Őszintén szólva

Műfaj: Esszé
Téma: Erőszak

Nem is tudom, hogyan kezdhetnék neki... Mondjuk, ha felveszem a két cipőm, kisétálok az utcára, tegyük fel a házunk elé, vagy beljebb, a központba, esetleg a körforgalom közepére állok és kimondom (fogalmam sincs, nehéz-e vagy túl könnyű-e mondani, olyan szó ez): erőszak - hát akkor igazán bajban vagyok. Mit hallok, annyi mindent hallok, szomszéd Jóska veri a gyereket, meg amúgy, a kis Zsuzsi milyen csúnyán beszél a többi ovissal, hát csak úgy, ahogy ővele az anyja, egyébként pedig a polgármester úréknál is vannak problémák, el sem lehet hinni, mekkora problémák! Óriási problémák, de mondhatni, mindenhol, szemben velem is, aztán örüljünk, hogy nem a mi orrunkra koppintanak a pletykálkodók, addig jó, addig, mert addig nincsen semmi gond.
Én meg csak ott állok, vajon döntenem kéne-e, sőt biztos, hogy döntenem kell, hiszen így nem maradhat. De miben is? Kimegyek a buszmegállóba vagy épp úgy vagyok vele, beállok a teszkó közepére, kimondom, erőszak, csak kimondtam, nem tettem mögé kérdőjelet, mégis mindenki tanúsítja. Igen, mondják, meg mást is mondanak: tegnap történt a Kovácséknál... és valamiféle morbid élvezet van ebben, hogy az ember sápítozhat, őnéki mégsem esik baja, meg örülhet, hogy nem ő keveredett ilyen meg amolyan kellemetlen helyzetekbe. Az meg a másik, hogy néha azért a minden rendben mögé bújt emberek elég erősen úgy érzik, átlátják a káoszt, úgy beszélnek: hát akkor végül is rossz a rossz gyerek anyja, apja, azért rossz a rossz gyerek, egyébként pedig, hibásak a szomszédék, hogy ilyet terjesztenek a rossz gyerek rossz szüleiről, de meg amúgy is, én magam azt mondom, hogy szerintem azt a rossz gyereket amaz rossz gyerek bántja, és emez igazából áldozat, szóval ne tessék szavakkal kövezni őt, tessék bántani amazt, az igazi rosszat! - ilyeneket hallok.
Állok ott, sorolják fel az áldozatokat, a hibásakat, szörnyülködnek, ízig-vérig beleássák magukat a dologba, tudniillik, elég sokan vannak, elég nagy hangzavarban. Tán döntsem el, ki a hibás? Legyek bíró az összes bíró felett? Kacsaóllá válna a tér, ijedtükben összezúznák egymást, nemeket és igeneket gágogva. Egyébként is, akkor csak ugyan azt tenném, mint a többi.
Abban mindenképpen biztos vagyok, hogy az emberek tudnak az erőszakról. Hiszen olyan mindennapi! - mondhatnám könnyedén, de olyasféle szörnyülködést váltana ki belőlem ez a hozzáállás, hogy még az én gyomrom is beléjerándulna. Pedig így van. Nem kell sötét, dohos pincék aljára néznünk, benne van az erőszak két szóban, mondjuk, hogy te idióta, vagy abban, hogy félrelöknek a villamoson, hát még bocsánatot sem kér az a szemét azért, hogy fellökött! Az a szemét.
Be kell vallanom, muszáj, így, hogy írom ezeket a betűket, itt ülve a laptop előtt, ülök a tizenhét éves fejemmel és egyre inkább csüggedek. Nekiindultam, hogy hol a segítségnyújtás - igaz, még nem is beszéltem róla, csak érzékeltetni próbálgattam a hiányát, de a gondolat végig élt, eskü -, nekiindultam, hogy nincs egyetlen hibás, sőt azt mondom most, hogy vagy senki vagy mindenki hibás, meg el akartam mesélni, hogy múltkor ültem az orvosi rendelőben és egy idős nő nevetgélve mesélte a kisunokáról, hogy olyan rossz, ha hívják ebédhez, öt éves és visszakiabál vékony kis hangján, hogy menj a büdös fenébe mama, el akartam mondani, de ez is csak egyetlen felvetés, hogyan világíthatnék rá akármire is, úgy érzem, itt ülök, benn a szobában (vagy épp felveszem a két cipőm, kisétálok az utcára, tegyük fel a házunk elé...) és úgy érzem, hiába beszélek addig bármiről is, amíg egyedül vagyok.
Tehát most önkényesen azt mondom, vagy senki, vagy mindenki hibás. Mindig minden elnyom mindent, s folyamatos hatalmi harcok, ütés, vassal, szóval, tenyérrel, vágás, fával, csenddel, lábbal. Olyan mértékű problémát látok a két fiatal szememmel, amely nem állhat meg ott: te vagy a rossz, akkor te örökre rossz maradsz, s nem is érdemelsz mást, mint a többi rossz. Mint lánc, úgy működik ez saját tételezéseim szerint. Az apa verte a gyereket, a gyerek szorongott, verte az iskolatársát, az iskolatárs sírt , majd megverte otthon a húgát, üt-vág a világ, sír-rí a világ, s akinek nincs baja, az vagy büntet vagy csak beszél másokról.
Szóval most értem el igazán a segítség hiányához. Mert nincs, vagyis van, de kevés. Ha vagy mindenki hibás vagy senki sem, abban a mindenki tényleg mindenki, tehát amíg én a körforgalom közepén hadoválok erről és érdekesebbek nálam a tolakodó galambok vagy úgy leráznak, mint a parfümös eladókat, addig hiába rekedek be. Nagyon izgalmas az esti híradó, főleg otthon ülve, onnan, ahonnan most én is írom ezt, mekkora szörnyűségek, szegény nő, micsoda borzalmak! Aztán mondják: láttad tegnap, láttam vagy fú, nem láttam, hú, akkor elmesélem! - és elfelejtve.
Persze rettentő idealisztikusnak hangzik a világ, melyben te is, ő is, ők meg mi is, mindenki toleránsan, szorongás nélkül és boldogan élne, az erőszak szót messziről elkerülve vagy inkább csak egyszerűen nem is ismerve. Bár ezt nem is azért írom, mert világmegváltó szándékaim lennének, illetve hinnék abban, hogy ez a néhány szó milliárd emberekre tudna hatni. De lehetőségem van, mellyel beszélhetek, mellyel kiállhatok a kövesút közepére, a városok terére, aulákba, ebédlők középső asztalára. Hiszen lehet, az elnyomottak és az elnyomók között csekély a különbség (itt úgy szeretnék az általánosítás lehetőségével élni, hogy közben nem élek vele), lehet, hogy valaki magára ismer. Hiszek abban, hogy az erőszak által mindenki szenved, még ha így vagy úgy, máshogy, de szenved. Van, aki észre sem veszi azt a gyűlöletes szorongást önmagában, mondván, ez teljesen normális, ilyen volt ez egész életemben, más pedig csak nem mer szólni, mert hát mit fognak mondani az emberek! Így is miket beszélnek, de ha még a középpontba kerülök - gondolhatják - akkor aztán vége az életemnek.
Az erőszakban mindenkinek szüksége van a segítségre és úgy gondolom, mindenki tud segítséget nyújtani. Legalább törődni, szólni, kezet nyújtani. Hát emelje fel a két kezét, aki nem ismer magára a mindenkiben. Aki minden rendbent lát a saját vagy más egy-két fülesében, anyádat te szerencsétlenjében, veled ver az Istenjében.
Én csak remélem, hogy így, kiállva erre a lehetőség nyújtotta kis térre, felvéve két cipőmet meg elővéve saját hangomat van, akinek fontosabb vagyok legalább erre a néhány percre, mint a köztéri zenész, s van, aki ért, van, aki megért, s van, aki magába néz picit, meglát mást, s többet ésszel, mint erővel, cselekedik. Én hiszek benne, mert nekem nem mindegy, miként élnek az emberek egymással, egymás mellett, együtt, s hogy ez nekik sem mindegy.

Új alkotás feltöltése