Sziklafal

8. helyezett / Novella
Téma: Erőszak

Sziklafal


Izzadt a tenyere. Olyan hevesen vert a szíve, hogy úgy érezte, mindjárt felrobban. A kihalt folyosón botorkált végig, lenge, fehér ruháját a nyitott ablakokból áradó nyári szellő fel-fel libbentette. A meleg ellenére kardigánt hordott, aminek az ujja fel volt hajtva, de ha valaki szembe jött vele, lehúzta. Annyira remegett, hogy megállt. Az udvarról szinte mindent fel lehetett hallani. Obszcén kiáltások, elharapott félmondatok,szinte már erőltetett, sikító nevetések.: Passzold már ide a labdát csíra!.... És képzeld, ő is ott volt a bulin! .....becsapta az ablakot.
Még egyszer lenézett. Három-négy fős csoportokban álldogáltak, egymásnak adogatták a márkátlan cigarettát, mindenki nagyokat szívott belőle. A fiúk ugyanúgy néztek ki: két oldalról felnyírt haj, amelybe percenként beletúrtak. Párnak ki volt lyukasztva a füle, egy fiúnak az arca is tele volt piercinggel. A lányok ugyanúgy néztek ki. Fekete cicanadrágot és rikító topot viseltek, ami semmit sem hagyott a képzeletnek. Szőke és barna lenőtt hajukat időnkét hátradobták. Irigykedve végignézte öltözéküket, csupasz karjukat és lábukat. Óvatosan felhúzta kardigánját, egy pillantás után azonban undorodva visszahúzta. Egyre hangosabban nevettek. A romos falakat átjárta a nevetésük. A lány nekitámaszkodott a falnak, fogai összekoccantak, annyira vacogott.: Vajon ők tudják, hova megyek?....talán szíve összes bánata benne volt abban a könnycseppben, amely legurult az arcán.
Megnézte az óráját: fél négy. ELKÉSETT!
Olcsó cipője kopogásától visszhangzott az iskola. A lány már nem is tudta, mit hall. Szíve lüktetése egybefolyt a csattogással, amit félig szakadt szandálja adott ki. Halványan még mindig hallotta a nevetéseket…a harsány, gúnyos, visszataszító rikkanásokat, amit a madarak nyugodt, dallamos csicsergése igyekezett elnyomni. Egy szürke ajtó elé ért.
Közepén egy névjegy: Dr. Ferenczi Áron. Aprócska keze bátortalanul a kilincshez ért. A futástól kimelegedett teste egyetlen perc alatt fagyossá vált. A szobában dohos szag volt, szellőztetés hiányában pedig az elszívott szivar füstje felhőként keveredett a szűk helységben.
A férfi felnézett az iróasztalából, letette a tollát és halkan, mégis vészjóslóan megjegyezte: Elkésett.
A lány nem mert felnézni, úgy nézte a koszos padlót mint a legérdekesebb dolgot a világon. A férfi megköszörülte a torkát, felállt és hosszú lábaival egy perc alatt a leány fölé magasodott. Mondhatni gyengéd érintéssel felemelte a lány állát. Kénytelen volt ránézni. Aki nem ismeri, talán még jóképűnek is mondaná, a félénk teremtés azonban jól tudta, milyen hidegen tudott csillogni kék szeme, arcvonásai egy pillanat leforgása alatt milyen keménnyé és agresszívvá tudnak válni.
A férfi most boldog volt, látszott a szemén, milyen gyönyörűséget lel ebben a helyzetben. Az előtte álló fél félelméből táplálkozott, nem is próbálta tagadni.
A lány már nem is emlékezett, hogyan kezdődött. Talán 8.-os volt, amikor az igazgató behívatta az irodájába. A tanulmányi átlaga után érdeklődött: Hogy lehet maga mindenből kitűnő, ha matematikából 2.0 az átlaga? A lány a tanulási nehézségére hivatkozott, de az igazgató hajthatatlan volt. Korrepetálásra kellett járnia. Nem sokkal később sötét foltok jelentek meg a bőrén. Akkor is pulóvert és hosszú nadrágot vagy vastag harisnyát hordott, ha füllesztő nyári meleg volt. Egy idő után annyira félt, hogy megnémult, nem kért senkitől segítséget, a fojtogató kedd délutánok árnyéka pedig minden napját végig kísérte. Ezen a kedden is, mint általában az irodában állt megszégyenülve, előtte a robosztus, szigorú férfi, aki a kezében lévő pálcával magyarázott: Ha még a kombinatorikát se érted te hülye tyúk hogy fogom neked elmagyarázni a valószínűség számítást!-ordibálta, majd akkorát csapott a lány arcára, hogy az zokogva a földre zuhant. Véres kezeit rátette a bolyhos szőnyegre, befestve ezzel a fehér anyagot.
Az igazgató leült. És várt. Mindig így van ez, vár egy kicsit, majd folytatja….mintha vége lenne. De sosincs vége.

A földön feküdt és elkezdett dúdolni egy dallamot. Olyan erőtlenül és tehetetlenül, mint ahogy egy levelet felkap a vihar, mégis olyan kitörő bátorsággal, mint ahogy az a vihar később fák törzsét dönti ki. Fehér ruhája hátul az izzadságtól átázott, szeme alig-alig nyílt ki, karján pedig tűzpiros melegség folyt le. Mégis ki tudná ezt megállítani? Kinek mondhatná el? Kinek mondhatná el,aki elhinné? Kinek mondhatná el aki segítene? Egyre erősödött a bizsergető érzés a hangszálain mintha valami ingerelné nyissa ki a száját és ordítson! Dúdolni kezdett amely testét-lelkét megmelengette és életében először átérezte, amit énekel. Elhitte, hogy meg tudja állítani a sodrást….az erőszakot, a fájdalmat, a bűnt.
Mert most már tudja, hogy „ő úgy jön, mint víz elé a sziklafal”. Az öreg falakat pedig sikítás rázta fel az álomittas közönyből.

Új alkotás feltöltése

Kedves Kornélia, gratulálok az írásodhoz, hátborzongatóan érzékletes leírása félelemnek és a félelemkeltésnek, a kiszolgáltatottság és a kívülállás érzésének. A felszabadító fordulat a végén kissé váratlanul és dramaturgiailag indokolatlanul hamar jelenik meg, nem világos, hogy mitől is tér magához az áldozat, honnan van ereje az énekléshez és így a kilépéshez a helyzetből- ehhez több információra van szüksége az olvasónak, hogy átélhető legyen  a szándékolt katarzis, érdemes lenne még dolgoznod rajta egy kicsit.

Sziklafal

Sziklafal


Izzadt a tenyere. Olyan hevesen vert a szíve, hogy úgy érezte, mindjárt felrobban. A kihalt folyosón botorkált végig, lenge, fehér ruháját a nyitott ablakokból áradó nyári szellő fel-fel libbentette. A meleg ellenére kardigánt hordott, aminek az ujja fel volt hajtva, de ha valaki szembe jött vele, lehúzta. Annyira remegett, hogy megállt. Az udvarról szinte mindent fel lehetett hallani. Obszcén kiáltások, elharapott félmondatok,szinte már erőltetett, sikító nevetések.: Passzold már ide a labdát csíra!.... És képzeld, ő is ott volt a bulin! .....becsapta az ablakot.
Még egyszer lenézett. Három-négy fős csoportokban álldogáltak, egymásnak adogatták a márkátlan cigarettát, mindenki nagyokat szívott belőle. A fiúk ugyanúgy néztek ki: két oldalról felnyírt haj, amelybe percenként beletúrtak. Párnak ki volt lyukasztva a füle, egy fiúnak az arca is tele volt piercinggel. A lányok ugyanúgy néztek ki. Fekete cicanadrágot és rikító topot viseltek, ami semmit sem hagyott a képzeletnek. Szőke és barna lenőtt hajukat időnkét hátradobták. Irigykedve végignézte öltözéküket, csupasz karjukat és lábukat. Óvatosan felhúzta kardigánját, egy pillantás után azonban undorodva visszahúzta. Egyre hangosabban nevettek. A romos falakat átjárta a nevetésük. A lány nekitámaszkodott a falnak, fogai összekoccantak, annyira vacogott.: Vajon ők tudják, hova megyek?....talán szíve összes bánata benne volt abban a könnycseppben, amely legurult az arcán.
Megnézte az óráját: fél négy. ELKÉSETT!
Olcsó cipője kopogásától visszhangzott az iskola. A lány már nem is tudta, mit hall. Szíve lüktetése egybefolyt a csattogással, amit félig szakadt szandálja adott ki. Halványan még mindig hallotta a nevetéseket…a harsány, gúnyos, visszataszító rikkanásokat, amit a madarak nyugodt, dallamos csicsergése igyekezett elnyomni. Egy szürke ajtó elé ért.
Közepén egy névjegy: Dr. Ferenczi Áron. Aprócska keze bátortalanul a kilincshez ért. A futástól kimelegedett teste egyetlen perc alatt fagyossá vált. A szobában dohos szag volt, szellőztetés hiányában pedig az elszívott szivar füstje felhőként keveredett a szűk helységben.
A férfi felnézett az iróasztalából, letette a tollát és halkan, mégis vészjóslóan megjegyezte: Elkésett.
A lány nem mert felnézni, úgy nézte a koszos padlót mint a legérdekesebb dolgot a világon. A férfi megköszörülte a torkát, felállt és hosszú lábaival egy perc alatt a leány fölé magasodott. Mondhatni gyengéd érintéssel felemelte a lány állát. Kénytelen volt ránézni. Aki nem ismeri, talán még jóképűnek is mondaná, a félénk teremtés azonban jól tudta, milyen hidegen tudott csillogni kék szeme, arcvonásai egy pillanat leforgása alatt milyen keménnyé és agresszívvá tudnak válni.
A férfi most boldog volt, látszott a szemén, milyen gyönyörűséget lel ebben a helyzetben. Az előtte álló fél félelméből táplálkozott, nem is próbálta tagadni.
A lány már nem is emlékezett, hogyan kezdődött. Talán 8.-os volt, amikor az igazgató behívatta az irodájába. A tanulmányi átlaga után érdeklődött: Hogy lehet maga mindenből kitűnő, ha matematikából 2.0 az átlaga? A lány a tanulási nehézségére hivatkozott, de az igazgató hajthatatlan volt. Korrepetálásra kellett járnia. Nem sokkal később sötét foltok jelentek meg a bőrén. Akkor is pulóvert és hosszú nadrágot vagy vastag harisnyát hordott, ha füllesztő nyári meleg volt. Egy idő után annyira félt, hogy megnémult, nem kért senkitől segítséget, a fojtogató kedd délutánok árnyéka pedig minden napját végig kísérte. Ezen a kedden is, mint általában az irodában állt megszégyenülve, előtte a robosztus, szigorú férfi, aki a kezében lévő pálcával magyarázott: Ha még a kombinatorikát se érted te hülye tyúk hogy fogom neked elmagyarázni a valószínűség számítást!-ordibálta, majd akkorát csapott a lány arcára, hogy az zokogva a földre zuhant. Véres kezeit rátette a bolyhos szőnyegre, befestve ezzel a fehér anyagot.
Az igazgató leült. És várt. Mindig így van ez, vár egy kicsit, majd folytatja….mintha vége lenne. De sosincs vége.

A földön feküdt és elkezdett dúdolni egy dallamot. Olyan erőtlenül és tehetetlenül, mint ahogy egy levelet felkap a vihar, mégis olyan kitörő bátorsággal, mint ahogy az a vihar később fák törzsét dönti ki. Fehér ruhája hátul az izzadságtól átázott, szeme alig-alig nyílt ki, karján pedig tűzpiros melegség folyt le. Mégis ez a meggyötört fehér galamb, aki gyöngyszem ebben a kívül-belül romlott iskolában….sőt még talán a világban is, életében először átérezte, amit énekel. Elhitte, hogy meg tudja állítani a sodrást….az erőszakot, a fájdalmat, a bűnt.
Mert most már tudja, hogy „ő úgy jön, mint víz elé a sziklafal”. És felállt.