszon pár patkány, akik hangosan bömböltették a zenét a telefonjukról, egy anyuka a kisfiával, és pár jelentéktelen alak. Kétségbeesésemet újra düh váltotta fel. Újra és újra ökölbe szorult a kezem.
A kisfiú hátra-hátra tekintgetett, és a homlokom felé mutogatott. Az anyja is hátranézett, és szörnyülködve eltakarta a fia szemét. A patkányok is csak lestek rám.
Vánszorogtak az utcák és a nyomorúságos helyzetben lévő utak, míg végül egy zsúfolt buszmegállóhoz értünk. Nem messze egy lépcső indult fel a fények birodalmába, a városba. Mindenki itt szállt le, én is. Próbáltam leszegett fejjel járni, de így is meglöktek páran. Már hevesebben vert a szívem, mikor a lépcső aljába értem. Ám valaki az utamat állta. Újra éreztem azt az idegen-szagot…
- Mi van te geci, nem látsz a szemedtől? – kérdezte önelégülten a patkány. Felnéztem rá. Jóval magasabb volt, és erősebb. Nem vigyorgott, hanem gyilkosan nézett rám. Észrevettem, hogy többen vannak. – Tudom, ki vagy. A testvéreiddel itt jártatok pár napja. Nem emlékezhetsz, mert be voltál piálva. Én voltam az, bazdmeg, akit lepatkányoztál. Mi a faszért tetted, ha? Hozzád se szóltam!
Lökdösni kezdett. Belém fagyott a szó.
- Patkányok vagyunk? Tényleg azt hiszed? Rám nézzél, te! – ordította, és felpofozott, majd köpött. A meleg nyál a számba csorgott. Undorító volt. – Ide nézzél! Elítélsz, mert néhányan közülünk lop? A te fajtád is lop, főleg a tied, te rohadt skinhead geci! Ide nézzél!
Próbáltam elfordítani a fejem, vagy valami kibúvót találni.
- Összekeversz valakivel…
- Velem ne szórakozz! A nagy büdös lófaszt. Ugyanebben a ruhában voltál. Csak nem volt a fejeden az ott! Nem tudom, ki tette, de megérdemelted!
Olyan erőset taszított rajtam, hogy hátraestem. Az esés fájt. Fellobbant bennem a düh. Elvernek a patkányok…
- Mit tettél a testvéreinkkel, te gyilkos? Mondd csak, mondd… - fenyegetett, és aztán rúgott, de nem csak ő, hanem mindegyikük. Akik arra lézengtek, egyszerűen nem vettek tudomást rólunk. Féltek, vagy nem akartak közbeavatkozni. – Rohadt gyilkos!
Rúgtak mindenhol, ahol értek. Én meg csak álltam, növekvő kétségbeeséssel és dühvel. Ezt már nem csak az irántuk érzett gyűlöletem miatt kaptam, hanem a halott testvéreikért is.
- Remélem, gyorsan megdöglesz, te féreg! – hajolt közelebb hozzá a szószólójuk. – Ezt miattuk és miattunk kapod. Baszd… meg… a rohadt… kurva… anyádat!
Végül mindegyikük sorjában leköpött, miközben én nyüszítettem a fájdalomtól.
- Rohadt… gyáva… patkányok… - motyogtam, amiért egy jutalomrúgást kaptam. Eleredt az orrom vére, meg az eső is, ahogy ők távoztak. A kövér cseppek lemosták az arcomról az összes koszt és vért és cipőnyomot. De a tetoválást nem. Azt soha semmi nem mossa le rólam.
Egy évezred múlva felálltam. Szinte öntudatlanul támolyogtam. Egy zárt térbe keveredtem, valamiféle nyilvános mosdó lehetett. Mindegy, csak száraz legyen. Sántítva léptem be a férfivécébe, ahol nem volt senki. A csap fölött lógó tükörben megcsodáltam monoklis és véres arcomat, homlokomon a „Gyilkos vagyok” felirattal. Gyűlöllek, te vén fasz! Gyűlöllek, te utolsó senkiházi, aki ezt tette velem! Gyűlöllek titeket, rohadék, mocskos patkányok! Bárcsak kiirtottalak volna titeket, mind egy szálig… Nem tudtam mit tenni. Csak álltam a tükör előtt. És semmi. Semmi és senki nem változtathat már ezen. Soha többé.
Hirtelen csobogás hallatszódott, és léptek zaja. Valaki kijött a vécéből, és a mellettem lévő csaphoz állt. Pár pillanatig nem tekintett felém, de aztán a tükörben meglátta az arcom, és megijedt. Összeestem a férfi arckifejezésétől. Bántott, hogy nem olyannak látott, amilyen valójában vagyok. Hisz csak egy összevert, félőrült gyilkost látott.
- Kérem, hívja a rendőrséget! – kiáltottam, miközben a lábához bújtam. – Kérem, kérem, kérem, hívja őket!
A férfi csak próbált elrúgni magától.
- Hagyjon békén. Nem hallja? Hagyjon békén! – mondta, és egy gyengébb rúgással hátrébb tessékelt.
- Gyilkos vagyok, igen! Beismerem! Nekem már végem! Kérem, hívja őket! Kérem…
A férfi már ott sem volt, kiviharzott az esőbe. Megpróbáltam utána mászni, de csak a piszoárokig jutottam. Próbáltam az egyiket támaszkodónak használni, de nem bírtam felállni. Fejem a pisa és mentol szagú verembe hullott.
Egy piszoár csészéjébe ragadva motyogtam magamban.
- Sajnálom, hogy gyilkoltam. Kérem, ne nézzenek így rám. Én nem akartam ezt. Kérem, ne. Nem ez vagyok én. Más vagyok. Olyan ember, mint önök. Igen, mást gondolok pár dologban… De kérem, ugyanaz vagyok, mint önök…
Együtt élni egy adottsággal, vagy meghalni rosszabb? Van rosszabb a halálnál. Tudni, hogy valamin soha az életben nem változtathatsz, mert nem tehetsz róla. Van rosszabb a tehetetlenségnél. Minden ember szemébe nézni, aki meglátva téged elszörnyed a valóságtól. Van rosszabb a valóságtól. Örökre gyűlöletben élni pár hamis sztereotípia miatt. Van rosszabb a gyűlöletnél. Viszonozni a gyűlöletet. Van rosszabb a viszonzásnál. Belenyugodni mindebbe. Van rosszabb a belenyugvásnál. Tudni, hogy van megoldás. Van rosszabb a megoldásnál. Tudni, hogy ez mind csak hiú ábránd.
- Te mocskos gyilkos. Megérdemelted. – Mondtam, és sírtam tovább a pisa és mentol szagú börtönben.

Új alkotás feltöltése

Kedves Máté, nyilvánvalóan sokat fejlődsz a program alatt, ez egy nagyon jól megkomponált és izgalmas írás, még akkor is, ha szívem szerint húznék belőle jócskán, és téged is bátorítanálak erre. A főszereplő belső monológja nagyon szépen kidolgozott és hiteles, kellően súlyos és félelmetes is ettől, dramaturgiai logikáját szinte végig fenn tudod tartani, ami nagyon komoly teljesítmény, gratulálok! Csak akkor bicsaklik meg, a legnehezebb mesterségbeli ponton, amikor megpróbálod ezt a karaktert jóvá tenni, vagyis beláttatni vele eredendő bűnét: ez sajnos nem megy neki, nem hiszem el, amit mond.Ilyet nem képes gondolni az általad ábrázolt karakter:
Miért jutottam el eddig a pontig? Miért hittem azt, hogy egy súlyos bűnért és a gyűlöletemért nem kapok semmit? Miért ítéltek el vadidegen emberek vadidegen embereket, csak mert akaratukon kívül különböztek az „elfogadott" átlagtól? Miért, miért gyűlölöm a patkányokat, pár ostoba indok és ideál miatt? Ezzel együtt ez egy kiváló és merész írás.

Hiú ábránd

Mocskos patkányok. Megérdemelték.
- Gyűlöletet érez a cigányok iránt? – kérdezte a velem szembe ülő férfi. Csak egy lámpa fénye világította meg az idősödő arcot, egyébként teljes sötétség zárt körbe minket.
Nem szerettem ezt a nevet. Jobban szerettem a patkány elnevezést. Végül is, az utolsó szótag megegyezett, és ők inkább azokra emlékeztettek.
- Igen.
- Tehát felsőbbrendűnek hiszi magát más embereknél – ezt inkább mondta, mint kérdezte.
Azoknál biztosan felsőbbrendű voltam. De nem csak én, hanem mindenki. Ebben legalább egyetértettünk.
- Putrikban élnek. Nincs jövőjük, se jelenük. Múltjuk is alig. Élősködő paraziták. Hazátlan senkik, akik nem képesek dolgozni sem. Vagy nem látja, maga vén fasz?
A vén fasz szóra se méltatta a megjegyzésem.
- Elismeri, hogy amit a társaival együtt csinál, azt fajgyűlöletnek hívják?
Elegem volt a sok kérdésből. Fajgyűlölet, mi? Blablabla. A legnagyobb hiba az volt a világon, hogy lassan már mindenki ez ellen házal. Nonszensz. Pont ez az eszme volt az, ami megkülönböztette az embereket a közönséges élősködőktől. Hisz ez adja magát. Mindig is voltak mi, ők és azok. Ezt nem nevezném gyűlöletnek. Inkább egy természetes és helyes vészriadónak. A vén fasz pedig mintha csak egy hazug könyvből olvasott volna fel. Legalábbis olyan nyers volt. Belém azonban nem fog verni semmit.
- Tudatában vagyok. – Válaszoltam, direkt szembenézve vele
Az előttem ülő elgondolkodott. Lehet, hogy erre nem számított.
- Tagadja, hogy tegnap több társával az éjszaka folyamán a Szakadékban tartózkodott?
Valóban ott voltam. Így hívták azt a helyet. Egyrészt, mert tulajdonképpen egy külön városrészt alkotott, másrészt pedig az emberek miatt. Tele volt szuicid balfaszokkal, önsajnáltatókkal meg mocskos cigányokkal. Azt se sajnáltam volna, ha kitörne ott a pestis. Minél kevesebben vannak, annál jobb.
- Nem, nem tagadom.
Nem volt értelme tagadni. Ha lecsuknak, akkor azt csak is magamnak köszönhetem. De talán jobb is lesz magam mögött hagyni ezt az egészet. Ha ez az ára az igazságnak, akkor nem sajnálom.
- Tagadja, hogy a társaival együtt fegyvert tartott magánál?
Volt ott minden. Kés, még apámtól örököltem, pontosabban loptam. Baromi éles volt, és vérre szomjazott. Meg volt nálam pisztoly is, .460-as Magnum. Szép darab volt, megérte a sok éhezést és a kifizetetlen albérletet. Hát még mennyit ért a semmirekellők halálsikolya…
- Nem tagadom.
- Tagadja, hogy ittas állapotban betört egy panelházba, és fegyverrel fenyegetőzött?
Pár rúgás elég volt az acélbetétesemmel, és betört az ajtó, üvegestől-zárastól. A nagyobb üvegszilánkokat fel is vettem, sokkal stílusosabb volt azzal ölni. Részegen legalábbis úgy tűnt. Meg talán túl nagy luxus lett volna nekik a golyó. A többi már gyerekjáték volt. Addig szurkáltuk a földszinti ajtót, amíg az szét nem hullott, mi meg bementünk a kuplerájba. Persze akkor már nagy hanggal voltunk, nem tudom pontosan, miket ordibáltunk, de arra emlékszem, hogy megkönnyebbültem tőle.
- Nem tagadom.
- Tagadja, hogy fegyvert rántott a benti családra, és lemészárolta őket? – kérdezett ismét a vén fasz.
Gyorsan ment minden. Az ujjam körbefonom a ravaszon, meghúzom azt, és a patkánynak már esélye sincs. A gyengébbeket lekéseltem, mert a töltény drága mulatság. Arra már nem igazán emlékszem, hogy használtam-e az üvegszilánkokat. Idióta voltam, ha nem.
- Nem tagadom.
- Akkor elismeri, hogy a halottakat felvagdosta és feldarabolta? – köpte oda a vén fasz. Már nem tudott uralkodni magán.
Így volt minden. Az apámtól örökölt (lopott) kés jól tette a dolgát. Részeg voltam, tudni akartam, mi van ott bent. Látni a valójukat, a lelküket, a belsejüket. Mintha vajat vágtam volna, úgy hatolt át a patkányhúson a penge, megnyitva a belsőjüket a külvilágnak. Még a belek is különleges bűzt árasztottak; nem emberit. A szívük fekete volt – legalábbis én olyannak láttam a félhomályban, a kezem is csupa mocsok lett. Tüdejük fürdött a kátrányban. Ezek belülről is romlott férgek voltak, nem csak kívülről. Nem öntött el bűntudat, sőt, örültem, hogy végre bebizonyosodott az igazság. Emlékszem, hogy röhögtem rajtuk, miközben elöntött a fekete vér.
Ez nem csak az én személyes tettem volt. Ez az egész világ bosszúja volt azért, mert még létezhettek olyan élőlények, akik bárminemű támogatás ellenére képtelenek változtatni a patkány életmódjukon. Önző, semmirekellő parazitáktól szabadítottam meg az emberiséget, nem pedig a jövő számára értékes emberektől.
A vén fasz már nem is leplezte érzelmeit. Látszott, hogy legszívesebben a szemem közé köpne. Nem érdekelt volna. Ha lecsuknak, az sem érdekelt. Minden jobb lett volna bent, mint kint, ahol patkányok és más semmirekellők mászkálnak legálisan.
- Tehát elismeri minden bűnét és felelősségét, igaz? – kérdezte végül.
Csak bólogattam. Emlékeztem a szirénákra, merthogy nagy zajt csaptunk, és a rendőrök gyorsan kiértek. Nekem semmi esélyem nem volt kijutni, pedig még próbálkoztam is. A vér viszont úgy csúszott, mintha jégen jártam volna, ezért balga kísérletem kudarcba fulladt. Aztán rájöttem, inkább előbb, mint utóbb. Így hagytam, hogy a rendőrök megbilincseljenek. Nevezhetjük engedelmességnek azt, amit leműveltem. A kábítás után nem egy cellában találtam magam, hanem itt. Egyből a pszichiátriára hoztak, vagy fene tudja, mi volt ez itt. Szinte bántódásom sem esett, amit furcsálltam. De nagyon. Miért nem zártak egyből börtönbe? Felesleges lett volna a tárgyalás, elismertem a bűnömet, kár is lett volna tagadni. Ha ez lett volna az ára az igazságnak, hát legyen.
- Nincs bűntudata? Maga egy lelketlen, kegyetlen náci. Legalábbis ezt bizonyítják a tények. Ha tehetném, maga is arra a sorsa juttatnám, mint maga az áldozatait.
- Maga meg egy vén fasz. Mécsest gyújthatna az elpazarolt fiatalságáért. Nincs bűntudata? – hesszeltem az előttem ülőt. Nem volt tétje a szavaimnak. Úgyis biztonságban éreztem magamat, a vénember dühe meg legalább szórakoztat.
- Hát jó. – Csak ennyi? – Végeztünk. Nemsokára érkezik az őr, ő a szobájába kíséri, és távozhat.
- Micsoda? Csak így? – Erre azért nem számítottam.
- Tudja, a maga fajta selejt, rasszista emberekre semmi szükség ezen a világon. A cinizmusa, a fajgyűlölete és a beteg elméje miatt előbb-utóbb úgyis kiválasztódik a tömegből. Ha elég erős, talán félig leélt élettel megússza, ha nem, akkor hamarosan meghal. Csak az utóbbit tudom remélni. Maga féreg.
A vén faszt ekkor láttam utoljára. Talán meg akart törni, talán azt akarta, hogy bűntudatot érezzek. Nem voltam képes rá. Soha nem is leszek bármilyen érzelmet tanúsítani egy alantas, patkány életmódot folytató élőlény halála miatt. Minél kevesebben vannak, annál jobb. Pont az olyan semmirekellőket kéne eltűntetni, nem a magamfajtákat. Hisz, amíg világ a világ, mindig is lesznek erősebbek és gyengébbek, és az erősnek muszáj fenntartania magát azzal, hogy eltünteti az őt visszahúzókat. Mint a vadon élő állatok. A gyengék és betegek kihullnak a csordából, és az erősek érik el a legelőt. Ez egy axióma.
Mindenkire mosolyogtam elégedettségemben. A szobám nem volt egy nagy szám, de jobb, mint egy híd alatt a hidegben. Még étel is volt kikészítve, egy pohár narancslével kiegészítve. Ha összehasonlítottam a száraz kiflivel és kannás borral, nem lehetett okom panaszra. A smasszer sem volt goromba, persze azért nagy együttérzést nem tanúsított. Mivel éhes voltam, gyorsan megettem a rántott csirkecombból és krumpliból álló vacsorámat, és mellé megittam a narancslevet. Ízlett. Rég nem ittam ilyet. Pontosabban, még soha. Azt azért hallottam, hogy az igazi narancslének kesernyés az íze, és tényleg. Keserű utóízzel, kicsit kivárva az utolsó korty után, ledőltem az ágyra, és gyorsan elnyomott a sötétség.

***

Kicsit sajgott a fejem, mikor felkeltem, de megállapítottam, hogy korán van, ezért történhetett mindez. Még egy kis mosdókagyló is helyet kapott – bár tükör nem volt. Megmosakodtam és átöltöztem.
Önelégültem mosolyogtam mindenkire, mikor bekötötték a szemem, és kivittek a pszichiátriáról. Valamiért azt akarták, hogy ne tudjam, merre van az épület. Mondjuk, ez pont nem érdekelt. Úgyse akartam visszatérni.
Éreztem, hogy kocsiban visznek, meg az őrök beszélgetését is hallottam. Semmi különös. Aztán megállt az autó, kivonszoltak, és levették a kendőt az arcomról. Valamiféle ipartelepre hoztak. Nem a városban voltunk, hanem a Szakadékban. Nagyszerű…
- Sok szerencsét mocsadék – mondta az egyik smasszer, és szó nélkül elhajtottak. Én csak mosolyogtam. Persze, mocsadék…
Az igazság az, hogy nem volt se pénzem, se másik ruhám, se semmim. Se apám kése, se a Magnum. Minden a megszokott kerékvágásban ment. Csak a patkányok és a társadalom iránti gyűlöletem volt a régi. És azt sem tudtam, hol vagyok.
Órákig meneteltem céltalanul. Tömbházak jöttek és mentek. Félholt emberek mellett haladtam el. A legtöbb fel se nézett, csak cigarettázott. A füst és a józanság beindított egy láncreakciót bennem, és én is megkívántam.
- Csá, nincs egy cigid? – szólítottam le a következő szembejövő embert. Még egy mosolyt is erőltettem az arcomra. Munkásruhában volt és szakadt pólóban. Valószínűleg valami olcsó szar dohányt hord magánál, de jobb az, mint a semmi.
A férfi felnézett, aztán összeszűkült a szeme. Megijedt valamitől. Gyorsan odadobta elém az egész dobozt.
- Haver, ne ölj meg, légyszi – mondta, majd fenékre esett hátrálása közben. – Nem csináltam semmit! Hallod?
Csak értetlenül álltam, egy doboz cigarettával a kezemben. Miért akarnám megölni? Nem volt patkány. Semmi okom nem volt rá.
A férfi elfutott. Én meg csak álltam értetlenül.
A cigarettája tényleg valami olcsó cucc volt, de megfelelt. Ha ingyen van, jöhet. Aztán mentem is tovább, de valami nem stimmelt. Nem érdekelt sohasem, ha megbámulnak, de hogy ennyire… Bárki mellett elmentem, hunyorítva bámulta a homlokom. Meg a szemem. És undorodtak tőlem. Pedig semmit nem tettem, legalábbis nem tudhatták, hogy mit tettem a nemrég. Annyira nem terjedhetnek a hírek… Vagy ha igen, nem hittem, hogy tudták, hogy nézek ki.
Az éjszakát egy padon ülve töltöttem. Mindenfelé csak panelok törtek a magasba, meg volt egypár bolt is, de azok már zárva voltak. Nem volt pénzem, és éheztem. Hideg is volt. Ledőltem a padra, és elnyomott az álom. Reggel korán keltem. Emberek vettek körül.
- Takarodj innen, te mocskos gyilkos – ordibálták, és közben csapkodtak. Kábultan gurultam le a padról. – Mit képzelsz magadról, te kibaszott skinhead? Gyilkos vagy? Akkor húzz el innen!
Csak tántorogtam, miközben párszor megrugdostak. Nem volt merszem visszaszólni, mert még álmos voltam és szédültem az ütésektől. Nagyon fájt a fejem és a bőröm. A gyomrom pedig üresen kongott. Rosszabb már nem is lehetett volna a helyzet.
Az egyik csapnál legalább tudtam inni. Jólesett, és egy kis időre már nem éreztem az éhséget. Pár fiatal volt a csap körül, de ők is elmenekültek. Felnevettem kínomban.
Róttam az utcákat. Találtam egy boltot is. Képtelen voltam megtenni. Loptam már korábban is, most is menni fog. Szemlesütve sétálgattam a megtömött polcok között, és kiválasztottam pár zsömlét meg valami felvágottat. A kabátom alá csúsztattam amennyi elfért, és mentem volna el, amikor egy tükröt pillantottam meg.
„Gyilkos vagyok”. Ez állt a tükörben. Pontosabban a homlokom közepén, amely a tükörből pillantott vissza rám. Azt hittem, az éhségtől káprázik a szemem, és közelebb mentem. De nem. Nagy, látható fekete betűkkel ott állt rajtam.
Próbáltam összemaszatolni, de nem sikerült. Valami alkoholos dologgal írhatták rá. Nyállal is próbálkoztam, de nem jött le. A sok dörzsöléstől az érzékeny bőr kivörösödött a felirat körül.
Ezek a mocskok rámtetoválták!
Már szédültem is, idegességemben pedig ráütöttem a tükörre. Gyűlölet öntött el a vén fasz és a patkányok miatt, aztán mindez kétségbeeséssé alakult át. Gyilkos. Gyilkos. Gyilkos. Csak ez járt a fejemben. És nem csak ott. Mindenhol. Mit szólnak majd a többiek? Apám? Anyám mit szólna? És az összes ember, akinek majd bizonygatom, hogy ez csak egy trükk? De hisz nem hittem el én magam sem, hogy ez egy trükk. Ez az igazság.
Éhes voltam, nem tudtam elrejteni a bűnömet és a szégyenemet, mindenki kinéz a tömegből. Így lopni is képtelen voltam. Bármit csinálok, észrevesznek. Visszatettem mindent a polcra, és kisompolyogtam a boltból. Nem tudtam mit tegyek. Nem rohadhattam itt egy csomó patkány és szuicid balfasz között. Haza kellett jutnom. Csak nem tudtam, merre van a haza.
Csak járkáltam, de mintha egy labirintusban lettem volna. Hiába szegtem le a fejemet, mindenki láthatta, hogy gyilkos vagyok. Volt, aki le is köpött, volt, aki nevetett, volt, aki felkiáltott meglepetésében. Minden alkalommal ökölbe szorult a kezem. Egy olyan miatt néztek le, amelyről nem tehettem, és nem tudhatták, hogy igaz. De nekik ez nem számított. Oda volt írva a homlokomra, ki vagyok, és ez nekik elég volt.
Megtaláltam a buszmegállót. A hajléktalannak kinéző férfi arrébb húzódott tőlem, mihelyst leültem mellé. Patkányok álltak a menetrend-tábla mellett, és közben szotyiztak. Ide éreztem a belőlük áradó idegen-szagot és azt a szánni való akcentusukat, amelyet annyira megvetettem. De képtelen voltam bármit is tenni, csak egy legbelül fellobbanó láng és egy ökölbe szorult kéz jelezte a gyűlöletemet. Meg egy gondolat. Miattatok. Amikor megláttak, csak nevettek, és köpködtek felém. Talán az egyikük felismerhetett, mert nem volt olyan vidám, de mindnyájan továbbálltak. Felszabadultam, már amennyire lehetett egy ilyen helyzetben.
Nem tudtam, mikor jön egy busz, meg hogy merre visz, de teljesen mindegy volt. Innen már csak kiút lehetett az a jármű.
- Sieg heil! – hangzott hirtelen, de csak pár siheder volt az, akik megálltak előttem náci karlendítést imitálva.
- Nyomorultak! – mondtam kétségbeesetten, de akkorra már elfutottak. Szinte mindenki engem figyelt, de nem mertek hozzám szólni. Mintha egy vadállat lettem volna, és a ketrecem a váróterem. Pedig semmit nem csináltam. Csak ültem, és szégyenkeztem.
Természetesen bliccelve jutottam fel a buszra. A sofőr nem vette észre. Volt egy üres hely, ahová letelepedhettem. Természetesen senki nem ült le mellém. Volt a buszon pár patkány, akik hangosan bömböltették a zenét a telefonjukról, egy anyuka a kisfiával, és pár jelentéktelen alak. Reméltem, mindegyik öngyilkos lesz egyszer. Kétségbeesésemet újra düh váltotta fel. Ha nekik csak egy gyilkos voltam, hát akkor ne várjanak jó szándékot.
A kisfiú hátra-hátra tekintgetett, és a homlokom felé mutogatott. Az anyja is hátranézett, és szörnyülködve eltakarta a fia szemét. A patkányok is csak lestek rám.
Vánszorogtak az utcák és a nyomorúságos helyzetben lévő utak, míg végül egy zsúfolt buszmegállóhoz értünk. Nem messze egy lépcső indult fel a fények birodalmába, a városba. Mindenki itt szállt le, én is. Próbáltam leszegett fejjel járni, de így is meglöktek páran. Már hevesebben vert a szívem, mikor a lépcső aljába értem. Ám valaki az utamat állta. Újra éreztem azt az idegen-szagot…
- Mi van te geci, nem látsz a szemedtől? – kérdezte önelégülten a patkány. Felnéztem rá. Jóval magasabb volt, és erősebb. Nem vigyorgott, hanem gyilkosan nézett rám. Észrevettem, hogy többen vannak. – Tudom, ki vagy. A testvéreiddel itt jártatok pár napja. Nem emlékezhetsz, mert be voltál piálva. Én voltam az, bazdmeg, akit lepatkányoztál. Mi a faszért tetted, ha? Hozzád se szóltam!
Lökdösni kezdett. Belém fagyott a szó.
- Patkányok vagyunk? Tényleg azt hiszed? Rám nézzél, te! – ordította, és felpofozott, majd köpött. A meleg nyál a számba csorgott. Undorító volt. – Ide nézzél! Elítélsz, mert néhányan közülünk lop? A te fajtád is lop, főleg a tied, te rohadt skinhead geci! Ide nézzél!
Próbáltam elfordítani a fejem, vagy valami kibúvót találni.
- Összekeversz valakivel…
- Velem ne szórakozz! A nagy büdös lófaszt. Ugyanebben a ruhában voltál. Csak nem volt a fejeden az ott! Nem tudom, ki tette, de megérdemelted!
Olyan erőset taszított rajtam, hogy hátraestem. Túl kemény volt a beton, és az ő rúgásaik, amelyek valószínűleg következnek. Fellobbant bennem a düh. Elvernek a patkányok…
- Mit tettél a testvéreinkkel, te gyilkos? Mondd csak, mondd… - fenyegetett, és aztán rúgott, de nem csak ő, hanem mindegyikük. Akik arra lézengtek, egyszerűen nem vettek tudomást rólunk. Féltek, vagy nem akartak közbeavatkozni. – Rohadt gyilkos!
Rúgtak mindenhol, ahol értek. Én meg csak álltam, növekvő kétségbeeséssel és dühvel. Ezt már nem csak az irántuk érzett gyűlöletem miatt kaptam, hanem a halott testvéreikért is. Hirtelen rájöttem, hogy bármennyire is utálom a patkányokat, megérdemlem ezt.
- Remélem, gyorsan megdöglesz, te féreg! – hajolt közelebb hozzá a szószólójuk. – Ezt miattuk és miattunk kapod. Baszd… meg… a rohadt… kurva… anyádat!
Végül mindegyikük sorjában leköpött, miközben én nyüszítettem a fájdalomtól.
- Rohadt… gyáva… patkányok… - motyogtam, amiért egy jutalomrúgást kaptam. Eleredt az orrom vére, meg az eső is, ahogy ők távoztak. A kövér cseppek lemosták az arcomról az összes koszt és vért és cipőnyomot. De a tetoválást nem. Azt soha semmi nem mossa le rólam.
Egy évezred múlva felálltam. Szinte öntudatlanul támolyogtam. Egy zárt térbe keveredtem, valamiféle nyilvános mosdó lehetett. Mindegy, csak száraz legyen. Sántítva léptem be a férfivécébe, ahol nem volt senki. A csap fölött lógó tükörben megcsodáltam monoklis és véres arcomat, homlokomon a „Gyilkos vagyok” felirattal. Miért? Miért jutottam el eddig a pontig? Miért hittem azt, hogy egy súlyos bűnért és a gyűlöletemért nem kapok semmit? Miért ítéltek el vadidegen emberek vadidegen embereket, csak mert akaratukon kívül különböztek az „elfogadott” átlagtól? Miért, miért gyűlölöm a patkányokat, pár ostoba indok és ideál miatt?
Hirtelen csobogás hallatszódott, és léptek zaja. Valaki kijött a vécéből, és a mellettem lévő csaphoz állt. Pár pillanatig nem tekintett felém, de aztán a tükörben meglátta az arcom, és megijedt. Én csak összeestem a férfi arckifejezésétől. Bántott, hogy nem olyannak látott, amilyen valójában vagyok, csak egy félőrült, összevert gyilkosnak, aki képes volt ezt mindenki tudatára juttatni.
- Kérem, hívja a rendőrséget! – kiáltottam, miközben a lábához bújtam. – Kérem, kérem, kérem, hívja őket!
A férfi csak próbált elrúgni magától.
- Hagyjon békén. Nem hallja? Hagyjon békén! – mondta, és egy gyengébb rúgással hátrébb tessékelt.
- Gyilkos vagyok, igen! Beismerem! Nekem már végem! Kérem, hívja őket! Kérem…
A férfi már ott sem volt, kiviharzott az esőbe, én meg utána másztam, de csak a piszoárokig jutottam. Próbáltam az egyiket támaszkodónak használni, hogy felálljak, de nem bírtam. Fejem a pisa és illatosító szagú verembe hullott.
Egy piszoár csészéjébe ragadva motyogtam magamban.
- Sajnálom, hogy gyilkoltam. Kérem, ne nézzenek így rám. Én nem akartam ezt. Kérem, ne. Nem ez vagyok én. Más vagyok. Olyan ember, mint önök. Igen, mást gondolok pár dologban… De kérem, ugyanaz vagyok, mint önök…
Együtt élni egy adottsággal, vagy meghalni rosszabb? Van rosszabb a halálnál. Tudni, hogy valamin soha az életben nem változtathatsz, mert nem tehetsz róla. Van rosszabb a tehetetlenségnél. Minden ember szemébe nézni, aki meglátva téged elszörnyed a valóságtól. Van rosszabb a valóságtól. Örökre gyűlöletben élni pár hamis sztereotípia miatt. Van rosszabb a gyűlöletnél. Viszonozni a gyűlöletet. Van rosszabb a viszonzásnál. Belenyugodni mindebbe. Van rosszabb a belenyugvásnál. Tudni, hogy van megoldás. Van rosszabb a megoldásnál. Tudni, hogy ez mind csak hiú ábránd.
- Te mocskos gyilkos. Megérdemelted. – Mondtam, és sírtam tovább a pisa és mentol szagú börtönben.