A világ legbűnösebb embere

3. helyezett / Novella
Téma: Erőszak

Az órámra néztem, 11:55. Nagyszerű! Öt perc és kezdődik. Nem tagadom, ideges voltam, nem értettem a helyzetet. Semmi indok vagy vád, a levélben csak annyi szerepelt: „Délben jelenjen meg a rektori irodában beszélgetés céljából…”. Beszélgetés? Nem tudtam napirendre térni a szokatlan megfogalmazás fölött. Tudniillik a formális etikett szerint, ha valaki megszegi az egyetem szabályzatának bármely pontját, megrovásban részesül. Ez esetben behívják az illetőt egy kihallgatásra, hogy tisztázzák az ügyet. Amennyiben viszont bármely más okból szeretnék látni az embert, akkor személyes konzultációra való felkérést küldenek, melyben részletesen leírják az okokat, továbbá esélyt adnak az időpont egyeztetésére. De beszélgetés? Ez mégis mit jelent? S miért ennyire sürgős a dolog? Ha sürgős, miért térnek le a hagyományos eljárástól? Kérdések ezrei tolongtak a fejemben. Azonban teóriák gyártásán túl semmi hasznossal nem tudtam elütni az időt. Újra az órámra pillantottam. 12:03. Lehet, hogy csupán egy gonosz tréfa áldozata lettem? Az ajtó zárva s az egész emelet olyan kihalt, akár a vizsgák idején volt. Kicsit megkönnyebbültem, én ostoba, hogyan is dőlhettem be egy ennyire ócska trükknek, a hanyag levél, a lehetetlen időpont, nyilván nem egy nagy tekintélyű rektor keze munkája.
Már épp menni készültem teljes nyugalmamban, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és egy ősz szakállas fej nézett ki rajta.
- Pál fiam! Pontosan, mint mindig! Kerüljön beljebb! – mondta meleg mosollyal az arcán a rektor, majd megfordult és határozott léptekkel szoba belseje felé indult.
Eszerint csakugyan valóság! Az Úr útjai valóban kifürkészhetetlenek – gondoltam magamban, majd megigazítottam az ingemet és átléptem az ismeretlen küszöböt. Soha életemben nem volt szerencsém betenni a lábam ebbe a helységbe, azonban teljesen másnak képzeltem. A tudás tiszta és érinthetetlen szentélye helyett egy rendetlen, gyűrött jegyzetekkel beborított teremben álltam, melynek falait egészen a plafonig ágaskodó, kopott könyvespolcok fedték. De a terét mégis a középen álló, hatalmas íróasztal uralta, rajta a tonnányi megsárgult firkálmánnyal, pártucat elnyűtt kötettel, és az elmúlt napok vacsoráinak vélhető maradékával. Az öreg kedélyesen beleheveredett a rongyos bársonyszékébe, majd lazán felém intett a kezével, hogy foglaljam el az asztal előtt álló, szintén rozoga ülőalkalmatosságok egyikét.
- Csüccs! Jézus se állva beszélgetett a tanítványaival! – tette hozzá, s újra mosolyogni kezdett.
Jézus neve hallatán furcsa béke öntött el, bár nem tudtam mi fog történni a következő percekben, s a szobában uralkodó rettenetes káosz is eléggé frusztrált, mégis érezhetően lelassult a szívverésem.
- Köszönöm uram! – mondtam alázatosan, miután elhelyezkedtem.
Ezután hosszú csend következett. Az öreg végigmért, mialatt én az olvasmányait tanulmányoztam. Nagyon meglepődtem, ugyanis közelebbről szemügyre véve a műveket, egyetlen vallásos témájú alkotást sem találtam köztük. Költők, filozófusok munkái voltak többségben illetve szakkönyvek, ám ezek sem a teológia, sokkal inkább a természettudományok tárgykörébe tartoztak. S ami jobban aggasztott, sehol sem találtam a kötelező feszületet, hiába kerestem. Az lehetetlen, hogy pont egy vallási intézet igazgatója ne tartson legalább egy képet Krisztus urunkról az irodájában.
- Miért van ma itt fiam? – kérdezte s közben olyan kíváncsi tekintettel bámult rám, mintha csak én kértem volna ezt a találkozót.
- Bocsásson meg uram, de nem tudom! – válaszoltam szégyenkezve s idegesen újra megigazítottam az ingemet.
- Elképzelése sincs? – puhatolódzott tovább csodálkozva, mivel szemmel láthatólag igen nyomós oka volt az ittlétemnek, melyről egyedül én nem tudtam.
- Netán bajba kerültem uram? Ha így van kérem bocsássanak meg nekem az elkövetett bűnömért, bármi is legyen az. Természetesen vállalom a felelősséget minden tettemért. – mondtam méltóságteljesen. Kihúztam magamat várva az ítéletet.
Az öreg végigsimította a szakállát és elfojtott nevetést hallatott, majd hátradőlt a székében és így folytatta:
- Tudja, kollégáim és köztük jó magam is önt tekintjük az intézmény legreményteljesebb diákjának. Tanulmányiban kimagasló, élsportoló, kiváló szónok, s mindehhez páratlanul alázatos és állhatatos a jövőbeli hivatásával szemben. Múlt hónapban leadott diploma munkája, javítson ki nyugodtan, ha tévedek, a címét illetően „Istennél a kegyelem”. Bőszen bólogattam, s közben széles mosolyra nyílt a szám a büszkeségtől. Zseniális, az egyik legjobb, amit valaha olvastam ebben a témában.
Kedvem lett volna felállni és lefutni egy maratont, de helyette csupán ennyit mondtam:
- Nagyon köszönöm uram! Tudja a mesterember szívének a legnagyobb öröm, ha a munkáját dicsérik.
- Csakhogy nem fejeztem be fiam! – tette hozzá összeráncolt szemöldökkel – Az elért eredményei és a képességei dacára maga mégis azzal dicsekedett tegnap az egyik barátjának, hogy hamarosan gyilkolni fog.
Hosszú és mély csend töltötte meg a szobát. Nem tudom, pontosan 5 percig vagy 5 óráig ültünk szótlanul, elveszve egymás szemében, de egyikünk sem adott ki hangot. Szinte a lélegzetünket is visszafojtottuk, annyira némaságba akartunk burkolózni. Nagy sokára ő törte meg a fojtogató hallgatást:
- Nos, ezért van most ön itt. – szögezte le, hogy valamiképp a pislogáson kívül más reakciót is kiváltson belőlem.
Nem feleltem, pusztán néztem tovább rá mereven. Nem igazán tudtam mitévő legyek, az utolsó ember, akinek nyíltan beszéltem az elveimről megvádolt, hogy őrült vagyok, majd otthagyott és most látjuk mi lett a vége. Bölcsebbnek tartottam inkább kivárni az öreg állásfoglalását és mindössze utána nyilatkozni, figyelembe véve az általa képviselt nézeteket. Talán látta ezt, talán csak kíváncsi volt, sosem derül ki, ám a korábbi zord ábrázat helyett újfent egy megértő mosolyt kanyarintott az arcára, majd így szólt:
- Én nem tartom tébolyultnak, ha netán ettől félne. Épp ellenkezőleg, kifejezetten érdekelne az eszmefuttatása.
Én szintén mosolyt erőltettem az arcomra. Bár a szeme az őszinte megismerés vágyáról árulkodott, a hangja mégis olyan volt, akár a kígyóé, mely Éva bizalmába férkőzött. Ennek okán jobbnak láttam óvatosnak lenni s visszakérdeztem:
- Miért, ha szabad érdeklődnöm?
- Tudja fiam, ahhoz, hogy az ember kioltsa egy másik életét, elég nyomós érvekre van szükség, de amennyiben mindezt meg is tervezi jó előre, akkor úgy vélem, az megér egy misét. – Gondolom, látta rajtam, nem igazán győzött meg, ezért folytatta – és végül, azonban ez már csak egy személyes probléma, nagyon kíváncsi lennék, mitől jut épp egy kezdő lelkész erre az elhatározásra?
Egyáltalán nem éreztem magamon a megdönthetetlen érvek nyomását, ám valami mégis arra sarkallt, hogy dacára a rossz tapasztalatnak, újból előadjam nézeteimet. Összedörzsöltem a tenyeremet és felkészültem egy viszonylag hosszabb monológra. Az öreg úgyszintén látta ezt, ebből kifolyólag elégedetten kényelembe helyezte magát, gondolom, azt hitte a szavai törték meg az ellenállásomat.
- Meddig mehet ez így? Meddig tűrjük még a bűnt, mely lassan teljesen beborítja állítólag civilizált társadalmunkat? Mikor vált az egyház az igazság élharcosából a rothadó világ élőszereplős színjátékának bohócsipkás bolondjává? Háború van uram! Melyben úgy látszik feladtuk a harcot, mielőtt az elkezdődött volna. Az egyház könnyelműen a világi hatalmak gyarló kezébe adta a bíráskodás jogát. S hová jutottunk! Hamis paragrafusok és hazug törvények szabnak meg mindent, míg Isten parancsolatait két lábbal tiporják. Álszent bíróságok ígérnek feloldozást és dobálóznak a megbocsájtás kegyével, mintha hatalmukban állna felülírni az Úr parancsolatait. Undorító patkányok, egyedül Istennél a kegyelem! – az utolsó szavakat szinte már üvöltöttem a bennem tomboló gyűlölettől. A tehetetlen harag valósággal megbabonázott. Úgy éreztem én vagyok az egyetlen, aki érti az Úr igazi akaratát s az egész világgal szemben állok.
Az öreg percekig semmit sem szólt, csak ült és az ujjával az ajkain dobolt. Szemei, melyek korábban világos és érthető üzeneteket tükröztek, most sötétek voltak, akár egy halott tekintete, azonban a borzalomnak vagy az undornak a legkisebb jelét sem észleltem rajta, ellentétben korábbi hallgatóságommal. Ez valamilyen szinten bizakodásra adott okot, két dolgot tudtam elképzelni az arca alapján. Vagy még nem döntötte el, hogy mit gondoljon s épp most alakul ki a véleménye, vagy pedig ő is ugyanígy érez, mint én, mindössze nem szeretné kimutatni, mert egyelőre nem győződött meg határozottságomról.
- S halállal akarja lemosni az emberiség becsületén esett szégyenfoltot? – kérdezte nagy sokára.
Micsoda pazar megfogalmazás! – gondoltam magamba. Talán mégsem vagyok egyedül, a szívem hevesebben kezdet verni s szinte félve újból az arcára néztem. S csodák csodájára már nem egy komor ábrázatot láttam, hanem egy bajtársias, cinkos mosolyt, mely nem törődve a dús fehér szakállal, egészen a füléig nyújtózkodott. Ez a gesztus minden szónál többet jelentett nekem. Lehet, hogy nem csak nem vagyok egyedül, de már kidolgozott tervek is vannak az asztalfiók sötétjében egy új világ létrehozására. A puszta ötlettől, akár egy kisgyerek karácsonykor, olyan izgatott lettem.
- Igen uram! Helyre kell állítani a rendet, mielőtt késő lenne! Sajnos jelen, kiábrándító helyzetünkben immár az erkölcs legjobb eszköze a terror. – feleltem büszkén, majd kihúztam magam, mint a katonák, amikor szalutálnak a felettesüknek.
- Értem Pál fiam, értem! Mindössze két kérdésem lenne még. – mondta, majd egy gyűrött kis papírt vett elő az egyik asztalfiókból.
Két kérdés két válasz, mintha csak vizsgáztatna. Biztosra vettem már, hogy valamiféle nagyobb rendszerbe való belépésem próbája ez, így összpontosítottam és rendszereztem a gondolataimat. Szabatos, érthető megfogalmazás és igényes mondatok, szóismétlések nélkül. Ez immáron nem a tananyagról szól, nincs lehetőség felkészülni vagy puskázni, itt az igaz hit mérettetik meg. Vágjunk bele! Intettem a szememmel!
- Ugye nem tartja alkalmasnak az állami igazságszolgáltató apparátust a törvényes rend fenntartására? Akkor kié az ítélkezés joga? – tette fel az első kérdést egy gyermek kíváncsiságának hangsúlyával.
Meglepődtem, sokkal mélyebb, összetettebb problémafelvetésre számítottam, netán egy filozófiai összehasonlításra, például az inkvizíció intézményével, de se baj!
- Ítéletet mondani pusztán az ártatlanok kiváltsága, máskülönben mi választaná el őket a hazug szemfényvesztőktől, akik bort isznak s közben vizet prédikálnak. Kizárólag a tiszta, Isten törvényeit maradéktalanul követő egyének vehetik fel a bírák súlyos palástját. Ez az élet rengeteg áldozattal jár, amire mindössze páran képesek csupán, a kiváltságosok, az Úr hűséges szolgái, a papok!
Ekkor hirtelen közbevágott az öreg, mintha csak a papok szó elhangzását várta volna egész mondandóm alatt.
- Akárcsak ön?
Mélyet sóhajtottam. Nem akartam volna még rátérni erre a részre, mivel ha lehet, inkább szeretem kerülni az öntömjénezést, ám a kérdés nem maradhatott megválaszolatlanul.
- Tudja uram, idestova lassan 275 napja figyelem már a viselkedésemet. Mindig is szigorú, kötött napirend szerint éltem, azonban az elmúlt háromnegyed évben kísérleti jelleggel folyton vizsgáltam magam, a gondolataimat, a cselekedeteimet, és mindazt, amit nem tettem meg. S tudja mit tapasztaltam? Egyetlen egyszer sem követtem el bűnt, még csak fejben sem. Példamutató, puritán életet éltem, mely mintául szolgálhatna minden igaz kereszténynek a világon.
Az öreg szemei elkerekedtek. Kissé zavarba jöttem ettől a váratlan reakciótól. Mindig is nehezemre esett öndicsérő szónoklatokba bocsátkozni, úgy tartom, egy igaz hitű ember csupán az Urat dicsérheti, semmi mást. A magunk magasztalása egyenes út a kevélység felé, mely a legsúlyosabb bűnök egyike. A rám meredő pupillák továbbra sem szűkültek a csodálkozástól. Így töredelmesen lehajtottam a fejemet és szégyenkezve a kezemre irányítottam tekintetemet.
- Minden tiszteletem a magáé, Pál fiam! Bűnös gondolatok nélkül én egy napot sem bírnék ki. – mondta, majd hangosan felnevetett.
Szintúgy nevetni kezdtem, az irónia nyilván a túlzott magabiztosságom karikatúrája. Hiába, az Úr a leghűségesebb szolgáinak egyaránt tartogat meglepetéseket, bár készen állok a kiszabott feladatra, mégis milyen sokat kell még tanulnom, hogy nyugodt szívvel kimondhassam, lelkész vagyok – merengtem eltűnődve. Az öreg szavai zökkentettek ki hirtelen a gondolataimból. Eszerint abbahagyta a kedélyes kacagást, nyugtáztam.
- Annyit mondjon még meg, tudja már ki lesz az első áldozata? – kérdezte, s közben kezével hanyagul a füle mögé fésülte loboncos ősz haját.
A kérdés nagyon meglepett. A dolognak ezzel a részével sosem foglalkoztam. Az elméletet hónapok óta csiszoltam szinte tökéletes egésszé, ám a gyakorlati megvalósítás kivitelezése fel sem merült a fejemben, pedig az is legalább annyira fontos része a munkámnak, akár a stabil ideológia megteremtése. Ilyen felelőtlen volnék? Teljesen megzavarodtam, de a válasz nem várhatott.
- Nem uram, ezen egyelőre nem gondolkoztam. – mormogtam szégyenkezve.
- Nem? Hát ez igen érdekes. Pedig a szavaiból úgy vettem ki, nem csak egy bűnt akar megtorolni, hanem rendszert, sőt mozgalmat akar építeni maga köré, mely győzelmeivel hirdeti az igazság diadalát a Gonosz felett.
Elvörösödtem a szégyentől. Hogy lehet, hogy pont erre nem gondoltam. Azonban mielőtt bocsánatért esedezhettem volna könnyelműségemért az öreg így folytatta.
- Azt remélem tudja, hogy az első lesz a legnehezebb. Célszerű lenne egy igazán romlott embert választania, nehogy megremegjen a majd a keze.
Hát ilyen gyengének tart? Szavai jobban fájtak, mintha tüzes vassal égetnék a bőrömet, mert éreztem, felkészületlenségemmel eljátszottam a bizalmát. A korábbi elkötelezett harcos helyett már csak egy szánalmas szájhős bolondot látott bennem.
- Mi lesz így a világgal, Pál fiam? Na, jól van semmi baj, Rómát sem egy nap alatt építették, akkor kezdjük az elején. – mondta, mintha egy kisgyermeket készítene megtanítani az egyszeregyre, majd előredőlt és komótosan felgyűrte ingujját.
- Köszönöm uram, nagyon köszönöm, többé nem okozok csalódást, ígérem és kérem, bocsásson meg nekem… – hálálkodtam örömteli arccal. Micsoda próféta! A nyilvánvaló alkalmatlanságom ellenére mégis hajlandó velem foglalkozni.
Ujjával lazán intett, hogy fejezzem be a beszédet és hallgassak végre.
- Erre most nincs időnk! Azt mondja meg nekem, elsőként melyik bűnre gondolt? – kérdezte szúrós tekintetét rám szegezve.
- Talán a kevélységre uram, az inkvizítorok azt tartották az egyik legocsmányabb lelki torzulásnak a középkorban. – válaszoltam bátortalanul.
- Igen? És, miként állapítja meg ezt egy ránézésből? Ennek a bizonyításához Pál fiam évekig tartó kutató munka szükségeltetik, hacsak nem akar ártatlanokat mészárolni. – javított ki gúnyosan – Nem, ide valami szembetűnőbb kell. Gyerünk, használja a fejét, ne pusztán én gondolkozzak.
Nagyon gyorsan akartam válaszolni, hogy lássa rajtam a hihetetlen elkötelezettséget és képes legyen megfeledkezni korábbi hibámról.
- A falánkság uram tökéletes volna…
- Falánkság? Nem rossz Pál fiam! De van egy jobb ötletem, a bujaság. – amint ezt a szót kimondta az arca hirtelen felderült, szemei kitágultak, s elégedetten csapott az asztalra kemény kezével. A szoba valósággal megremegett a hangrobbanástól. A tekintetén látszott, még maga se hitte, olyan briliáns ötlete támadt. – Magának a világ legbűnösebb emberére van szüksége! – kiáltotta diadalittasan.
Ez kissé meseszerűen hatott számomra, ám való igaz, kezdésnek nem is találhatnék ennél az embernél jobbat!
- A világ legbűnösebb embere? – ismételtem hitetlenkedve.
- Pontosan Pál fiam! – mondta elrévedve, a szakállát fűzögetve, majd hirtelen megragadta a korábban előkészített papírt és tollat s írni kezdett.
- Létezik ilyen ember, uram? – érdeklődtem, mert nem igazán tudtam hová tenni a hihetetlen jelzői szerkezettel ellátott kifejezést.
- De mennyire! – vágta rá az öreg, s lehetett látni, amint két betű kanyarintása között elmosolyodott. – Egy mocskos szajha, az isten háta mögött. Ennek a nőnek aztán nincsenek erkölcsei, a legundorítóbb söpredékkel hempereg nap mind nap, s van, hogy egy árva fillért sem kap érte, csak agyba-főbe verik, mégis töretlen lekesedéssel űzi az ipart.
Megborzongtam az undortól miféle sötét szándék tarthat életben egy ilyen szinte romlott lényt? Hogy lehet, hogy én vagyok az első, aki nem tűri tovább az ilyen férgek térhódítását? Hát kizárólag bennem van egyedül erkölcsi érzés ezen a világon? A kezem ökölbe szorult, szerettem volna azonnal gyilkolni, ott abban a szobában.
- Parancsoljon! – szólalt meg hirtelen az öreg s azzal átnyújtotta a gyűrött kis cédulát.
Rápillantottam. A papír közepén két sorban a következők voltak írva:
„Daru folt fogadó
Airám”
- Keressen rá a fogadó nevére, a pontos címre, már nem emlékszem, régen jártam ott. – fűzte hozzá használati utasítás gyanánt.
- A-i-r-á-m? – betűztem a második sorban található szót, ugyanis nem igazán tudtam kiolvasni, ami furcsa volt, ugyanis a fogadó neve pontos és kivehető grafológiával bírt, mindössze a nő nevének írása közben remegett a keze.
- A művészneve. – válaszolt elmosolyodva.
Újra elöntött az izzó gyűlölet. Ennek levegő sem járna, nemhogy név. Szinte éreztem, a kezemet amint a nyaka köré fonódik és összeroppantja a csigolyáit. Teljesen a gondolataimba mélyedtem volna, ha az öreg meg nem szólít.
- Induljon útnak még ma! – javasolta, s az órájára nézett – nincs messze, egy éjszaka alatt megjárja, amennyiben nem időzik sokat.
Zseniális ötlet! Ilyen indulatokkal a lelkemben egyébként se tudnék mihez nyúlni, a legjobb levezetni a feszültséget, és elvégezni a munkát. Sőt inkább elkezdeni, ez a helyes kifejezése.
- Igenis uram, már indulok is – azzal felálltam, alázatosan meghajoltam és az ajtó felé indultam.
- Várjon csak! – hangzott a parancs mögülem hirtelen.
Megfordultam. Az öreg kezével intett, hogy térjek vissza az asztalhoz.
- Hogy akar igazságot szolgáltatni, Pál fiam? – kérdezte s összekulcsolta a karjait.
- A puszta kezemmel uram! – mondtam, majd a magasba emeltem az ökleimet – ezek itt uram készen állnak elpusztítani az ördögöt, bármilyen formát is öltsön. – a találó hasonlat fülig érő mosolyt csalt az arcomra.
Az öreg összeráncolta a szemöldökét, majd nadrágjába nyúlt, s egy megviselt pisztolyt tett az asztalra. Elkerekedett a szemem. Soha életemben nem láttam még valódi fegyvert korábban.
- Tudja, bár ezzel nem dicseszem sokat, de apám az 56-os forradalmat követően a pufajkások egyike volt. Úgyhogy ez a pisztoly tudja, mi az a Bűn. Mióta ő öngyilkos lett vele, senki sem használta a családból. Azonban ez a mai naptól fogva megváltozik. Vigye, magának adom. – jelentette ki, s azzal felém csúsztatta.
Kedvem lett volna megcsókolni mind a két kezét ennek a szent embernek. Végre méltó szövetségesre, sőt mesterre találtam, akivel megoszthatom rögös utam minden kérdését.
- Köszönöm uram, nagyon köszönöm! Mindenemmel azon leszek, hogy megszolgáljam a végtelen kedvességét uram! – hebegtem s elvettem a pisztolyt az asztalról.
Ekkor az öreg hirtelen felpattant a székből és mellém lépett. Mélyen a szemembe nézett, aztán elmosolyodott mintha a fia volnék.
- Kívánom, hogy találja meg az igazságot Pál fiam! – s azzal a kezét nyújtotta felém.
Nagyon megilletődtem! Az egyetem szabályzata szigorú hierarchiára épül, mely megtiltja a kézfogást diák és feljebbvalója között a tanulmányok befejezte előtt. S most mégis az intézmény leghatalmasabb embere nyújtja nekem a jobbját. Nem tudtam mit tegyek, remegni kezdtem, akár a nyárfalevél. Az öreg látta rajtam a bizonytalanságot, ezért megfogta a kezem és egy cinkos kacaj keretében erőteljesen megrázta. Szólni akartam, de elakadt a szavam, hangszálaim meg sem mozdultak, mintha megnémultam volna. Aztán barátian megveregette a vállamat, majd kikísért az ajtón, s utamra indított.
Egy percnyi vesztegetni való időm sem volt. Azonnal cselekedni akartam. Még az egyetem lépcsőházában megnéztem a pontos címet a mobilomon. Bár település neveket és házszámokat igen rosszul jegyzek meg, ez elsőre a memóriámba égett, kitörölhetetlenül. Arra gondoltam, először hazaugrok átöltözni és magamhoz venni néhány dolgot, azonban végül elvetettem az ötletet. Minek pazarolnék erre egy órát, amikor már most nálam van minden, amire csak szükségem lehet. Kicsit izzadt voltam ugyan, ám nem szabad kényeskednem, küldetést kaptam, akár az ókori keresztesetek, kik éltük és vérük árán foglalták vissza Jeruzsálemet a pogányok karmai közül. Azok a dicső lovagok talán megálltak páncélt cserélni a karcolások végett? Aligha. Amint kiértem az épületből, máris a kocsimba pattantam. A motor ezer angyal öröm ódájával bőgött fel, a magányos parkolóból kigurulva úgy éreztem, százak éneklik mögöttem Isten dicsőségének hallhatatlan himnuszát. Az utazásom minden percében valósággal éreztem az Úr jelenlétét s feladatom páratlan súlyát. Talán ezt a terhet viselték a vállukon az elmúlt korok nagy inkvizítorai is, kik mit sem törődve az együgyű világiak intrikáival, kérlelhetetlen kegyetlenséggel lesújtottak a bűnösökre. Gondolataim egyre a misszióm körül forogtak. Milyen érzés lesz kioltani az ördög szolgájának nyomorúságos életét? Vajon miután eldördült a lövés, látni fogom a lelkét elégni a tisztítótűzben? Könyörögni fog, esetleg rám támad, vagy csak megpróbál majd elfutni, hogy mentse a semmirekellő, rongyos életét? 6 órakor megálltam a szokásos esti imámra, minthogy sehol sem találtam kápolnát vagy szentélyt az autópálya mentén, ezért miután bezártam az autót egy közeli réten térdeltem le dicsőíteni a Mindenhatót. Fohászomban köszönetet mondtam rektor urammal való találkozásomért, kinek útmutatása és tanácsa nélkül most nem állhatnék itt. Hálát adtam Istennek, hogy kiválasztott és egy ilyen felelősségteljes feladattal bízott meg, melyet segedelmével végre fogok hajtani, ha ő is így akarja végtelen bölcsességében. Továbbá könyörögtem a megtévelyedettek lelkéért, kikre hamarosan lesújt majd a kezem az ég minden haragjával. Amikor az utolsó szó elhagyta az ajkaimat furcsa melegség kezdte elönteni az arcomat, mintha a lenyugvó nap sugarain keresztül maga az angyalok vezére, Gábriel simította volna végig az államat, ezzel felszentelve lelkemet, s megerősítve hitemet a Gonosz csábítása ellen. A feltámadó keleti szél pedig lágyan rektor uram szavait suttogta a fülembe: találd meg az igazságot! Egy örökkévalóságot el tudtam volna tölteni ott térdelve s sütkérezve az Úr szeretetében, biztosan ilyen érzés lehetett Ádámnak és Évának is a paradicsomban élni. Azonban nem időzhettem tovább, a morajló sötétség jelezte, hogy kötelességem türelmetlen vár rám a viharfelhőkkel teli dombokon túl. Visszaballagtam a kocsihoz s újfent útnak indultam. Szemem ugyan még sokáig elidőződött a tükörben a csodás hely felett, ám hamarosan utolsó foszlányát is elveszettem az eleredő eső sűrűjében. Magamra maradtam, társam egyedül a mindent beborító feketeség volt. Kényelmetlenül hosszú idő telt el mire végre valahára megláttam a település határát jelző táblát. Megérkeztem. A falu ocsmányabb volt, mint amilyennek képzeltem, mindenütt romos, sötét putrik szegélyezték a rettentés állapotú főutat. Akár a pokol előőrse, viszont legalább a fogadót nem volt nehéz megtalálni, pislákoló fényeivel messze az volt a legjobban kivilágított épület szerte a vidéken. Amint közelebb értem, azonnal valósággal elvakított a hatalmas és ízléstelen neon logó, mely elmaradottsága ellenére büszkén hirdette a környék egyetlen stabil bevételi forrással bíró vállalkozását. Az épület maga kívülről leginkább egy bontásra váró kétemeletes nyaralóra emlékeztetett, melynek gazdái az elmúlt 50 évben kínosan ügyletek rá, hogy még csak véletlen se forduljanak meg a világnak ezen a felén. Zsák a foltját, gondoltam magamban, egy ilyen szörnyszülöttet csupán egy ilyen hely képes befogadni. Viszont áldásos munkámnak hála hamarosan mindnyájan fellélegezhetnek. Elővettem a pisztolyt a nadrágomból s megcsodáltam, bár hosszú órák óta nálam volt mégis most akadt először alkalmam közelebbről szemügyre venni. Kinyitottam a tárat. 5 töltény. Hirtelen megborzongtam a szám láttán, az utolsó használó az egyik legsúlyosabb bűnt követte el, amit halandó tehet ezen a világon. Miféle késztetés vihet rá egy embert, hogy önmaga ellen fordítsa a fegyverét? De elég a filozófiából, előbb a munka. Ki tudja, ha gyorsan végzek, talán jutalmul még a hiányzó golyó történetét is elmondja majd rektor uram. A „gyorsan” szóról eszembe ötlött, a szinte örökkévalóságnak tűnő ide út. Az órámra pillantottam, lássam mennyire csapott be az időérzékelésem, ám döbbenten tapasztaltam, hogy az pontban 6 órakor megállt. Nocsak, ez az elátkozott hely a teremtett idő dimenzióján is kívül esik? - kényszeredett mosoly ült az arcomra. Kiszálltam a kocsiból. Az eső hatalmas cseppjei, mint megannyi üvegszilánk, olyan éllel vágták az arcomat. De nem érdekelt, semmi sem állíthat meg, hogy végrehajtsam küldetésemet. Azt gondoltam, a tomboló hideg zivatar után valamiféle felüdülés lesz belépni az ajtón, nos tévedtem. Bámulatos hogyan képes a hely még lejjebb szállítani a vele szemben támasztott, egyébként is alacsony elvárásaimat. A belbecs még borzalmasabb volt, mint a külcsín. Klausztrofób szűk tér, mely a zsúfolásig tele volt pakolva viharvert asztalokkal, elnyűtt székekkel, a levegő minden molekuláját árjárta a fáradt olaj s a rossz minőségű alkohol koncentrátuma, mely külön-külön szintén elviselhetetlen, ám így együtt egyedülállóan gyomorforgató keveréket alkotott. Középen egy afféle szedett-vedett pult volt berendezve, valószínűleg itt szokták előadni a cifra kéréseiket a helybéli fajankók, így én is ide vettem az irányt.
- Jó estét! – mondtam, s azzal kezemet a pultra tettem. Ezt a mélyen elhamarkodott döntést azonban hamar megbántam, ugyanis az egyébként sem bizalomgerjesztő falap úgy ragadt a sokéves mocsoktól, akár a mézes bödön. Hiába húzódtam el, érzetem ujjaim olyan tisztátlanná váltak, mint a szajha korábbi vendégei.
- Jót! Mit akar? – kérdezte egy öreg karcos hang a túl oldalról. A hang tulajdonosa sem volt bizalomgerjesztőbb, mint a hely vagy maga az orgánum. Gyűrött, izzadtság és zsírfoltokkal tarkított kötény lógott a nyakában, melyet helyenként öklömnyi szakadások díszítettek. Alatta egy eredetileg fehér inget viselt, mely mára inkább a szürke és a sárga legkülönbözőbb árnyalatiban tündökölt. Arcát méretes sebhelyek és mély ráncok szabdalták. Zsíros, csapzott haja pedig úgy állt, akár egy rossz szénaboglya. Szemeiben olyan mély keserűség ült, hogy kedvem lett volna tüstént előkapni a pisztolyt s a homloka közepébe lőni. Ne szenvedjen már ennyire az isten szerelmére, hisz megjöttem s nálam a megváltás kulcsa.
- Airám-ot! – válaszoltam majd intettem a kezemmel, hogy tűnjön el s hozza elém a nőt, amilyen gyorsan csak lehet, mert elegem van már a hely varázsából.
A férfi morgott valami kivehetetlent az igénytelen szőrpamacsokból álló gusztustalan bajsza alatt, aztán eltűnt egy nyikorgó ajtó sötétje mögött. Hosszú percek teltek el, ez alatt viszont volt időm megfigyelni a többi vendéget. A szóba jobb sarkában egy magányos együgyű figura üldögélt egy pohár tej mellett. Roppant jól szórakozott miközben az asztalra borított fogpiszkálókból próbált meg valami képet kirakni. Ennek is megváltás lenne a halál, gondoltam magamban, majd tekintetemet a maradék 2 ember felé fordítottam. Jókedvben náluk sem volt hiány, vígan vihorásztak, miközben vérremenő kártya partit folytattak kopott sörös kupakokért. Kártya az ördög bibliája, hiába mindig van lejjebb. Ekkor váratlanul egy vékony női hang szólalt meg a hátam mögül.
- Jó estét uram, én vagyok Airám! – mondta s elmosolyodott.
Nagyon meglepődtem. Bár maga az Ördög állt velem szemben, valahogy mégse ilyennek képzeltem a velejéig romlott Gonoszt. Köténye ugyan szakadt volt, mégis makulátlan tiszta, egyaránt férfiinget viselt (biztosan valamelyik előző kuncsaftja hagyhatta itt neki fizetség gyanánt) ám ez is szinte érintetlennek látszott. Arca ápolt volt és pirospozsgás, sminket szinte alig használt, haját cofba kötve hordta. Egy pillanatra összezavarodtam. Miféle boszorkányság ez? Ennek ellenére engem nem lehet becsapni, a szem a lélek tükre s ennek legjobb olvasója az Isten útját követő lelkész. Tudományom azonban csődöt mondott, hiába bámultam a lány mély barna szemeit, mégsem vettem észre semmi érdemlegeset a vérereken és a karikákon kívül, melyek csupán így közelebbről vizsgálva fedték fel magukat, ha ez ember csak a tekintetét nézi, fel sem tűnnek. Nem értettem a dolgot. De aztán megvilágosodtam! Én ostoba, hisz a Sátán gyermeke áll előttem s benne akartam én lelket keresni? Ennek nincs szíve, nem olyan, mint az átlagemberek, ha volna, akkor én most nem itt lennék. Pál, Pál, Pál, lám-lám, a díszes külső még majdnem téged is becsapott. Nem hiába mondják, ájtatos szóval olykor az ördögöt is becukrozzuk.
- Jöjjön velem, ne féljen! – mondta s kacagva elindult kifelé az ajtón.
Lépései olyan kecsesek voltak, akár egy szeplőtlen hattyúé. Pillanatig haboztam! Mégis, mit csinálok én! Ennek a démonnak pusztulnia kell most és azonnal. Az empátia és a szánalom mindössze az ördög kísértése, hogy letérítse az erőseket az igaz útról. Egyedül Istennél a kegyelem! Utánaindultam s elővettem a pisztolyt. Kiértünk az utcára, a korábbi égszakadásnak nyomát sem találtam, olyan kristálytiszta volt az ég, hogy minden csillagot láttam. A lány a ház tövébe irányított a szeméttel teli kukák mellé. Az ujjam már a ravaszon volt, s ez valahogy furcsa biztonságtudattal töltött el. Könnyebben ment, mint hittem volna. Miután végeztem vele, marad négy töltényem. Pont négy, ez nem lehet véletlen. Igen, attól a másik négy szerencsétlentől is megszabadítom a világot. Sosem szerettem a félmunkát. Ezen a végzet szülte tökéletes egybeesésen kedélyesen elmosolyodtam. Ekkor váratlanul megcsapta az orromat a rothadó zöldség és hús rettenetes bűze, elfintorodtam. Eszerint megérkeztünk a tetthelyre. A rozsdás szemetesek árnyékában egy nagyobb fajta szőnyeg volt megágyazva a bujálkodni vágyó vadaknak. Nem láttam belőle sokat, csupán a cipőm talpával érzékeltem, hogy bizony nem az első látogató vagyok aki itt a tiszteletét teszi. Hirtelen a pedánsan berendezett szobám jutott az eszembe. Ha ennek vége, az első dolgom lesz, minden ruhámat alaposan kimosni és lefürdeni, de duplán.
- Mit csináljunk? – kérdezte a lány, s kezével gyengéden megsimogatta a karomat.
Furcsa volt a hanghordozása. Egyáltalán nem az erkölcstelen kéjvágy szólt ki belőle, hanem sokkal inkább a szánalommal vegyes gondoskodás. Mintha legbelül titkon sajnált volna, amiért itt vagyok, s arra készülök amire. Nem feleltem, csak magamban elkezdtem számolni. 3-ra lövök, határoztam el és még erősebben megmarkoltam a pisztolyt. A lány nem értette a helyzetet, így igyekezett megértően mosolyogni. Egyik lábáról a másikra állt, valamiképp célt adva a lassan múló perceknek. Ekkor pillantottam meg egy apró arany ékszert a nyakában, ami akár a metronóm ingája, úgy dőlt jobbra s balra. Nem igazán foglalkoztam vele, míg a holdfény meg nem csillant rajta. A szemem elkerekedett s megálltak a számok a fejemben. Egy kereszt? Egy kereszt! Hogy lehetséges! Miféle tébolyodott istenkáromló ez a lotyó! Azonnal lőni akartam, de nem, ezt nem úszhatja meg ennyivel, gondoltam s dühödten kitéptem a láncot a nyakából.
- Mit képzelsz te szajha! – üvöltöttem torkom szakadtából – Ez Isten jelképe, hogy merted ezt a bűnös testedre venni! Undorító kurva! – a hangom valósággal izzott a gyűlölettől a hideg éjszakában. Ez volt az utolsó bűn, amivel vétkeztél az Úr ellen, most a pokolra száll az ocsmány lelked. s azzal elővettem a pisztolyt s célba vettem vele.
A lány némán tűrte a szembesítést, közben végig a földet nézte, csak amikor elhallgattam, akkor emelte rám a tekintetét. Pár másodpercig türtőztette magát, aztán nem bírta tovább. Szemeiből akár a víz úgy folytak a könnyek, jóllehet nem adott ki hangot csupán nesztelenül összecsuklott, mint egy csontok nélküli rongybáb s behúzódott a fal mellé. Ott kezdett el zokogni. Életemben nem hallottam még olyan keserves sírást, mint amit ez a nő kiadott magából, mintha a szülés traumáját élte volna át újra. Azt hittem legkeservesebben az újonnan világra jött csecsemők tudnak bőgni, azonban ez rosszabb volt mindennél. Milyen szánalmas! Nem is próbálta menteni magát. Észérvek és cáfolatok helyett inkább az érzelmeimre próbál hatni ezzel az idétlen bohóckodással. De melléfogott, ez a gyengeség fékezte éveken át az egyház munkáját, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatást és leszámoljon a bűnösökkel, viszont most eljött az ítélet napja, s én állok az úr jobbján, mögöttem pedig az angyalok. Az igaz keresztény harcos szívében nincs más, pusztán szeretet az Úr iránt s a gyűlölet, amely elpusztítja az ellene vétkezőket. Egyedül Istennél a kegyelem! S azzal a remegő nő fejére céloztam.
Lőjön! – ordította a lány, ahogy a torkán kifért.
Csak nem gyónni készül? - hőköltem vissza. Ezzel már elkésett! Ki életében a Sátán ágyasa volt, az ne merje a szájára venni az Úr nevét a halálban. Óvatosan a bejárat irányába néztem nem jött-e ki valaki a hangok hallatán. Senki még a füle botját sem mozdította. Hát persze! Ki kockáztatna egy ilyen undorító szajha miatt.
- Lőjön már az istenért! Én ezt nem bírom tovább! Egy gyilkosnak nem jár kegyelem. – zokogta s közben kezével a falat kaparta, ám olyan erővel hogy ujjaiból kiserkent a vér.
Gyilkos? Mi? Ez valóban maga a Sátán, döbbentem rá. Nem véletlen, hogy ide irányított rektoruram. Mégis micsoda igazságtalanság! Éveken át gyalázta az Urat, fürdőzött a bujaság tengerében, meg még jó ég tudja miket csinált s most egy villanásnyi fájdalom a bére. Kár hogy nem láthatom mi vár a lelkére az örök kárhozatban, az ilyenek ott kapják csak meg, ami jár nekik, én mindössze a beszállító vagyok. Azonban filozofálgatásom küldetésem kárára vált, ugyanis a nő fondorlatosan kihasználta az időt míg én a gondolatimba mélyedtem és kereket oldott. Csupán hűlt helyét találtam amikor a szőnyegre néztem. De legnagyobb szerencsémre az ostoba elfelejtett feltakarítani maga után, így a vér és könnyek egyenes utat mutattak, pusztán követnem kellett a nyomokat. Utána iramodtam, noha pisztolyomat végig élesen magam előtt tartottam. Nem voltak illúzióim, tudtam nyilván segítségért futott, tehát ha megtalálom, társaságra kell számítanom. Mindazonáltal nem ijedtem meg, 5 töltényem volt s egyébként is végezni akartam a többi semmirekellővel. Tulajdonképpen semmi sem történt, mindössze kicsit felgyorsultak az események. Elővigyázatosan a ház mögé néztem, majd mivel semmi mozgást nem láttam, gyorsan előugrottam. Furcsa, szinte kínosan üres volt a tér, sehol egy lélek, ami viszont a nagyobb baj, látszólag a lánynak szintén nyomát vesztettem. Ez lehetetlen, néztem körbe dühösen! Itt kell lennie valahol. Már kezdtem kétségbeesni a tehetetlenségtől, amikor egy apró ajtót pillantottam meg, melynek kilincsén jól kivehetően friss vérfoltok éktelenkedtek. Közelebb lopóztam s a fülemet vigyázva a korhadt fához tapasztottam. A helységből keserűs sírás hallatszott. Megvan! Az ostoba! Inkább elrejtőzni próbált, mintsem hogy segítséget hívjon. Hát ez nem jött össze! Pedig ha előre megy s beszól annak a másik 4 nyomorultnak, akkor akár még meg is ölhettek volna s megússza az egészet! Hiába ész, erő s jog mind csak az Úr szolgáit illetik meg – gondoltam és elégedett mosollyal az arcomon tiszta erőből belerúgtam a rozoga faszerkezetbe. Az ajtó hangos reccsenés közepette tört apró darabokra s hullott szanaszét a padlón. Diadalittasan beléptem, akár az első keresztesek az elfoglalt Jeruzsálem szent földjére. A nő egy sarokban álló ágyra borulva zokogott, körülötte mindenütt üres vagy épp félig teli gyógyszeres dobozok hevertek, mellette pedig egy hatalmas masina állt, nem igazán értek a gépekhez így nem tudtam megállapítani a pontos rendeltetést, valami orvosi eszköz talán. De nem láttam tisztán, a szobában nyomasztó sötétség uralkodott, egyedül az ablakon beszűrődő holdfény világította meg a tárgyak összefolyó sziluettjeit. Kellett egy kis idő, mire a szemem megszokta a hiányos fényviszonyok teremtette mostoha körülményeket, azonban türelmes voltam. Innen már nincs menekvés, egy bejárat van mindössze, s azelőtt állok, minek kapkodni. Lassan látásom kezdett eggyé válni a sötétség fakó színeivel, mindazonáltal még nem éreztem magaménak az árnyak világát, ezért ellenőrzésképpen körbenéztem a szobában. Legnagyobb meglepetésemre a falakat nem undortó pornográf plakátok, hanem egy boldog fiatal párról készült, igényesen bekeretezett fotók borították. Volt itt minden nyaralás, csók, ölelés, amit csak akar az ember. A képek különös nyugalmat és szeretet árasztottak magukból, mely kitörölhetetlen kedvességet lopott az amúgy zord atmoszférába. Mindenütt meleg mosolyok hirdették a földön túli boldogság idilli perceit, melyet szerelmes és őszinte pillantások tettek feledhetetlenné. Az egyik fénykép különösen felkeltette a figyelmemet, ebből adódóan közelebb léptem, hogy tüzetesebben szemügyre vehessem. Soha életemben nem láttam még ehhez fogható ábrázatot, mint amit ez a valóságos műalkotás elém tárt. Az a tekintet, ahogyan a képen szereplő nő nézett párjára a legmélyebb alázatot és a szinte emberfeletti imádatot hordozta magában, azt hittem ennyire csupán Istent lehet szeretni, embert soha, de ez az arc nagyon mélyen megérintett s ekkor hasított belém a hihetetlen felismerés, az a lány Airám, a szajha. Először azt hittem megőrültem, idegesen lekaptam a fotót az ócska szögről, hogy közelebbről újfent megvizsgálhassam. Ám sejtésem minden kétséget kizáróan igaznak bizonyult. Szemem annyira elkerekedett, pislogni is alig tudtam. Biztosan valami trükk, gondoltam s azzal dühösen a földhöz vágtam a képet, majd határozott léptekkel elindultam az ágy felé, megtenni amiért idejöttem. Pár lépést kellett csak tennem s máris egy karnyújtásnyira kerültem a térdelő nőhöz. Kihúztam magam s megigazítottam az ingemet. Itt a vége – mondtam magamban. Pisztolyommal egyenesen a tarkójára céloztam. Összpontosítottam s megkezdtem a visszaszámlálást. Koncentrációm olyan erős volt, hogy a lány hajszálai valósággal ragyogtak előttem a koromsötétben. Ujjam a ravaszon remegett s a kettesnél jártam, amikor váratlanul egy hatalmas villám csapódott be az ablaktól pár méterre. A hihetetlen hangrobbanástól megszédültem, azonban az igazi meglepetés a szememet érte abban a másodperc töredékéig tartó pillanatban, amikor égi fényesség aranyozta be a szoba egészét. Ekkor vettem észre ugyanis az ágyon fekvő mozdulatlan alakot. Megtántorodtam s erőtlenül a falnak dőltem. De a hideg durva téglák mostoha érintése helyett valami puha és bársonyos fogadta az erősen verejtékező hátamat. Egy percig úgy éreztem, mintha az ágyam selymes melegsége ölelne magába s teljesen megfeledkeztem arról hol vagyok s mi a feladatom. Kellemes tiszta emlékek öntötték el elmémet. Egészen megnyugodtam volna, ha a nő nem kezdi el váratlanul rázni az ágyban fekvő testet tiszta erejéből. Borzalmas látványt nyújtott, akár a kisgyermekek, kik tehetetlen dühvel a markukban püfölik játék mackójukat, azt remélve talán így életre kelthetik az üres plüss figurát. Szinte az egész takaró átázott már a nő könnyeitől, de csak nem hagyta abba a sírást, szünet nélkül zokogott s közben kétségbeesetten dobálta a testet. Elfordultam, idegesített is ez a hisztéria, ugyanakkor kíváncsi is lettem, vajon mi foghatta fel korábbi megtántorodásomat. Valamiféle díszes faliszőnyegre számítottam, ennek ellenére csupán egy aprólékos műgonddal készített molinót találtam, „Meg fogsz gyógyulni!” felirattal a közepén. Körötte mindenütt közös fotókról kivágott egymással ölelkező, néhol csókolózó képek s szerelmes verssorok igyekeztek nyomatékot adni ennek a motivációnak. Ilyet se mindennap lát ez ember, bár a készítő szíve-lelke benne volt az alkotásába, mégis valahogy sutának érződött az összkép, mintha hiányzott volna belőle az élet. Na persze, egy ilyen felirattól mit vár ez ember!
- Én csak… - kezdte ám a hangja elcsuklott, a könnyek alatt azonban látszott nem adta fel, valamit ki akart mondani, gondolom azt ő is tudta szándékom tiszta és megfellebbezhetetlen, ergo bármit nyögjön ki magából, nem sokat változtat a végeredményen – Én csak jót akartam! – tört fel belőle végül.
Gúnyosan felhördültem. Jó?!? Megdöbbentem ezen a megfogamzáson. Ez az ember azt hiszi, ilyen szánalmas hazugságokkal félre tud vezetni? Ennél azért erősebb érvekre számítottam!
- Mindig azt mondtam neki, hogy a pénzt a kezelésére túlórával keresem… - a mondat vége ismét eltűnt a keserű zokogás testet rázó remegései között.
Hirtelen a semmiből végig futott a hátamon a hideg. Szinte a csontjaimban is éreztem a fagyos leheletet a szavak hallatán. A karjaim megmerevedtek, mintha csak betonba öntötték volna őket. Az idő megállt. A csend mindent magába szippantott. Nem lélegeztem és nem mozogtam, mindössze álltam ott, mintha én szintén egy lennék az örökké valóságba tekintő fényképek közül. Saját testem fogja lettem! Szerettem volna kitörni, mozogni, futni, úszni, bármit csak nem itt állni ebben a bezárt testre szabott cellában. Olyan szűknek éreztem a bőrömet, mint még soha, valósággal fojtogatott a csontra tapadó szövet néma lüktetése. Legszívesebben fogtam volna egy kést és mindent lehántottam volna magamról, míg teljesen csupasz nem leszek, nem számítana a fájdalom, a szenvedés pusztán még egyszer had érezzem szabadnak a testemet. Teljesen kétségbeestem! Mi történt velem? Meddig maradok így? A testem kővé dermedt, akár a katedrális tetején látható méltóságteljes vízköpőké. Mi lesz most velem? 2 nap, csupán 2 napot kell végigszenvednem! Hisz az emberi test mindössze 2 napig bírja folyadék nélkül, aztán kiszárad. A halál gondolata valamelyest megnyugtatott. Időt, sőt periódust találtam az időtlenség falai között így, hogy volt előttem egy stabil pont, nem féltem annyira! Bármilyen kínt kiállok én, ha arról van szó, csak tudjam meddig tart s végre tudom. Már kezdtem volna számolgatni az órákat, amikor hirtelen megmozdult a nyakam, csikorogva akár egy öreg gép elnyűtt fogaskerekei szoktak munkába lendülni, először jobbra majd balra fordultam. Szent ég, lehet ez mégsem a vég! Tudtam, őrült gondolat, de az ember folyton remél s mindenben esélyt lát, pláne az olyan, aki féli Isten haragját s tiszteli kegyelmét. Az izommunka nem tartott sokáig, erőtlenül nyeklettem össze, mint a szalmabábuk szoktak, állam keményet koppant széles mellkasomon. Némileg összement a látóterem! Konstatáltam a kellemetlen változást. A képekkel teli szoba helyett tekintetem most már csupán a padló sivárságát kémlelhette. Ekkor jöttem rá a látásom legalább megmaradt! Apróság, ámbátor ez szintén hűen mutatja az Úr végtelen irgalmát! S lám egy papír, eddig észre sem vettem, pedig szemmel láthatóan rá léptem párszor a sáros cipőmmel. Írás is van rajta! Fedeztem fel nagy nehezen, ugyanis a görbe elnagyolt vonalak kusza rengetegét elég nehéz volt értelmes szavakba öntenem. Azonban végül megfejtettem a talányt, az ocsmány betűk kivehetetlen halmaza a következő szöveget takarta:
„Bocsáss meg nekem! Nem nézhetem tovább, hogy mivé leszel azért, hogy megments! Mindkettőnknek így lesz a legjobb! Köszönök mindent, bár tudom az itt már nem elég, szeretlek! Ne nézz vissza, menj el innen amilyen messzire csak tudsz! Kezdj új életet és felejtsd el ezt az átkozott helyet!
Örökké szerető férjed!”
Amint az utolsó sort kiolvastam hirtelen megtört a varázs. Visszanyertem a testem felett az irányítást! Erőtlenül és megtörten rogytam össze a durva deszkás padló nedves feketeségében. Forogni kezdett velem a világ, úgy szédültem, mint még életembe soha. Az egész testem remegett, akár a nyárfalevél. Összeállt a kép s a tudat majd szétvetette a koponyámat. Összeszedtem minden erőmet s futásnak eredtem. Amint kiértem a szobából a tomboló vihar cseppek ezreit zúdította a nyakamba, de nem érdekelt, izmaimat megfeszítve rohantam az autó felé. Bárhová, csak el innen! El erről az átkozott helyről! Már majdnem a kocsihoz értem, amikor egyszerre kicsúszott a lábam alól a talaj. A földre zuhantam. A ruhámat, az arcomat egy pillanat alatt beborította a fekete, nyúlós sár. De nem érdekelt, ingujjammal hanyagul megtöröltem a szemeimet majd négykézláb csúszva folytattam az utamat a megváltást jelentő autómhoz. Feltéptem az ajtót s bepattantam, se biztonsági öv, se fényszóró, a pisztolyt is mindössze behajítottam a hátsó ülésre. Bárhová, csak el innen! El erről az átkozott helyről! Ez a pokol! S a gázra tapostam. Nem érdekelt semmi, kizárólag hogy valamiképp kijussak innét. Bárhová, csak el innen! Jóval a megengedett sebesség határ fölött száguldottam az út közepén, és az eső egyre kegyetlenebbül zuhogott. A hatalmas cseppek kopogása minduntalan Airám zokogását jutattam eszembe, azt a kibírhatatlan hangot, ami egy életre beleégett a fülembe. Behunytam a szemem és ordítani kezdtem, hogy valami módon elnyomjam a zivatar zaját, azonban hangszálaim nem voltak elég erősek a feladathoz. Minél hangosabban üvöltöttem, annál hangosabban hallottam azt az iszonyú és pokoli sírást. Nem tudom meddig vezettem így,vagy hogy ki látott, csupán arra emlékszem egyszer csak mintha elvágták volna, véget ért a zápor s a felkelő nap sugarainak melegét éreztem meg kipirosodott arcomon. Az éjszaka elmúlt! Immáron másnap van. Innentől fogva az út szinte percek alatt telt el, elhaladtam a kis mező mellett, ahol korábban megálltam imádkozni s a következő pillanatban már az egyetem udvarán álltam, pontosan ugyanazon a helyen ahonnét elindultam közel egy nappal ezelőtt.
Az órámra pillantottam, újra működött! 06:00 Megjöttem! Udvarias fejbiccentéssel üdvözöltem a portást, mosolyogva motyogott valamit, de nem igazán hallottam. Szó nélkül elindultam felfelé, az egész lépcsőház olyan volt, akár egy templom, a parányi ablakokon beszűrődő napsugarak aranyos szőnyeggel vontak be mindent, még a leghétköznapibb tárgy is úgy ragyogott mintha egyenesen a mennyekből szállt volna alá. Végre valahára felértem az emeletre. Tudtam, kopognom kéne, hiszen ez a rend, de nem érdekelt. Kinyitottam az ajtót és egyszerűen beléptem. Valamiért fel sem merült bennem hogy zárva találom, bár ki tudja. Egy szót sem szóltam, csak leültem sárosan, csapzottan, ahogy voltam. Az öreg jó formán fel sem nézett a papírok tengeréből, mindössze annyit kérdezett könnyeden:
- Megtalálta?
- Meg! – feleltem s az asztalára tettem a pisztolyt csendben.
Ekkor felnézett s megértően elmosolyodott. Kihúzta a fiókját s egy elegáns, ám mégis erőteljes mozdulattal beledobta a fegyvert. Majd hátradőlt a székében s szótlan érdeklődéssel rám nézett.
- Maga végig tudta? – kérdeztem elcsigázottan.
Az öreg ekkor felállt s megfáradt léptekkel az ablakhoz sétált.
- Igen! – válaszolt végtelen keserűséggel a hangjában.
- Akkor miért nem mondta? – kérdeztem vissza, nem tudnám megmondani az okát miért.
- Nem hitte volna el fiam! Vannak dolgok, amiket az embernek látnia kell, mielőtt… Emberré lesz. – hangzott a felelet, de az ő hangja is elcsuklott a mondat végén.
Ujjával alig látható módon megtörölte a szemét, majd ismét helyet foglalt velem szemben.
- Tudja, ha Isten látja is mit művelünk ezzel a világgal, nem érdekli. – mondta a távolba meredve, majd mintha mi sem történt volna, visszatért a munkájához.
Egy darabig még ültem ott némán, magam elé meredve aztán úgy 7 fele felálltam és eljöttem.

Új alkotás feltöltése

Kedves István, gratulálok, nagyon különleges művet alkottál. Egyré​s​zt az összes létező tabut feldöntöd, amely az erőszak, a hit, a vallás, az tízparancsolat, a papság, a testiség kapcsán szabályoz minket​.
Felsorolni sem tudom mennyi mindenbe kötsz bele, másrészt megteremted azt, ami nagyon keveseknek sikerül: az úgynevezett suspense-t, vagyis feszültséget, amely egy jó írás lelke, ettől izgalmas, és fenn is tudod tartani a végéig, amely igen ritka bravúr. Mindezt teszed annak ellenére, hogy bár kellően árnyaltak a helyzet-és karakter leírásaid, a kevesebb több lenne, vagyis az örökzöld gyógymód, a húzás nagyon jót tenne a műnek, érdemes még energiát szánni rá. De ezzel együtt remek írás, akár egy regényt is lehetne belőle fejleszteni!

A világ legbűnösebb embere

Az órámra néztem, 11:55. Nagyszerű! Öt perc és kezdődik. Nem tagadom, ideges voltam, nem értettem a helyzetet. Semmi indok vagy vád, a levélben csak annyi szerepelt: „Délben jelenjen meg a rektori irodában beszélgetés céljából…”. Beszélgetés? Nem tudtam napirendre térni a szokatlan megfogalmazás fölött. Tudniillik a formális etikett szerint, ha valaki megszegi az egyetem szabályzatának bármely pontját, megrovásban részül. Ez esetben behívják az illetőt egy kihallgatásra, hogy tisztázzák az ügyet, ha bármely más okból szeretnék látni az embert, akkor pedig személyes konzultációra való felkérést küldenek, melyben részletesen leírják az okokat, továbbá esélyt adnak az időpont egyeztetésére. De beszélgetés? Ez mégis mit jelent? S miért ennyire sürgős a dolog? Ha sürgős, miért térnek le a hagyományos eljárástól? Kérdések ezrei tolongtak a fejemben. Azonban teóriák gyártásán túl semmi hasznossal nem tudtam elütni az időt. Újra az órámra pillantottam. 12:03. Lehet hogy csupán egy gonosz tréfa áldozata lettem? Az ajtó zárva s az egész emelet olyan kihalt, akár a vizsgák idején volt. Kicsit megkönnyebbültem, én ostoba, hogy is dőlhettem be egy ennyire ócska trükknek, a hanyag levél, a lehetetlen időpont, nyilván nem egy nagy tekintélyű rektor keze munkája.
Már épp menni készültem teljes nyugalmamban, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és egy ősz szakállas fej nézett ki rajta.
- Pál fiam! Pontosan, mint mindig! Kerüljön beljebb! – mondta meleg mosollyal az arcán a rektor, majd megfordult és határozott léptekkel szoba belseje felé indult.
Eszerint mégis valóság! Az Úr útjai valóban kifürkészhetetlenek – gondoltam magamban, majd megigazítottam az ingemet és átléptem az ismeretlen küszöböt. Soha életemben nem volt még szerencsém betenni a lábam ebbe a helységbe, mégis teljesen másnak képzeltem. A tudás tiszta és érinthetetlen szentélye helyett egy rendetlen, gyűrött jegyzetekkel beborított teremben álltam, melynek falait egészen a plafonig ágaskodó, kopott könyvespolcok fedték. De a terét mégis a középen álló, hatalmas íróasztal uralta, rajta a tonnányi megsárgult firkálmánnyal, pártucat elnyűtt kötettel, és az elmúlt napok vacsoráinak vélhető maradékával. Az öreg kedélyesen beleheveredett a rongyos bársonyszékébe, majd lazán felém intett a kezével, hogy foglaljam el az asztal előtt álló, szintén rozoga ülőalkalmatosságok egyikét.
- Csüccs! Jézus se állva beszélgetett a tanítványaival! – tette hozzá, s újra mosolyogni kezdett.
Jézus neve hallatán furcsa béke öntött el, bár nem tudtam mi fog történni a következő percekben, s a szobában uralkodó rettenetes káosz is eléggé frusztrált, mégis érezhetően lelassult a szívverésem.
- Köszönöm uram! – mondtam alázatosan, miután elhelyezkedtem.
Ezután hosszú csend következett. Az öreg végigmért a szemeivel, mialatt én az olvasmányait tanulmányoztam. Nagyon meglepődtem, ugyanis közelebbről szemügyre véve a műveket egyetlen vallásos témájú alkotást sem találtam köztük. Költők, filozófusok munkái voltak többségben illetve szakkönyvek, ám ezek sem a teológia, sokkal inkább a természettudományok tárgykörébe tartoztak. S ami jobban aggasztott, sehol sem találtam a kötelező feszületet, hiába kerestem. Az lehetetlen, hogy pont egy vallási intézet igazgatója ne tartson legalább egy képet Krisztus urunkról az irodájában.
- Miért van ma itt fiam? – kérdezte s közben olyan kíváncsi tekintettel bámult rám, mintha csak én kértem volna ezt a találkozót.
- Bocsásson meg uram, de nem tudom! – válaszoltam szégyenkezve s idegesen újra megigazítottam az ingemet.
- Elképzelése sincs? – puhatolódzott tovább csodálkozva, mivel szemmel láthatólag igen nyomós oka volt az itt létemnek, melyről egyedül én nem tudtam.
- Netán bajba kerültem uram? Ha így van, kérem bocsássanak meg nekem az elkövetett bűnömért, bármi is legyen az. Természetesen vállalom a felelősséget minden tettemért. – mondtam méltóságteljesen. Kihúztam magamat várva az ítéletet.
Az öreg végigsimította a szakállát és elfojtott nevetést hallatott, majd hátradőlt a székében és így folytatta:
- Tudja, kollégáim és köztük jó magam is önt tekintjük az intézmény legreményteljesebb diákjának. Tanulmányiban kimagasló, élsportoló, kiváló szónok, s mindehhez páratlanul alázatos és álhatatos a jövőbeli hivatásával szemben. Múlt hónapban leadott diploma munkája, javítson ki nyugodtan, ha tévedek, a címét illetően „Istennél a kegyelem”. Bőszen bólogattam, s közben széles mosolyra nyílt a szám a büszkeségtől. Zseniális, az egyik legjobb, amit valaha olvastam ebben a témában.
Kedvem lett volna felállni és lefutni egy maratont, de helyette csupán ennyit mondtam:
- Nagyon köszönöm uram! Tudja a mesterember szívének a legnagyobb öröm, ha a munkáját dicsérik.
- Csakhogy még nem fejeztem be fiam! – tette hozzá összeráncolt szemöldökkel – Az elért eredményei és a képességei dacára maga mégis azzal dicsekedett tegnap az egyik barátjának, hogy hamarosan gyilkolni fog.
Hosszú és mély csend töltötte meg a szobát. Nem tudom, hogy pontosan 5 percig vagy 5 óráig ültünk szótlanul, elveszve egymás szemében, de egyikünk sem adott ki hangot. Szinte a lélegzetünket is visszafojtottuk, annyira némaságba akartunk burkolózni. Nagy sokára ő törte meg a fojtogató hallgatást:
- Nos, ezért van most ön itt. – szögezte le, hogy valamiképp a pislogáson kívül más reakciót is kiváltson belőlem.
Nem feleltem, csak néztem tovább rá mereven. Nem igazán tudtam mitévő legyek, az utolsó ember, akinek nyíltan beszéltem az elveimről megvádolt, hogy őrült vagyok, majd otthagyott és most látjuk mi lett a vége. Bölcsebbnek tartottam inkább kivárni az öreg állásfoglalását és mindössze utána nyilatkozni, figyelembe véve az általa képviselt nézeteket. Talán látta ezt, talán csak kíváncsi volt, sosem derül ki, de a korábbi zord ábrázat helyett újfent egy megértő mosolyt kanyarintott az arcára, majd így szólt:
- Én nem tartom tébolyultnak, ha netán ettől félne. Épp ellenkezőleg, kifejezetten érdekelne az eszmefuttatása.
Én is mosolyt erőltettem az arcomra. Bár a szeme az őszinte megismerésről árulkodott, a hangja mégis olyan volt, akár a kígyóé, mely Éva bizalmába férkőzött. Így jobbnak láttam óvatosnak lenni s visszakérdeztem:
- Miért, ha szabad érdeklődnöm?
- Tudja fiam, ahhoz, hogy az ember kioltsa egy másik életét, elég nyomós érvekre van szükség, de ha még mindezt meg is tervezi jó előre, akkor úgy vélem, az megér egy misét. – Gondolom, látta rajtam, hogy nem igazán győzött meg, ezért folytatta – és végül, azonban ez már csak egy személyes probléma, nagyon kíváncsi lennék, mitől jut épp egy kezdő lelkész erre az elhatározásra?
Egyáltalán nem éreztem magamon a megdönthetetlen érvek nyomását, ám valami mégis arra sarkallt, hogy dacára a rossz tapasztalatnak, újból előadjam nézeteimet. Összedörzsöltem a tenyeremet és felkészültem egy viszonylag hosszabb monológra. Az öreg is látta ezt, ezért elégedetten kényelembe helyezte magát, gondolom, azt hitte a szavai törték meg az ellenállásomat.
- Meddig mehet ez így? Meddig tűrjük még a bűnt, mely lassan teljesen beborítja állítólag civilizált társadalmunkat? Mikor vált az egyház az igazság élharcosából a rothadó világ élőszereplős színjátékának bohócsipkás bolondjává? Háború van uram! Melyben úgy látszik feladtuk a harcot, mielőtt az elkezdődött volna. Az egyház könnyelműen a világi hatalmak gyarló kezébe adta a bíráskodás jogát. S hová jutottunk! Hamis paragrafusok és hazug törvények szabnak meg mindent, míg Isten parancsolatait két lábbal tiporják. Álszent bíróságok ígérnek feloldozást és dobálóznak a megbocsájtás kegyével, mintha hatalmukban állna felülírni az Úr parancsolatait. Undorító patkányok, egyedül Istennél a kegyelem! – az utolsó szavakat szinte már üvöltöttem a bennem tomboló gyűlölettől. A tehetetlen harag valósággal megbabonázott. Úgy éreztem én vagyok az egyetlen, aki érti az Úr igazi akaratát s az egész világgal szemben állok.
Az öreg percekig semmit sem szólt, csak ült és az ujjával az ajkain dobolt. Szemei, melyek korábban világos és érthető üzeneteket tükröztek, most sötétek voltak, akár egy halott tekintete, azonban a borzalomnak vagy az undornak a legkisebb jelét sem észleltem rajta, ellentétben korábbi hallgatóságommal. Ez valamilyen szinten bizakodásra adott okot, két dolgot tudtam elképzelni az arca alapján. Vagy még nem döntötte el, hogy mit gondoljon s épp most alakul ki a véleménye, vagy pedig ő is ugyanígy érez akárcsak én, mindössze nem szeretné kimutatni, mert még nem győződött meg határozottságomról.
- S halállal akarja lemosni az emberiség becsületén esett szégyenfoltot? – kérdezte nagy sokára.
Micsoda pazar megfogalmazás! – gondoltam magamba. Talán mégsem vagyok egyedül, a szívem hevesebben kezdet verni s szinte félve újból az arcára néztem. S csodák csodájára már nem egy komor ábrázatot láttam, hanem egy bajtársias, cinkos mosolyt, mely nem törődve a dús fehér szakállal, egészen a füélig nyújtózkodott. Ez a gesztus minden szónál többet jelentett nekem. Lehet, hogy nem csak nem vagyok egyedül, de már kidolgozott tervek is vannak az asztalfiók sötétjében egy új világ létrehozására. A puszta ötlettől, akár egy kisgyerek karácsonykor, olyan izgatott lettem.
- Igen uram! Helyre kell állítani a rendet, mielőtt késő lenne! Sajnos jelen, kiábrándító helyzetünkben már az erkölcs legjobb eszköze a terror. – feleltem büszkén, majd kihúztam magam, mint a katonák, amikor szalutálnak a felettesüknek.
- Értem Pál fiam, értem! Mindössze két kérdésem lenne még. – mondta, majd egy gyűrött kis papírt vett elő az egyik asztalfiókból.
Két kérdés két válasz, mintha csak vizsgáztatna. Biztosra vettem már, hogy valamiféle nagyobb rendszerbe való belépésem próbája ez, így összpontosítottam és rendszereztem a gondolataimat. Szabatos, érthető megfogalmazás és igényes mondatok, szóismétlések nélkül. Ez már nem a tananyagról szól, nincs lehetőség felkészülni vagy puskázni, itt az igaz hit mérettetik meg. Vágjunk bele! Intettem a szememmel!
- Ugye nem tartja alkalmasnak az állami igazságszolgáltató apparátust a törvényes rend fenntartására? Akkor kié az ítélkezés joga? – tette fel az első kérdést egy gyermek kíváncsiságának hangsúlyával.
Meglepődtem, sokkal mélyebb, összetettebb problémafelvetésre számítottam, netán egy filozófiai összehasonlításra, például az inkvizíció intézményével, de se baj!
- Ítéletet mondani csak az ártatlanok kiváltsága, máskülönben mi választaná el őket a hazug szemfényvesztőktől, akik bort isznak s közben vizet prédikálnak. Kizárólag a tiszta, Isten törvényeit maradéktalanul követő egyének vehetik fel a bírák súlyos palástját. Ez az élet rengeteg áldozattal jár, amire mindössze páran képesek csupán, a kiváltságosok az úr hűséges szolgái, a papok!
Ekkor hirtelen közbevágott az öreg, mintha csak a papok szó elhangzását várta volna egész mondandóm alatt.
- Mint ön?
Mélyet sóhajtottam. Nem akartam volna még rátérni erre a részre, mivel ha lehet, inkább szeretem kerülni az öntömjénezést, azonban a kérdés nem maradhatott megválaszolatlanul.
- Tudja uram, idestova lassan 275 napja figyelem már a viselkedésemet. Mindig is szigorú, kötött napirend szerint éltem, azonban az elmúlt háromnegyed évben kísérleti jelleggel folyton vizsgáltam magam, a gondolataimat, a cselekedeteimet, és mindazt, amit nem tettem meg. S tudja mit tapasztaltam? Egyetlen egyszer sem követtem el bűnt, még csak fejben sem. Példamutató, puritán életet éltem, mely mintául szolgálhatna minden igaz kereszténynek a világon.
Az öreg szemei elkerekedtek. Kissé zavarba jöttem ettől a váratlan reakciótól. Mindig is nehezemre esett öndicsérő szónoklatokba bocsátkozni, úgy tartom, egy igazhitű ember csupán az urat dicsérheti, semmi mást. A magunk magasztalása egyenes út a kevélység felé, mely a legsúlyosabb bűnök egyike. A rám meredő pupillák továbbra sem szűkültek a csodálkozástól. Így töredelmesen lehajtottam a fejemet és szégyenkezve a kezemre irányítottam tekintetemet.
- Minden tiszteletem a magáé, Pál fiam! Bűnös gondolatok nélkül én egy napot sem bírnék ki. – mondta, majd hangosan felnevetett.
Én is nevetni kezdtem, az irónia nyilván a túlzott magabiztosságom karikatúrája. Hiába, az úr még a leghűségesebb szolgáinak is tartogat meglepetéseket, bár készen állok a rám kiszabott feladatra, mégis milyen sokat kell még tanulnom, hogy nyugodt szívvel kimondhassam, lelkész vagyok – merengtem eltűnődve. Az öreg szavai zökkentettek ki hirtelen a gondolataimból. Eszerint abbahagyta a kedélyes kacagást, nyugtáztam.
- Annyit mondjon még meg, tudja már ki lesz az első áldozata? – kérdezte, s közben kezével hanyagul a füle mögé fésülte loboncos ősz haját.
A kérdés nagyon meglepett. A dolognak ezzel a részével még sosem foglalkoztam. Az elméletet hónapok óta csiszoltam szinte tökéletes egésszé, azonban a gyakorlati megvalósítás kivitelezése fel sem merült a fejemben, pedig az is legalább annyira fontos része a munkámnak, akár a stabil ideológia megteremtése. Ilyen felelőtlen volnék? Teljesen megzavarodtam, de a válasz nem várhatott.
- Nem uram, ezen még nem gondolkoztam. – mormogtam szégyenkezve.
- Nem? Hát ez igen érdekes. Pedig a szavaiból úgy vettem ki, hogy nem csak egy bűnt akar megtorolni, hanem rendszert, sőt mozgalmat akar építeni maga köré, mely győzelmeivel hirdeti az igazság diadalát a gonosz felett.
Elvörösödtem a szégyentől. Hogy lehet hogy pont erre nem gondoltam. Azonban mielőtt bocsánatért esedezhettem volna könnyelműségemért az öreg így folytatta.
- Azt tudja remélem, hogy az első lesz a legnehezebb. Célszerű lenne egy igazán romlott embert választania, nehogy megremegjen a majd a keze.
Hát ilyen gyengének tart? Szavai jobban fájtak, mintha tüzes vassal égetnék a bőrömet, mert éreztem, felkészületlenségemmel eljátszottam a bizalmát. A korábbi elkötelezett harcos helyett már csak egy szánalmas szájhős bolondot látott bennem.
- Mi lesz így a világgal, Pál fiam? Na, jól van semmi baj, Rómát sem egy nap alatt építették, akkor kezdjük az elején. – mondta, mintha egy kisgyermeket készítene megtanítani az egyszeregyre, majd előredőlt és komótosan felgyűrte ingujját.
- Köszönöm uram, nagyon köszönöm, többé nem okozok csalódást, ígérem és kérem bocsásson meg nekem… – hálálkodtam örömteli arccal. Micsoda próféta! A nyilvánvaló alkalmatlanságomnak ellenére mégis hajlandó velem foglalkozni.
Ujjával lazán intett, hogy fejezzem be a beszédet és hallgassak végre.
- Erre most nincs időnk! Azt mondja meg nekem, elsőként melyik bűnre gondolt? – kérdezte szúrós tekintetét rám mérve.
- Talán a kevélységre uram, az inkvizítorok azt tartották az egyik legocsmányabb lelki torzulásnak a középkorban. – válaszoltam bátortalanul.
- Igen? És, hogy állapítja meg ezt egy ránézésből? Ennek a bizonyításához Pál fiam évekig tartó kutató munka szükségeltetik, hacsak nem akar ártatlanokat mészárolni. – javított ki gúnyosan – Nem, ide valami szembetűnőbb kell. Gyerünk, használja a fejét, ne csak én gondolkozzak.
Nagyon gyorsan akartam válaszolni, hogy lássa rajtam a hihetetlen elkötelezettséget és képes legyen megfeledkezni korábbi hibámról.
- A falánkság uram tökéletes volna…
- Falánkság? Nem rossz Pál fiam! De van egy jobb ötletem, a bujaság. – amint ezt a szót kimondta az arca hirtelen felderült, szemei kitágultak, s elégedetten csapott az asztalra kemény kezével. A szoba valósággal megremegett a hangrobbanástól. A tekintetén látszott, még maga se hitte, olyan briliáns ötlete támadt. – Magának a világ legbűnösebb emberére van szüksége! – kiáltotta diadalittasan.
Ez kissé meseszerűen hatott számomra, ám való igaz, kezdésnek nem is találhatnék ennél az embernél jobbat!
- A világ legbűnösebb embere? – ismételtem hitetlenkedve.
- Pontosan Pál fiam! – mondta elrévedve, a szakállát fűzögetve, majd hirtelen megragadta a korábban előkészített papírt és tollat s írni kezdett.
- Létezik ilyen ember, uram? – érdeklődtem, mert nem igazán tudtam hová tenni a hihetetlen jelzői szerkezettel ellátott kifejezést.
- De még mennyire! – vágta rá az öreg, s lehetett látni, amint két betű kanyarintása között elmosolyodott. – Egy mocskos szajha, az isten háta mögött. Ennek a nőnek aztán nincsenek erkölcsei, a legundorítóbb söpredékkel hempereg nap mind nap, s van, hogy egy árva fillért sem kap érte, csak agyba főbe verik, mégis töretlen lekesedéssel űzi az ipart.
Megborzongtam az undortól miféle sötét szándék tarthat életben egy ilyen szinte romlott lényt? Hogy lehet, hogy én vagyok az első, aki nem tűri tovább az ilyen férgek térhódítását? Hát kizárólag bennem van egyedül erkölcsi érzés ezen a világon? A kezem ökölbe szorult, szerettem volna azonnal gyilkolni, ott abban a szobában.
- Parancsoljon! – szólalt meg hirtelen az öreg s azzal átnyújtotta a gyűrött kis cédulát.
Rápillantottam. A papír közepén két sorban a következők voltak írva:
„Daru folt fogadó
Airám”
- Keressen rá a fogadó nevére, a pontos címre, már nem emlékszem, régen jártam ott. – fűzte hozzá használati utasítás gyanánt.
- A-i-r-á-m? – betűztem a második sorban található szót, ugyanis nem igazán tudtam kiolvasni, ami furcsa volt, ugyanis a fogadó neve pontos és kivehető grafológiával bírt, mindössze a nő nevének írása közben remegett a keze.
- A művészneve. – válaszolt elmosolyodva.
Újra elöntött az izzó gyűlölet. Ennek levegő sem járna, nemhogy név. Szinte éreztem, ahogy a kezem a nyaka köré fonódik és összeroppantja a csigolyáit. Teljesen a gondolataimba mélyedtem volna, ha az öreg meg nem szólít.
- Induljon útnak még ma! – javasolta, s az órájára nézett – nincs messze, egy éjszaka alatt meg is járja, ha nem időzik sokat.
Zseniális ötlet! Ilyen indulatokkal a lelkemben egyébként se tudnék mihez nyúlni, a legjobb levezetni a feszülőséget, és elvégezni a munkát. Sőt inkább elkezdeni, ez a helyes kifejezése.
- Igenis uram, már indulok is – azzal felálltam, alázatosan meghajoltam és az ajtó felé kezdtem venni a lépéseket.
- Várjon csak! – hangzott a parancs mögülem hirtelen.
Megfordultam. Az öreg kezével intett, hogy térjek vissza az asztalhoz.
- Hogy akar igazságot szolgáltatni, Pál fiam? – kérdezte s összekulcsolta a karjait.
- A puszta kezemmel uram! – mondtam, majd a magasba emeltem az ökleimet – ezek itt uram készen állnak, hogy elpusztítsák az ördögöt, bármilyen formát is öltsön. – a találó hasonlat fülig érő mosolyt csalt az arcomra.
Az öreg összeráncolta a szemöldökét, majd nadrágjába nyúlt, s egy megviselt pisztolyt tett az asztalra. Elkerekedett a szemem. Soha életemben nem láttam még valódi fegyvert korábban.
- Tudja, bár ezzel nem dicseszem sokat, de apám az 56-os forradalmat követően a pufajkások egyike volt. Úgyhogy ez a pisztoly tudja, hogy mi az a bűn. Mióta ő öngyilkos lett vele, senki sem használta a családból. Azonban ez a mai naptól fogva megváltozik. Vigye, magának adom. – jelentette ki, s azzal felém csúsztatta.
Kedvem lett volna megcsókolni mind a két kezét ennek a szent embernek. Végre méltó szövetségesre, sőt mesterre találtam, akivel megoszthatom rögös utam minden kérdését.
- Köszönöm uram, nagyon köszönöm! Mindenemmel azon leszek, hogy megszolgáljam a végtelen kedvességét uram! – hebegtem s elvettem a pisztolyt az asztalról.
Ekkor az öreg hirtelen felpattant a székből és mellém lépett. Mélyen a szemembe nézett, aztán elmosolyodott mintha a fia volnék.
- Kívánom, hogy találja meg az igazságot Pál fiam! – s azzal a kezét nyújtotta felém.
Nagyon megillődtem! Az egyetem szabályzata szigorú hierarchiára épül, mely megtiltja a kézfogást diák és feljebbvalója között, a tanulmányok befejezte előtt. S most mégis az intézmény leghatalmasabb embere nyújtja nekem a jobbját. Nem tudtam mit tegyek, remegni kezdtem, akár a nyárfalevél. Az öreg látta rajtam a bizonytalanságot, ezért megfogta a kezem és egy cinkos kacaj keretében erőteljesen megrázta. Szólni akartam, de elakadt a szavam, hangszálaim meg sem mozdultak, mintha megnémultam volna. Aztán még barátian megveregette a vállamat, majd kikísért az ajtón, s utamra indított.
Egy percnyi vesztegetni való időm sem volt. Azonnal cselekedni akartam. Még az egyetem lépcsőházában megnéztem a pontos címet a mobilomon. Bár település neveket és házszámokat igen rosszul jegyzek meg, ez mégis elsőre a memóriámba égett, kitörölhetetlenül. Arra gondoltam, először hazaugrok átöltözni és magamhoz venni néhány dolgot, ám végül elvetettem az ötletet. Minek pazarolnék erre egy órát, amikor már most nálam van minden, amire csak szükségem lehet. Kicsit izzadt voltam ugyan, de nem szabad kényeskednem, küldetést kaptam, akár az ókori keresztesetek, kik éltük és vérük árán foglalták vissza Jeruzsálemet a pogányok karmai közül. Azok a dicső lovagok talán megálltak páncélt cserélni a karcolások végett? Aligha. Amint kiértem az épületből, máris a kocsimba pattantam. A motor ezer angyal öröm ódájával bőgött fel, a magányos parkolóból kigurulva úgy éreztem, százak éneklik mögöttem isten dicsőségének hallhatatlan himnuszát. Az utazásom minden percében valósággal éreztem az úr jelenlétét s feladatom páratlan súlyát. Talán ezt a terhet viselték a vállukon az elmúlt korok nagy inkvizítorai is, kik mit sem törődve az együgyű világiak intrikáival, kérlelhetetlen kegyetlenséggel lesújtottak a bűnösökre. Gondolataim egyre a misszióm körül forogtak. Milyen érzés lesz kioltani az ördög szolgájának nyomorúságos életét? Vajon miután eldördült a lövés, látni fogom a lelkét elégni a tisztítótűzben? Könyörögni fog, esetleg rám támad vagy csak megpróbál majd elfutni, hogy mentse a semmirekellő, rongyos életét? 6 órakor megálltam a szokásos esti imámra, minthogy sehol sem találtam kápolnát vagy szentélyt az autópálya mentén, ezért miután bezártam az autót egy közeli réten térdeltem le dicsőíteni a mindenhatót. Fohászomban köszönetet mondtam rektor urammal való találkozásomért, kinek útmutatása és tanácsa nélkül most nem állhatnék itt. Hálát adtam istennek, hogy kiválasztott és egy ilyen felelősségteljes feladattal bízott meg, melyet segedelmével végre is fogok hajtani, ha ő is így akarja végtelen bölcsességében. Továbbá könyörögtem a megtévelyedettek lelkéért, kikre hamarosan lesújt majd a kezem az ég minden haragjával. Amikor az utolsó szó is elhagyta az ajkaimat furcsa melegség kezdte elönteni az arcomat, mintha a lenyugvó nap sugarain keresztül maga az angyalok vezére, Gábriel simította volna végig az államat, ezzel felszentelve lelkemet, s megerősítve hitemet a gonosz csábítása ellen. A feltámadó keleti szél pedig lágyan rektor uram szavait suttogta a fülembe: találd meg az igazságot! Egy örökkévalóságot el tudtam volna tölteni ott térdelve s sütkérezve az úr szeretetében, biztosan ilyen érzés lehetett Ádámnak és Évának is a paradicsomban élni. Azonban nem időzhettem tovább, a morajló sötétség jelezte, hogy kötelességem türelmetlen vár rám a vihar felhőkkel teli dombokon túl. Visszaballagtam a kocsihoz s újfent útnak indultam. Szemem ugyan még sokáig elidőződött a tükörben a csodás hely felett, ám hamarosan utolsó foszlányát is elveszettem az eleredő eső sűrűjében. Magamra maradtam, társam egyedül a mindent beborító feketeség volt. Kényelmetlenül hosszú idő telt el mire végre valahára megláttam a település határát jelző táblát. Megérkeztem. A falu ocsmányabb volt, mint amilyennek képzeltem, mindenütt romos, sötét putrik szegélyezték a rettentés állapotú főutat. Akár a pokol előőrse, viszont legalább a fogadót nem volt nehéz megtalálni, pislákoló fényeivel messze az volt a legjobban kivilágított épület szerte a vidéken. Amint közelebb értem, azonnal valósággal elvakított a hatalmas és ízléstelen neon logó, mely elmaradottsága ellenére büszkén hirdette a környék egyetlen stabil bevételi forrással bíró vállalkozását. Az épület maga kívülről leginkább egy bontásra váró kétemeltes nyaralóra emlékeztetett, melynek gazdái az elmúlt 50 évben kínosan ügyletek rá, hogy még csak véletlen se forduljanak meg a világnak ezen a felén. Zsák a foltját, gondoltam magamban, egy ilyen szörnyszülöttet csupán egy ilyen hely képes befogadni. De áldásos munkámnak hála hamarosan mindnyájan fellélegezhetnek. Elővettem a pisztolyt a nadrágomból s megcsodáltam, bár hosszú órák óta nálam volt mégis most akadt először alkalmam közelebbről szemügyre venni. Kinyitottam a tárat. 5 töltény. Hirtelen megborzongtam a szám láttán, az utolsó használó az egyik legsúlyosabb bűnt követte el, amit halandó tehet ezen a világon. Miféle késztetés vihet rá egy embert, hogy önmaga ellen fordítsa a fegyverét? De elég a filozófiából, előbb a munka. Ki tudja, ha gyorsan végzek, talán jutalmul még a hiányzó golyó történetét is elmondja majd rektor uram. A „gyorsan” szóról eszembe ötlött, a szinte örökkévalóságnak tűnő ideút. Az órámra pillantottam, hogy lássam mennyire csapott be az időérzékelésem, de döbbenten tapasztaltam, hogy az pontban 6 órakor megállt. Nocsak, ez az elátkozott hely még az teremtett idő dimenzióján is kívül esik? - kényszeredett mosoly ült az arcomra. Kiszálltam a kocsiból. Az eső hatalmas cseppjei, mint megannyi üvegszilánk, olyan éllel vágták az arcomat. De nem érdekelt, semmi sem állíthat meg, hogy végrehajtsam küldetésemet. Azt gondoltam, a tomboló hideg zivatar után valamiféle felüdülés lesz belépni az ajtón, azonban tévedtem. Bámulatos hogyan képes a hely még lejjebb szállítani a vele szemben támasztott, egyébként is alacsony elvárásaimat. A belbecs még borzalmasabb volt, mint a külcsín. Klausztrofób szűk tér, mely a zsúfolásig tele volt pakolva viharvert asztalokkal, elnyűtt székekkel, a levegő minden molekuláját árjárta a fáradtolaj s a rossz minőségű alkohol koncentrátuma, mely külön-külön is elviselhetetlen, ám így együtt egyedülállóan gyomorforgató keveréket alkotott. Középen egy afféle szedett-vedett pult volt berendezve, valószínűleg itt szokták előadni a cifra kéréseiket a helybéli fajankók, így én is ide vettem az irányt.
- Jó estét! – mondtam, s azzal kezemet a pultra tettem. Ezt a mélyen elhamarkodott döntést azonban hamar megbántam, ugyanis az egyébként sem bizalomgerjesztő falap úgy ragadt a sokéves mocsoktól, akár a mézes bödön. Hiába húzódtam el, érzetem ujjaim olyan tisztátlanná váltak, akár a szajha korábbi vendégei.
- Jót! Mit akar? – kérdezte egy öreg karcos hang a túl oldalról. A hang tulajdonosa sem volt bizalomgerjesztőbb, mint a hely vagy maga az orgánum. Gyűrött, izzadtság és zsírfoltokkal tarkított kötény lógott a nyakában, melyet helyenként öklömnyi szakadások díszítettek. Alatta egy eredetileg fehér inget viselt, mely mára inkább a szürke és a sárga legkülönbözőbb árnyalatiban tündökölt. Arcát méretes sebhelyek és mély ráncok szabdalták. Zsíros, csapzott haja pedig úgy állt, akár egy rossz szénaboglya. Szemeiben olyan mély keserűség ült, hogy kedvem lett volna tüstént előkapni a pisztolyt s a homloka közepébe lőni. Ne szenvedjen már ennyire az isten szeremére, hisz megjöttem s nálam a megváltás kulcsa.
- Airám-ot! – válaszoltam majd intettem a kezemmel, hogy tűnjön el s hozza elém a nőt amilyen gyorsan csak lehet, mert elegem van már a hely varázsából.
A férfi morgott valami kivehetetlent az igénytelen szőrpamacsokból álló gusztustalan bajsza alatt, aztán eltűnt egy nyikorgó ajtó sötétje mögött. Hosszú percek teltek el, ez alatt viszont volt időm megfigyelni a többi vendéget. A szóba jobb sarkában egy magányos együgyű figura üldögélt egy pohár tej mellett. Roppant jól szórakozott miközben az asztalra borított fogpiszkálókból próbált meg valami képet kirakni. Ennek is megváltás lenne a halál, gondoltam magamban, majd tekintetemet a maradék 2 ember felé fordítottam. Jókedvben náluk sem volt hiány, vígan vihorásztak, miközben vérremenő kártya partit folytattak kopott sörös kupakokért. Kártya az ördög bibliája, hiába mindig van lejjebb. Ekkor váratlanul egy vékony női hang szólalt meg a hátam mögül.
- Jó estét uram, én vagyok Airám! – mondta s elmosolyodott.
Nagyon meglepődtem. Bár maga az ördög állt velem szemben, valahogy mégse ilyennek képzeltem a velejéig romlott gonoszt. Köténye ugyan szakadt volt, de mégis makulátlan tiszta, ő is férfi inget viselt (biztosan valamelyik előző kuncsaftja hagyhatta itt neki fizetség gyanánt) ám ez is szinte érintetlennek látszott. Arca ápolt volt és pirospozsgás, sminket szinte alig használt, haját cofba kötve hordta. Egy pillanatra összezavarodtam. Miféle boszorkányság ez? De engem nem lehet becsapni, a szem a lélek tükre s ennek legjobb olvasója az Isten útját követő lelkész. Tudományom azonban csődöt mondott, hiába bámultam a lány mély barna szemeit, mégsem vettem észre semmi érdemlegeset a vérereken és a karikákon kívül, melyek csupán így közelebbről vizsgálva fedték fel magukat, ha ez ember csak a tekintetét nézi, fel sem tűnnek. Nem értettem a dolgot. De aztán megvilágosodtam! Én ostoba, hisz a sátán gyermeke áll előttem s benne akartam én lelket keresni? Ennek nincs szíve, nem olyan, mint az átlag emberek, ha volna, akkor én most nem itt lennék. Pál, Pál, Pál, lám-lám a díszes külső még majdnem téged is becsapott. Nem hiába mondják, ájtatos szóval olykor az ördögöt is becukrozzuk.
- Jöjjön velem, ne féljen! – mondta s kacagva elindult kifelé az ajtón.
Lépései olyan kecsesek voltak, akár egy szeplőtlen hattyúé. Pillanatig haboztam! De mégis, mit csinálok én! Ennek a démonnak pusztulnia kell most és azonnal. Az empátia és a szánalom mindössze az ördög kísértése, hogy letérítse az erőseket az igaz útról. Egyedül istennél a kegyelem! Utána indultam s elővettem a pisztolyt. Kiértünk az utcára, a korábbi égszakadásnak nyomát sem találtam, olyan kristálytiszta volt az ég, hogy minden csillagot láttam. A lány a ház tövébe irányított a szeméttel teli kukák mellé. Az ujjam már a ravaszon volt, s ez valahogy furcsa biztonságtudattal töltött el. Könnyebben ment, mint hittem volna. Miután végeztem vele, marad négy töltényem. Pont négy, ez nem lehet véletlen. Igen, attól a másik négy szerencsétlentől is megszabadítom a világot. Sosem szerettem a félmunkát. Ezen a végzet szülte tökéletes egybeesésen kedélyesen elmosolyodtam. Ekkor váratlanul megcsapta az orromat a rothadó zöldség és hús rettenetes bűze, elfintorodtam. Eszerint megérkeztünk a tetthelyre. A rozsdás szemetesek árnyékában egy nagyobb fajta szőnyeg volt megágyazva a bujálkodni vágyó vadaknak. Nem láttam belőle sokat, csupán a cipőm talpával érzékeltem, hogy bizony nem az első látogató vagyok aki itt a tiszteletét teszi. Hirtelen a pedánsan berendezett szobám jutott az eszembe. Ha ennek vége, az első dolgom lesz, hogy minden ruhámat alaposan kimosom és lefürdök, de duplán.
- Mit csináljunk? – kérdezte a lány, s kezével gyengéden megsimogatta a karomat.
Furcsa volt a hanghordozása. Egyáltalán nem az erkölcstelen kéjvágy szólt ki belőle, hanem sokkal inkább a szánalommal vegyes gondoskodás. Mintha legbelül titkon sajnált volna amiért itt vagyok s arra készülök amire. Nem feleltem, csak magamban elkezdtem számolni. 3-ra lövök, határoztam el és még erősebben megmarkoltam a pisztolyt. A lány nem értette a helyzetet, de azért igyekezett megértően mosolyogni. Egyik lábáról a másikra állt, hogy valamiképp célt adjon a lassan múló perceknek. Ekkor pillantottam meg egy apró arany ékszert a nyakában, ami akár a metronóm ingája, úgy dőlt jobbra s balra. Nem igazán foglalkoztam vele, míg a holdfény meg nem csillant rajta. A szemem elkerekedett s megálltak a számok a fejemben. Egy kereszt? Egy kereszt! Hogy lehetséges! Miféle tébolyodott istenkáromló ez a lotyó! Azonnal lőni akartam, de nem, ezt nem úszhatja meg ennyivel, gondoltam s dühödten kitéptem a láncot a nyakából.
- Mégis hogy képzeled ezt te szajha! – üvöltöttem torkomszakadtából – Ez isten jelképe, hogy merted ezt a bűnös testedre venni! Undorító kurva! – a hangom valósággal izzott a gyűlölettől a hideg éjszakában. Ez volt az utolsó bűn, amivel vétkeztél az úr ellen, most a pokolra száll az ocsmány lelked. s azzal elővettem a pisztolyt s célba vettem vele.
A lány némán tűrte a szembesítést, közben végig a földet nézte, csak amikor elhallgattam, akkor emelte rám a tekintetét. Pár másodpercig türtőztette magát, aztán nem bírta tovább. Szemeiből akár a víz úgy folytak a könnyek, de nem adott ki hangot csupán nesztelenül összecsuklott, mint egy csontok nélküli rongybáb s behúzódott a fal mellé. Ott kezdett el zokogni. Életemben nem hallottam még olyan keserves sírást, mint amit ez a nő kiadott magából, mintha a szülés traumáját élte volna át újra. Azt hittem legkeservesebben az újonnan világra jött csecsemők tudnak bőgni, azonban ez rosszabb volt mindennél. Milyen szánalmas! Nem is próbálta menteni magát. Észérvek és cáfolatok helyett inkább az érzelmeimre próbál hatni ezzel az idétlen bohóckodással. De melléfogott, ez a gyengeség fékezte éveken át az egyház munkáját, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatást és leszámoljon a bűnösökkel, viszont most eljött az ítélet napja, s én állok az úr jobbján, mögöttem pedig az angyalok. Az igaz keresztény harcos szívében nincs más, csak szeretet az úr iránt s a gyűlölet, amely elpusztítja az ellene vétkezőket. Egyedül istennél a kegyelem! S azzal a remegő nő fejére céloztam.
Lőjön! – ordította a lány, ahogy csak a torkán kifért.
Csak nem gyónni készül? hőköltem vissza. Ezzel már elkésett! Ki életében a sátán ágyasa volt, az ne merje a szájára venni az úr nevét a halálban. Óvatosan a bejárat irányába néztem nem jött-e ki valaki a hangok hallatán. Senki még csak a füle botját sem mozdította. Hát persze! Mégis ki kockáztatna egy ilyen undorító szajha miatt.
- Lőjön már az istenért! Én ezt nem bírom tovább! Egy gyilkosnak nem jár kegyelem. – zokogta s közben kezével a falat kaparta, ám olyan erővel hogy ujjaiból kiserkent a vér.
Gyilkos? Hogy mi? Ez valóban maga a sátán, döbbentem rá. Nem véletlen, hogy ide irányított rektoruram. De micsoda igazságtalanság! Éveken át gyalázta az urat, fürdőzött a bujaság tengerében, meg még jó ég tudja miket csinált s most egy villanásnyi fájdalom a bére. Kár hogy nem láthatom mi vár a lelkére az örök kárhozatban, az ilyenek ott kapják csak meg, ami jár nekik, én mindössze a beszállító vagyok. Azonban filozofálgatásom küldetésem kárára vált, ugyanis a nő fondorlatosan kihasználta az időt míg én a gondolatimba mélyedtem és kereket oldott. Csupán hűlt helyét találtam amikor a szőnyegre néztem. De legnagyobb szerencsémre az ostoba elfelejtett feltakarítani maga után, így a vér és könnyek egyenes utat mutattak, mindössze követnem kellett a nyomokat. Utána iramodtam, ám pisztolyomat végig élesen magam előtt tartottam. Nem voltak illúzióim, tudtam nyilván segítségért futott, így ha megtalálom, társaságra is kell számítanom. De nem ijedtem meg, 5 töltényem volt s egyébként is végezni akartam a többi semmirekellővel. Tulajdonképpen semmi sem történt, mindössze kicsit felgyorsultak az események. Elővigyázatosan a ház mögé néztem, majd mivel semmi mozgást nem láttam, gyorsan előugrottam. Furcsa, szinte kínosan üres volt a tér, sehol egy lélek, ami viszont a nagyobb baj, látszólag a lánynak is nyomát vesztettem. Ez lehetetlen, néztem körbe dühösen! Itt kell lennie valahol. Már kezdtem kétségbeesni a tehetetlenségtől, amikor egy apró ajtót pillantottam meg, melynek kilincsén jól kivehetően friss vérfoltok éktelenkedtek. Közelebb lopóztam s a fülemet a vigyázva a korhadt fához tapasztottam. A helységből keserűs sírás hallatszott. Megvan! Az ostoba! Inkább elrejtőzni próbált mintsem hogy segítséget hívjon. Hát ez nem jött össze! Pedig ha előre megy s beszól annak a másik 4 nyomultnak, akkor akár még meg is ölhettek volna s megússza az egészet! Hiába ész, erő s jog mind csak az úr szolgáit illetik meg – gondoltam és elégedett mosollyal az arcomon tiszta erőből belerúgtam a rozoga fa szerkezetbe. Az ajtó hangos reccsenés közepette tört apró darabokra s hullott szanaszét a padlón. Diadalittasan beléptem, akár az első keresztesek az elfoglalt Jeruzsálem szent földjére. A nő egy sarokban álló ágyra borulva zokogott, körülötte mindenütt üres vagy épp félig teli gyógyszeres dobozok hevertek, mellette pedig egy hatalmas masina állt, nem igazán értek a gépekhez így nem tudta, meg állapítani a pontos rendeltetést valami orvosi eszköz talán. De nem láttam tisztán, a szobában nyomasztó sötétség uralkodott, egyedül az ablakon beszűrődő holdfény világította meg a tárgyak összefolyó sziluettjeit. Kellett egy kis idő, mire a szemem megszokta a hiányos fényviszonyok teremtette mostoha körülményeket, azonban türelmes voltam. Innen már nincs menekvés, egy bejárat van mindössze s azelőtt állok, minek kapkodni. Lassan látásom kezdett eggyé válni a sötétség fakó színeivel, de még nem éreztem magaménak az árnyak világát, ezért ellenőrzésképpen körbenéztem a szobában. Legnagyobb meglepetésemre a falakat nem undortó pornográf plakátok, hanem egy boldog fiatal párról készült, igényesen bekeretezett fotók borították. Volt itt minden nyaralás, csók, ölelés, amit csak akar az ember. A képek különös nyugalmat és szeretet árasztottak magukból, mely kitörölhetetlen kedvességet lopott az amúgy zord atmoszférába. Mindenütt meleg mosolyok hirdették a földön túli boldogság idilli perceit, melyet szerelmes és őszinte pillantások tettek feledhetetlenné. Az egyik fénykép különösen felkeltette a figyelmemet, ezért közelebb léptem, hogy tüzetesebben szemügyre vehessem. Soha életemben nem láttam még ehhez fogható ábrázatot, mint amit ez a valóságos műalkotás elém tárt. Az a tekintet, ahogyan a képen szereplő nő nézett párjára a legmélyebb alázatot és a szinte emberfeletti imádatot hordozta magában, azt hittem ennyire csupán istent lehet szeretni, embert soha, de ez az arc nagyon mélyen megérintett s ekkor hasított belém a hihetetlen felismerés, az a lány Airám, a szajha. Először azt hittem megőrültem, idegesen lekaptam a fotót az ócska szögről, hogy közelebbről is megvizsgálhassam. De sejtésem minden kétséget kizáróan igaznak bizonyult. Szemem annyira elkerekedett, hogy pislogni is alig tudtam. Biztosan valami trükk, gondoltam s azzal dühösen a földhöz vágtam a képet, majd határozott léptekkel elindultam az ágy felé, hogy megtegyem amiért idejöttem. Pár lépést kellett csak tennem s máris egy karnyújtásnyira kerültem a térdelő nőhöz. Kihúztam magam s megigazítottam az ingemet. Itt a vége – mondtam magamban. Pisztolyommal egyenesen a tarkójára céloztam. Összpontosítottam s megkezdtem a visszaszámlálást. Koncentrációm olyan erős volt, hogy a lány hajszálai valósággal ragyogtak előttem a korom sötétben. Ujjam a ravaszon remegett s a kettesnél jártam amikor váratlanul egy hatalmas villám csapódott be az ablaktól pár méterre. A hihetetlen hangrobbanástól megszédültem, azonban az igazi meglepetés a szememet érte abban a másodperc töredékéig tartó pillanatban, amikor égi fényesség aranyozta be a szoba egészét. Ekkor vettem észre ugyanis az ágyon fekvő mozdulatlan alakot. Megtántorodtam s erőtlenül a falnak dőltem. De a hideg durva téglák mostoha érintése helyett valami puha és bársonyos fogadta az erősen verejtékező hátamat. Egy percig úgy éreztem mintha az ágyam selymes melegsége ölelne magába s teljesen megfeledkeztem arról hol vagyok s mi a feladatom. Kellemes tiszta emlékek öntötték el elmémet. Egészen megnyugodtam volna, ha a nő nem kezdi el váratlanul rázni az ágyban fekvő testet tiszta erejéből. Borzalmas látványt nyújtott, akár a kisgyermekek, kik tehetetlen dühvel a markukban püfölik játék mackójukat, azt remélve talán így életre kelthetik az üres plüss figurát. Szinte az egész takaró átázott már a nő könnyeitől, de csak nem hagyta abba a sírást, szünet nélkül zokogott s közben kétségbeesetten dobálta a testet. Elfordultam, idegesített is ez a hisztéria, de ugyanakkor kíváncsi is lettem, vajon mi foghatta fel korábbi megtántorodásomat. Valamiféle díszes faliszőnyegre számítottam, de helyette csupán egy aprólékos műgonddal készített molinót találtam, Meg fogsz gyógyulni! felirattal a közepén. Körötte mindenütt közös fotókról kivágott egymással ölelkező, néhol csókolózó képek s szerelmes verssorok igyekeztek nyomatékot adni ennek motivációnak. Ilyet is ritkán lát ez ember, bár a készítő szíve-lelke benne volt az alkotásába, mégis valahogy sutának érződött az összkép, mintha hiányzott volna belőle az élet. Na persze, egy ilyen felirattól mit vár ez ember!
- Én csak… - kezdte ám a hangja elcsuklott, a könnyek alatt azonban látszott nem adta fel, valamit ki akart mondani, gondolom azt ő is tudta szándékom tiszta és megfellebbezhetetlen, így bármit is nyögjön ki magából, nem sokat változtat a végeredményen – Én csak jót akartam! – tört fel belőle végül.
Gúnyosan felhördültem. Jó?!? Megdöbbentem ezen a megfogamzáson. Ez az ember azt hiszi ilyen szánalmas hazugságokkal félre tud vezetni? Ennél azért erősebb érvekre számítottam!
- Mindig azt mondtam neki, hogy a pénzt a kezelésére túlórával keresem… - a mondat vége ismét eltűnt a keserű zokogás testet rázó remegései között.
Hirtelen a semmiből végig futott a hátamon a hideg. Szinte a csontjaimban is éreztem a fagyos leheletet a szavak hallatán. A karjaim megmerevedtek, mintha csak betonba öntötték volna őket. Az idő megállt. A csend mindent magába szippantott. Nem lélegeztem és nem mozogtam, mindössze álltam ott, mintha én is egy lennék az örökké valóságba tekintő fényképek közül. Saját testem fogja lettem! Szerettem volna kitörni, mozogni, futni, úszni, bármit csak nem itt állni ebben a bezárt testreszabott cellában. Olyan szűknek éreztem a bőrömet, mint még soha, valósággal fojtogatott a csontra tapadó szövet néma lüktetése. Legszívesebben fogtam volna egy kést és mindent lehántottam volna magamról míg teljesesen csupasz nem leszek, nem számítana a fájdalom, a szenvedés csak még egyszer had érezzem szabadnak a testemet. Teljesen kétségbe estem! Mi történt velem? Meddig maradok így? A testem kővé dermedt, akár a katedrális tetején látható méltóságteljes vízköpőké. Mi lesz most velem? 2 nap. csupán 2 napot kell végigszenvednem! Hisz az emberi test mindössze 2 napig bírja folyadék nélkül, aztán kiszárad. A halál gondolata valamelyest megnyugtatott. Időt, sőt periódust találtam az időtlenség falai között így, hogy volt előttem egy stabil pont, már nem féltem annyira! Bármilyen kínt kiállok én ha arról van szó, csak tudjam meddig tart s immár tudom. Már kezdtem volna számolgatni az órákat, amikor hirtelen megmozdult a nyakam, csikorogva akár egy öreg gép elnyűtt fogaskerekei szoktak munkába lendülni, először jobbra majd balra fordultam. Szent ég, lehet hogy ez mégsem a vég! Tudtam, őrült gondolat, de az ember olyan hogy folyton remél s mindenben esélyt lát, pláne az olyan, aki féli isten haragját s tiszteli kegyelmét. Az izommunka nem tartott sokáig, erőtlenül nyeklettem össze, mint a szalmabábúk szoktak, állam keményet koppant széles mellkasomon. Némileg összement a látóterem! Konstatáltam a kellemetlen változást. A képekkel teli szoba helyett tekintetem most már csupán a padló sivárságát kémlelhette. Ekkor jöttem rá a látásom legalább megmaradt! Apróság, de ez is hűen mutatja az úr végtelen irgalmát! S lám egy papír, eddig észre sem vettem, pedig szemmel láthatóan rá is léptem már párszor a sáros cipőmmel. Írás is van rajta! Fedeztem fel nagy nehezen, ugyanis a görbe elnagyolt vonalak kusza rengetegét elég nehéz volt értelmes szavakba öntenem. De végül megfejtettem a talányt, az ocsmány betűk kivehetetlen halmaza a következő szöveget takarta:
„Bocsáss meg nekem! Nem nézhetem tovább, hogy mivé leszel azért, hogy megments! Mindkettőnknek így lesz a legjobb! Köszönök mindent, bár tudom az itt már nem elég, szeretlek! Ne nézz vissza, menj el innen amilyen messzire csak tudsz! Kezdj új életet és felejts el ezt az átkozott helyet!
Örökké szerető férjed!”
Amint az utolsó sort is kiolvastam hirtelen megtört a varász. Visszanyertem a testem felett az irányítást! Erőtlenül és megtörten rogytam össze a durva deszkás padló nedves fekteségében. Forogni kezdett velem a világ, úgy szédültem, mint még életembe soha. Az egész testem remegett, mint a nyárfa levél. Összeállt a kép s a tudat majd szétvetette a koponyámat. Összeszedtem minden erőmet s futásnak eredtem. Amint kiértem a szobából a tomboló vihar cseppek ezreit zúdította a nyakamba, de nem érdekelt, izmaimat megfeszítve rohantam az autó felé. Bárhová, csak el innen! El erről az átkozott helyről! Már majdnem a kocsihoz értem, amikor egyszerre kicsúszott a lábam alól a talaj. A földre zuhantam. A ruhámat, az arcomat egy pillanat alatt beborította a fekete, nyúlós sár. De nem érdekelt, ingujjammal hanyagul megtöröltem a szemeimet majd négykézláb csúszva folytattam az utamat a megváltást jelentő autómhoz. Feltéptem az ajtót s bepattantam, se biztonsági öv, se fényszóró, a pisztolyt is mindössze behajítottam a hátsó ülésre. Bárhová, csak el innen! El erről az átkozott helyről! Ez a pokol! S a gázra tapostam. Nem érdekelt semmi, csak hogy valamiképp kijussak innét. Bárhová, csak el innen! Jóval a megengedett sebesség határ fölött száguldottam az út közepén, de az eső egyre kegyetlenebbül zuhogott. A hatalmas cseppek kopogásában minduntalan Airám zokogását jutattam eszembe, azt a kibírhatatlan hangot, ami egy életre beleégett a fülembe. Behunytam a szemem és ordítani kezdtem, hogy valami módon elnyomjam a zivatar zaját, de hangszálaim nem voltak elég erősek a feladathoz. Minél hangosabban üvöltöttem, annál hangosabban hallottam azt az iszonyú és pokoli sírást. Nem tudom meddig vezettem így vagy hogy ki látott, csupán arra emlékszem hogy egyszer csak mintha elvágták volna, véget ért a zápor s a felkelő nap sugarainak melegét éreztem meg kipirosodott arcomon. Az éjszaka elmúlt! Már másnap van. Innentől fogva az út szinte percek alatt telt el, elhaladtam a kis mező mellett, ahol korábban megálltam imádkozni s a következő pillanatban már az egyetem udvarán álltam, pontosan ugyanazon a helyen ahonnét elindultam közel egy nappal ezelőtt.
Az órámra pillantottam, újra működött! 06:00 Megjöttem! Udvarias fejbiccentéssel üdvözőltem a portást, mosolyogva motyogott valamit, de nem igazán hallottam. Szó nélkül elindultam felfelé, az egész lépcsőház olyan volt, mint egy templom, a parányi ablakokon beszűrődő napsugarak aranyos szőnyeggel vontak be mindent, még a leghétköznapibb tárgy is úgy ragyogott mintha egyenesen a mennyekből szállt volna alá. Végre valahára felértem az emeletre. Tudtam, hogy kopognom kéne, hiszen ez a rend, de nem érdekelt. Kinyitottam az ajtót és egyszerűen beléptem. Valamiért fel sem merült bennem hogy zárva találom, bár ki tudja. Egy szót sem szóltam, csak leültem sárosan, csapzottan, ahogy voltam. Az öreg jó formán fel sem nézett a papírok tengeréből, mindössze annyit kérdezetett könnyeden:
- Megtalálta?
- Meg! – feleltem s az asztalára tettem a pisztolyt csendben.
Ekkor felnézett s megértően elmosolyodott. Kihúzta a fiókját s egy elegáns, ám mégis erőteljes mozdulattal beledobta a fegyvert. Majd hátradőlt a székében s érdeklődve rám nézett. De nem szólt.
- Maga végig tudta? – kérdeztem elcsigázottan.
Az öreg ekkor felállt s megfáradt léptekkel az ablakhoz sétált.
- Igen! – válaszolt végtelen keserűséggel a hangjában.
- De akkor miért nem mondta? – kérdeztem vissza, de nem tudnám megmondani az okát miért.
- Nem hitte volna el fiam! Vannak dolgok, amiket az embernek látnia kell, mielőtt… Emberré lesz. – hangzott a felelet, de az ő hangja is elcsuklott a mondat végén.
Ujjával alig látható módon megtörölte a szemét, majd ismét helyet foglalt velem szemben.
- Tudja, ha Isten látja is mit művelünk ezzel a világgal, nem érdekli. – mondta a távolba meredve, majd mintha mi sem történt volna, visszatért a munkájához.
Egy darabig még ültem ott némán, magam elé meredve aztán úgy 7 fele felálltam és eljöttem.