Zárt ajtók mögött...

6. helyezett / Novella
Téma: Erőszak

Újra és újra megtörténik. Néha hosszabb, más mozdulatok is keverednek a szokásosakhoz, máskor csak a napi adag. De egy biztos: mindig ott vagyok. Olyan elemi erővel, amelyet csak egy beteg, függő ember kielégültsége tud szülni. Én vagyok a fényben a sötétség; én veszem el a reményt újra és újra, amikor már kezdik elhitetni magukkal, hogy enyhülést kaptak a kínok lángjaitól. De ez a nő más volt, mint sokak. Ez küzdött. Időtlen létem során találkoztam már effélével: az ilyeneket kemény fából faragták. Persze semmi esélye sem volt, hogy győzzön. A férfi nagyobb és erősebb is volt nála…És talán kicsit elmezavarodott is. Akkor éreztem meg igazán, amikor a racionalitásán, és a közömbös nyugalmán, amellyel minden nap újra és újra megtette, felülkerekedett a nő iránt érzett szeretete, és valamiféle sajnálat. Ilyenkor eszeveszett örömmel költöztem be a lelkébe. Az igazság az volt, hogy néha már untam a nőét. Már rengeteg pusztítást végeztem rajta: kívül is, belül is. De nem tört meg. Még mindig nem. Bárhogy próbálkoztam, bármekkora károkat is tettem benne, a végén mindig elűzött magától. Néha már csak az segített rajta, ha elájult. Abból a jótékony sötétségből, amelybe a saját elméje küldte, nem rángathattam ki. Hogy is tehettem volna?! Az emberi elme okos volt: kifejlesztette ellenem az egyetlen módszerét, amellyel a test elűzhetett magától: az öntudatlanságot. A másik a halál volt, bár azt inkább a test alkalmazta, mikor már az elme sem küzdött tovább. Néha viszont képes volt kizárni: ilyenkor valami szépre és boldogra gondolhatott (már a szavaktól is felfordulna a gyomrom, ha lenne), ilyenkor pedig kénytelen-kelletlen elkotródtam. Azért nekem is volt néhány gyenge pontom. Valószínűleg mindjárt befejezi, és akkor igazán elkezdhetem végezni a munkámat. Kegyes voltam, mert csak akkor adtam meg neki a könnyeket, amikor a férfi elment inni. Ilyenkor órákig képes volt bőgni. Ekkor végeztem legszívesebben a munkámat, hisz jól tudtam: a fájdalom könnyei, ez lelki sebből szivárgó vér, cseppet sem enyhített a sajgó, mindent elárasztó kínon, amit érzett.

Nem tudtam, mennyi ideje fekszem már a földön, tűrve, félve és megalázva. Tegnap egy kicsit jobb volt. Tegnap, azt hiszem, éreztem rajta, hogy nem akarja. Az igazság mégis az volt, hogy minden egyes nappal nehezebben tűrtem el a „napit.” Sohasem lett volna szabad úgy ellenkeznem vele régen. Be kellett lássam, a nő és a férfi sosem lesz egymással egyenrangú: a férfiakban ösztönösen benne van a felsőbbrendűség, mert testileg és lelkileg is sokkal erősebbek nálunk, nőknél: tudom, hisz a saját testemen tapasztalom meg minden áldatlan napon. Régen láttam már a Napot. Úgy értem, általában egy-egy ilyen borzalmas óra után, mint amilyen a mai is volt, csak fekszem, és bár a koszos, poros ablakon besüt a Nap, én nem érzékelem. Már nem tud melegíteni. Állandóan fázom. Minden nappal egyre mélyebbre süllyedünk…és nem tudom, van-e még kiút. Sosem adom meg magam a fájdalomnak. Az valószínűleg az eszem elvesztésével járna. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy feladtam. Hisz nem akarja… Nem… Biztosan nem…

Ital. Hiányzott. Régen mindig hozott nekem piát. Mostanában nem hoz nekem. Ilyenkor hozzáérek, hátha hoz. De mindig összerándul. A földre zuhan. Hiába érintem, hiába csinálok vele bármint is: a végén már nem mozdul meg többé. Ma sokáig próbálkozom. A szokásosnál is jobban ellenáll…Istenem! Miért teszem ezt vele? Ital. Csak még egy kis italt…

Végre készen voltam. A nő kimerült, elaludt. Magzatpózban feküdt a lyukas matracon, néha-néha nyugtalanul megrebbentek a szempillái; mintha félig-meddig éber lett volna, várva, hogy mikor történik meg újra az elkerülhetetlen. Elgondolkodtam, vajon tudja-e még, ki ő egyáltalán. Azelőtt nemigen találkoztam vele, így azt sejtettem, talán volt egyszer boldog is. Ilyenkor ezekre az időkre gondolhat? Ártatlan gyermek. De hát nem az én tisztem volt megítélni a Sors döntését. Tulajdonképp magam sem tudtam miért foglalkoztat ennyire ez a szerencsétlen. Mióta csak létezik a világ én is létezem. Megszámlálhatatlan helyen vagyok egyszerre egy pillanatban. Persze, előfordult már ilyen régebben is. Egy-egy példány elcsodálkoztat engem. A makacssága, a lelkének ereje... De ez nem jelentette azt, hogy esélyük lett volna ellenem. Én voltam a legbénítóbb dolog a világon. A bizonyosság arra, hogy még nem haltál meg, ugyanakkor belépő egy olyan ismeretlenbe, amelytől többé nem szabadulhatsz. Ha én ott voltam, a Boldogság mindig eltűnt valakiből, és nem maradt más helyette, csak én. Néhányan függtek is rajtam. Részemről ez elég undorító volt, ilyenkor összekerültem a Boldogsággal is. Márpedig mi sohasem jöttünk ki jól egymással. Ez a férfi nem érzett boldogságot, amikor az öklét ütésre emelte. Oly közömbös volt és érzéketlen, hogy nehezen tudtam belemászni a lelkébe. Olykor, mint az előbb is például, sikerült. De a Függőség nagy úr…És ha egyszer belesétáltál a hálójába, többé már nem volt megállás. Őszintén kezdett szórakoztatni ez az egész szituáció.


Riadtan kaptam fel a fejem az ágyamról. Istenem, még reggelit is vinnem kell Neki! Azt hiszem, túl gyorsan szerettem volna felülni, minden kis apró csontom tiltakozott a mozgás ellen, a fejem szédült. De nem engedhettem meg magamnak, hogy ez elvegye a kedvem a napi rutintól. Még ennyi idő után is…mennyi is? Nem számít, a lényeg, hogy minden egyes nappal reménykedtem valami szebben. Talán ma más lesz. És a gondolatra mosoly költözött az arcomra. Kitöröltem a szememből a könnyeket, és még valami mást is. Előkotortam a szekrényemből az egyik ruhámat, a lilát, és szépen kisimítottam a gyűrődéseket rajta. Régen ez volt a kedvence rajtam. Noha kicsit lesoványodtam már azóta, ez nem gátolt meg a tervemben. Visszahozom a férjem! Hiszen nekünk együtt kellett lennünk. Nem választhatott el bennünket soha semmi és senki: sem a harag, sem a félelem, sem az…ital. Eszembe jutott, hogy rég nem végeztem házimunkát sem, ideje lenne mosni, vasalni. Belekotortam a szőke, göndör loboncomba, a tükröt pedig tudatosan elkerültem. Nem szerettem volna emlékeztetni magam a tegnap történtekre. Kikukucskáltam a szobámból, amely a folyosóra vezetett, nincs-e véletlenül ott. Régebben egy-egy ilyen kis összetűzés után a folyosón járkált. Mikor megtörten kullogtam ki, láttam az ő szemében is ezt a törést. Nem akartam neki fájdalmat okozni, és tudtam, hogy ő se nekem. Biztos voltam benne, hogy megoldást fogunk találni erre a problémára, és ez csak egy – remélhetőleg - rövidebb, és komorabb időszaka a kapcsolatunknak. Régen egy-egy ilyen után odajött hozzám, és felém nyújtotta a karját. Legszívesebben elszaladtam volna, de türtőztettem magam. Azonban az apró rezzenés, amely bármely mozdulatára akaratlanul is elfogott, megállította. Rögtön vissza akarta húzni a karját. Láttam az arcán, a szemében a borzalmat az iránt, amit művelt velem, és ez arra biztatott, hogy tegyem meg felé én az első lépést. Elkaptam hát én a kezét, és óvatosan közelebb léptem, megbizonyosodva arról, biztosan nem teszi meg újra. Akkor, azon a napon nem tette meg, és a következőn sem. És azután sem. Aztán… de kár is lenne ilyen gondolatokra pazarolni az energiát és a jókedvet. Anyám is megmondta, hogy a pozitív energiát csak akkor tarthatjuk meg, ha meg sem próbáljuk bevonzani a negatívat. A fejemre csaptam, majd rögtön fel is szisszentem. Elfelejtettem felhívni anyámat! Egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben: így még ürügyem is lesz arra, miért sétálok be reggelivel a szobájába. Kellemest a hasznossal, somolyogtam magamban. Ezekkel a gondolatokkal felvértezve magam, indultam neki a következő perceknek.

Kíváncsisággal vegyes hitetlenkedéssel követtem a nőt. A fejében tevékenykedtem épp, akkorát csapott rá az előbb. Nem lehetett, pláne ekkora véraláfutással, ezt az ártatlan mozdulatot meg nem érezni. Ebben a házban minden tiszta kosz volt. Némely bútort már kezdett belepni a finom kis porréteg. Kénytelen voltam kitakarodni a nő fejéből, túl jól érezte magát ahhoz, hogy hatékonyan végezhessem a dolgomat. Így egy-egy bútorba, kisállatba belebújva követtem őt, egészen a konyháig. Dúdolgatott, miközben tányérokat, poharakat vett elő. Egy pillanatra elkomorult az arca, mikor bekukkantott a hűtőbe. Hát persze, hiszen alig volt ennivaló itthon. A férfi egy ideje már le sem engedi a közeli boltba, vagy ha nagy ritkán mégis, ő is vele szokott tartani. Láttam, hogy ilyenkor megfogja a kezét, és valami egész másfajta mosoly költözik az arcára. Mi tagadás, a képmutatás ment mindkettőjüknek. Csak nem egyformán fájt az az álarc, ami mögé bújni kényszerültek...

Ott állt Ő, a konyhában. Finom illat. De nem alkohol… Miért nem alkohol? Régen is mindig ilyen jó illat volt reggelente. Óvatosan belépek a konyhába, és megköszörülöm a torkomat. Háttal áll nekem, csak ez lehet az oka, hogy így megijed. Az arca a haja mögé rejtve. Lila ruhát visel. Szerettem ezt a ruhát. Most is szeretem. Régen szebb volt benne. Most… túl sovány. A gondolatra összeráncolom a szemöldököm. Ő még mindig engem néz. Kezdek komolyan begurulni. Inkább kimasírozok, egyenesen a szobámba megyek. Ital. Miért nem jutott eddig eszembe az ital? Talán van még a szekrényben…

Megijedtem, már megint. Nem lett volna szabad ilyen rémültnek mutatkoznom. Nem félhetek tőle, badarság. Szomorúan fordultam vissza a serpenyőhöz. A tojás még nem buggyant meg, a sonka pedig csak egy hete napja járt le, így sonkás tojást készítettem. Nem ez volt a kedvenc étele, de azért bíztam benne, hogy még ő is emlékszik azokra az időkre, amikor így ébredtünk. Akkor még egy szobánk volt… Felsóhajtottam. Azt is láttam, ahogyan végigmustrál. Nem tetszettem neki ebben a ruhában. Elhatároztam, hogy mielőtt bemegyek hozzá, átöltözöm. A reggelit időközben elkészítettem, így már csak ez volt hátra. Elővettem egy tálcát és rápakoltam a teli tányérokat, a biztonság kedvéért kettőt, hátha marasztal. Azután a szobámba siettem. Csak egy pillantást vetettem a törött tükörre, de kár volt. Az apró kis szilánkokban sok-sok megtört szempár bámult rám. Egy boldog nő árnyéka. A fájdalom kezének hagyatéka, túl sok nyomot tett rám. A nyári idő ellenére garbós pulcsit vettem fel farmerral, olyan óvatosan, ahogy csak tudtam. Mindenem fájt. A nadrágba kerestem egy övet, ugyanis jócskán lógott a derekamon. A legkisebb lyukba voltam kénytelen becsatolni. Elhagyni látszott a kezdeti lelkesedésem. Óvatosan leültem a matracomra. Tudtam, hogy nincs sok időm a gondolkodásra, de úgy éreztem, erőt kell gyűjtenem az elkövetkezendő percekhez. Ha nincs szerencsém, akkor különösen fájdalmas percekhez…

Hát igen, azok a tegnapi sebek. Nem maradhattak fájdalom nélkül, olyan csúnyák voltak. Volt már ennél durvább is, de azért igyekeztem megadni a zamatát a dolognak, elvégre mégiscsak a munkám miatt voltam rengeteget a közelükben. Már csak ráadás volt az igen szórakoztató szituációk tömkelege. A nő éppen felállt, én pedig megmunkáltam kicsit a derekát, ahol tegnap belerúgtak, és a combjába is fektettem egy kevés fájdalmat, mire nyöszörögve visszahanyatlott. Elhatároztam, nem kínzom tovább erősebben hisz nagyon vártam már az elkövetkező pillanatokat. Végül nehézkes mozdulatokkal sikerült álló helyzetbe tornáznia magát, és az egyensúlyát sem veszítette el. Láttam, amint a szenvedő arckifejezést hirtelen az eltökéltség kemény vonalai váltják fel. Hát ez igazán jó lesz.

Bejön. Nem tudom, miért jön. A kezében tálcát tart. Ugyanazt a finom illatot hozza, mint ami a konyhában volt… a régi idők. Erről eszembe jut az előbb érzett dühöm, de már nem tudom megfogni. Eltompít az alkohol, az az édes alkohol. A fejemet hátradöntöm a fotelra, félig lehunyt szemeim alól követem a mozgását. Óvatosan lépked. Vajon fáj még neki? Amikor alkoholt iszok, tisztább a fejem. Tudom, mit teszek vele. Soha nem fogom őt elengedni magamtól. Ő a mentsváram. Ha ő nincs, valószínűleg több mindent rombolok le. Fájdalom nyilall a mellkasomba. Ösztönösen odakapom kezem, ő pedig megtorpan. Intek a fejemmel, hogy tegye le a kaját, miközben rájövök, ez nem olyan testi fájdalom. Ez annál rosszabb. Hogy is hívják… Fenébe is, nem vagyok egyetemet végzett idióta! Bűntudat! Az. De felesleges, nyugtatom magamban, miközben észreveszem, hogy még mindig tágra nyílt szemekkel néz rám. Régen szép szemei voltak. Most véreresek és sötét karika húzódik alattuk. Pedig annak idején pont a szemébe szerettem bele. Akkor még nem tartott rabságban az alkohol, és ez furcsa düh, amit olykor-olykor, mint egy időzített bomba, kitör belőlem. Várom, hogy kibökje, mit akar. Talán maradni akar? Á. A telefont, azt akarja. Hát persze, az anyósom! Az a némber is csak megkeseríti az életem. Ma már nem engedem a házba. A gondoltra ördögi mosoly ül ki az arcomra. Közben őt figyelem, látom, amit megborzong. Ez jó. Hatok rá, még mindig. Hirtelen szeretném megcsókolni. Fáj a hiánya. Szeretem. Talán túlságosan is.

Gyűlölöm ezt a mosolyt. Pedig annak idején pont ebbe a csibészes, gonoszkás mosolyba szerettem bele. Mára inkább ördöginek látom. Remegő kezekkel nyúltam a kagylóhoz, hogy végre felhívhassam az anyámat. Eszembe jutott, hogy annak idején ő ellenezte a legjobban azt, hogy összekössem vele az életemet. Addig mindig megfogadtam édesanyám tanácsait, nem hiába. Ő tényleg mindig tudta, mi a legjobb nekem. De elvakított a szerelem, mindkettőnket elvakított. Meg voltam győződve róla, hogy ő nem volt mindig ilyen. A kapcsolatunk elején biztosan nem. Pár évig igazi boldogságban úsztam mellette. Hasonló volt az érdeklődési körünk, a világnézetünk azonban sokszor különbözött: ezekből mindig érdekes kis viták kerekedtek ki, melyeket mindketten nagyon élveztünk. Gyakran voltak ezek a kis véleménykülönbségek romantikus pillanatok egyfajta előjátéka, amiből egyikünk sem szállt ki soha. Közben meghallottam anyám hangját a kagylóban. Próbáltam követni a szóáradatot, amelyet rám zúdított, és még a telefonon keresztül is lesütöttem a szemem, ha éppen mérgében hozzám vágott valami sértőt. Megértettem, legalább egy hete nem hívtam már fel. A mobiltelefonom már… nem volt üzemképes, ezért csak a vezetékesen keresztül intézhettem a hívásaimat. A gondolataim mégis máshol jártak közben. Végig csak arra tudtam gondolni, hogyan jutottunk idáig. Nem emlékeztem, mikor kezdett kettőnk közt megromlani a viszony. Nem tudtam, mikor hibáztam el először a dolgokat. Ő közben csak ült és figyelt engem. Az arcán párszor mintha a düh baljós árnya suhant volna át, miközben anyám szemrehányó hangja valószínűleg még a szoba végébe is elhallatszódott. Mikor végre vége lett, óvatosan, ismét remegő kézzel a helyére tettem a kagylót, és azon imádkoztam, azok a baljós árnyak az arcán ne nekem szóljanak. Nem tudtam, még meddig bírtam tűrni a fájdalmat.

Gyengült, határozottan gyengült. Már nem volt olyan erős az ellenállása ellenem, mint eleinte. Magamban jól mulattam: csak nem fel akarja adni? Kár, igazán élveztem itt a munkámat. Bőven akadt belőle. Elhatároztam, legközelebb mindkettőjük lelkében üdvözletemet teszem. A férfin már látszott az a fajta idegesség, amely a műsor előtt mindig hatalmába kerítette. Ma még az alkohol sem nyugtathatta le. A nő kimenekült a szobából, én pedig a férfi fölött köröztem, gyenge pontot keresve rajta, akár egy gonosz démon. Sejtettem, már nem sokat kell várnom a következő kis afférhoz.


Alkohol. Már megint nem találom sehol. Az a némber, biztosan elrakta miközben elbóbiskoltam. Kicsikém, játszani akarsz? Akkor hát, játsszunk!

Beraktam az üveget a matrac alá. Nem ihat már többet! Nem engedhettem. A tegnapi telefonos eset új erőt adott. Máskor már történt rosszabb is annál, hogy csak dühösen pislogott. Biztos voltam benne, hogy a lelke mélyén ő maga is tudja, nem tesz jót, se magának, se nekem. Mi lenne, ha legközelebb meg is érinteném? Ugyan próbálkoztam már egyszer vele, de eltaszított magától. Inkább a lelkem fájt miatta, mint a beütött oldalam. Éreztem, ahogy ismét erőre kapok. Nem hagyhattam, hogy a kétségek elemésszenek. Tisztában voltam vele, hogy elkezdtem az árral szemben úszni, ugyanakkor az is igaz volt, hogy már nem nyelt el a folyó. Megtanultam a módját, hogyan maradhatok a felszínen. A házasságom nem mehet tönkre csak úgy. Minket egymásnak teremtettek, és nem voltam hajlandó feladni. Nem, az nem az én lettem volna. Odébb rúgtam a tegnap sebtében levetett ruháimat, és már épp elterveztem, kicsit megtisztítom a piszkos ablakot, amikor meghallottam az öles lépteket.

Már kezdtem unatkozni, örültem, hogy történik is végre valami. A tegnapi telefonos eset után eseménytelenül telt a nap, kivéve a kislány önjelölt hősködését. Még mindig nem hittem el, hogy képes hinni abban, ez a férfi nem fog többet inni. Főként, hogy nem fogja többet bántani. Fogalmam sem volt, hogy lehet egyes embereknek ilyen hatalmas hite a másikban. Miért marad akkor mellette, ha csak engem kap tőle? A férfi hozott be ebbe a lakásba, ennek a nőnek az életébe, és a nő mintha még csak nem is okolta volna a férjét ezért. Kezdett már elegem lenni ebből az egyoldalúságból. Elindultam hát tenni a dolgomat.

Felemelem az öklöm. Felkiált. Vér az öklömön. Nem az enyém. Felemelem a lábam. A teste puha. A cipőm kemény. Elvette. Elvette az egyetlen dolgot, ami a józan eszemet őrizte. Ha nekem fájnia kell, akkor neki is. Sikoly. Oldalra fordítom a fejem, és meglátom a tegnapi ruháit.

Egy hideg őszi estén találkoztunk először, egy kávézóban. Egy kedves barátnőmmel beszéltem oda találkozót, azonban sokat késett. Leültem egymagamban egy kis kétszemélyes asztalkához. Csak egy kávét rendeltem, és a magamnál tartott könyvemet olvasgattam. A szemem csak egy pillanatra emeltem el a betűk tengerétől, de ez elég volt, hogy meglássam őt. Már jó ideje engem nézhetett, és én sem bírtam levenni róla a tekintetem. Magas volt, erős, kék szemei melegséget sugároztak. Óvatosan felállt, és azokkal az öles léptekkel odajött hozzám. Lassan leült velem szembe, én megbűvölve figyeltem. Megkérdezte, mit olvasok. Eleinte ódzkodtam, hisz mégiscsak egy idegen volt. Könnyedsége azonban engem is hamar feloldott. Már nem is bántam annyira, hogy késik a barátnőm. Innen indult hát minden, és most ide jutottunk. A kezektől, melyek simogatást kéne adjanak, az arcomra pofonokat osztanak. A homlokomból vér csordogál, belemegy a szemembe. A földön fekszem, és tűröm a következő ütést. Aztán már nem a kezét használja. A saját övemmel csapkodja a hátamat, amelyet tegnapi nadrágomba felejtettem. Most dühös. Dühös, mert eltettem a piás üveget. Bár ne tettem volna! Bárcsak… soha meg sem ismertem volna! Miért nem vallom be végre magamnak? Bántanak. Vernek. Nem csak fizikailag. Azok hamar begyógyulnak. A lelki sebeim sokkal nagyobbak. A következő ütésnél nem bírom tovább hangosan felsikoltok. Fájdalom mar bele a húsomba, éles fogaival marcangolja a bőrömet. Nem tűrhetem tovább. Nő vagyok. Nő vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy gyengébb. Házasság? Milyen házasság? Hisz nekem már két éve, mióta először rám emelte a mocskos kezeit, nem létezik a házasságom. Sem az életem.
Ma sem tudom, hogyan sikerült, de felálltam. Akkorát próbáltam taszítani rajtam, amekkorát csak erőtlen végtagjaim képesek voltak. Sikoltoztam, és az ajtóhoz rohantam. Nem volt bezárva. A szomszédok végül meghallottak. Mindenki azonnal tudta, mi történt. Talán sejtették is már, nem tudom. Csak könnyebb a fejünket elfordítva, egyenesen előre nézve élni az életünket.
Ma már figyelek a környezetemre. És hogy miért vagyok képes még ma is vissza emlékezni a történtekre? Hogy mi döbbentett rá, mit tettek velem? Végül mi volt az, ami erőt adott, hogy kilépjek az általam bezárt ajtók mögül? A fájdalom.

Új alkotás feltöltése

Az írás ereje az apró részletekben rejlik, hogyan lesz gyűlölet tárgya egy „csibészes mosoly.” Nézőpontok keverednek, benyomások, történések íródnak egymásra, néha mintha kilépne a megjelenített karakterből, hogy aztán újra az ő hangján szólalva meg, igyekezzen a szenvedésről pontos leírást adni. Kegyetlen, felrázó, okos írás.

Zárt ajtók mögött...

Újra és újra megtörténik. Néha hosszabb, más mozdulatok is keverednek a szokásosakhoz, máskor csak a napi adag. De egy biztos: mindig ott vagyok. Olyan elemi erővel, amelyet csak egy beteg, függő ember kielégültsége tud szülni. Én vagyok a fényben a sötétség; én veszem el a reményt újra és újra, amikor már kezdik elhitetni magukkal, hogy enyhülést kaptak a kínok lángjaitól. De ez a nő más volt, mint sokak. Ez küzdött. Időtlen létem során találkoztam már effélével: az ilyeneket kemény fából faragták. Persze semmi esélye sem volt, hogy győzzön. A férfi nagyobb és erősebb is volt nála…És talán kicsit elmezavarodott is. Akkor éreztem meg igazán, amikor a racionalitásán, és a közömbös nyugalmán, amellyel minden nap újra és újra megtette, felülkerekedett a nő iránt érzett szeretete, és valamiféle sajnálat. Ilyenkor eszeveszett örömmel költöztem be a lelkébe. Az igazság az volt, hogy néha már untam a nőét. Már rengeteg pusztítást végeztem rajta: kívül is, belül is. De nem tört meg. Még mindig nem. Bárhogy próbálkoztam, bármekkora károkat is tettem benne, a végén mindig elűzött magától. Néha már csak az segített rajta, ha elájult. Abból a jótékony sötétségből, amelybe a saját elméje küldte, nem rángathattam ki. Hogy is tehettem volna?! Az emberi elme okos volt: kifejlesztette ellenem az egyetlen módszerét, amellyel a test elűzhetett magától: az öntudatlanságot. A másik a halál volt, bár azt inkább a test alkalmazta, mikor már az elme sem küzdött tovább. Néha viszont képes volt kizárni: ilyenkor valami szépre és boldogra gondolhatott (már a szavaktól is felfordulna a gyomrom, ha lenne), ilyenkor pedig kénytelen-kelletlen elkotródtam. Azért nekem is volt néhány gyenge pontom. Valószínűleg mindjárt befejezi, és akkor igazán elkezdhetem végezni a munkámat. Kegyes voltam, mert csak akkor adtam meg neki a könnyeket, amikor a férfi elment inni. Ilyenkor órákig képes volt bőgni. Ekkor előszeretettel tettem a munkámat, hisz jól tudtam: a fájdalom könnyei, ez lelki sebből szivárgó vér, cseppet sem enyhített a sajgó, mindent elárasztó fájdalmon, amit érzett.

Nem tudtam, mennyi ideje fekszem már a földön, tűrve, félve és megalázva. Tegnap egy kicsit jobb volt. Tegnap, azt hiszem, éreztem rajta, hogy nem akarja. Persze az eszem igyekezett a szívemet meggyőzni, de az nem engedett. Az igazság viszont az volt, hogy minden egyes nappal nehezebben tűrtem el a „napit.” Sohasem lett volna szabad úgy ellenkeznem vele régen. Be kellett lássam, a nő és a férfi sosem lesz egymással egyenrangú: a férfiakban ösztönösen benne van a felsőbbrendűség, mert testileg és lelkileg is sokkal erősebbek nálunk, nőknél: tudom, hisz a saját testemen tapasztalom meg minden áldott napon. Régen láttam már a Napot. Úgy értem, általában egy-egy ilyen borzalmas nap után, mint amilyen a mai is volt, csak fekszem, és bár a koszos, poros ablakon besüt a Nap, én nem érzékelem. Már nem tud melegíteni. Állandóan fázom. Minden nappal egyre mélyebbre süllyedünk…és nem tudom, van-e még kiút. Sosem adom meg magam a fájdalomnak. Az valószínűleg az eszem elvesztésével járna. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy feladtam. Hisz nem akarja… Nem… biztosan nem…
Ital. Hiányzott. Régen mindig hozott nekem piát. Mostanában nem hoz nekem. Ilyenkor hozzáérek, hátha hoz. De mindig összerándul. A földre zuhan. Hiába érintem, hiába csinálok vele bármint is: a végén már nem mozdul meg többé. Ma sokáig próbálkozom. A szokásosnál is jobban ellenáll…Istenem! Miért teszem ezt vele? Ital. Csak még egy kis italt…

Végre készen voltam. A nő kimerült, elaludt. Magzatpózban feküdt a lyukas matracon, néha-néha nyugtalanul megrebbentek a szempillái; mintha félig-meddig éber lett volna, várva, hogy mikor történik meg újra az elkerülhetetlen. Elgondolkodtam, vajon tudja-e még, ki ő egyáltalán. Azelőtt nemigen találkoztam vele, így azt sejtettem, talán volt egyszer boldog is. Ilyenkor ezekre az időkre gondolhat? Ártatlan gyermek. De hát nem az én tisztem volt megítélni a Sors döntését. Tulajdonképp magam sem tudtam miért foglalkoztat ennyire ez a szerencsétlen. Mióta csak létezik a világ én is létezem. Megszámlálhatatlan helyen vagyok egyszerre egy pillanatban. Persze, előfordult már ilyen régebben is. Egy-egy példány elcsodálkoztat engem. A makacssága, az ereje…De ez nem jelentette azt, hogy esélyük lett volna ellenem. Én voltam a legbénítóbb dolog a világon. A bizonyosság arra, hogy még nem haltál meg, ugyanakkor belépő az ismeretlenbe is. Ha én ott voltam, a Boldogság mindig eltűnt valakiből, és nem maradt más helyette, csak én. Néhányan függtek is rajtam… Részemről ez elég undorító volt, ilyenkor összekerültem a Boldogsággal is. Márpedig mi sohasem jöttünk ki jól egymással. Ez a férfi nem érzett boldogságot, amikor az öklét ütésre emelte. Oly közömbös volt és érzéketlen, hogy nehezen tudtam belemászni a lelkébe. Olykor, mint az előbb is például, sikerült. De a függőség nagy úr…És ha egyszer belemásztak, már nem volt megállás. Őszintén kezdett szórakoztatni ez az egész szituáció.
Riadtan kaptam fel a fejem az ágyamról. Istenem, még reggelit is vinnem kell Neki! Azt hiszem, túl gyorsan szerettem volna felülni, minden kis apró csontom tiltakozott a mozgás ellen, a fejem szédült. De nem engedhettem meg magamnak, hogy ez elvegye a kedvem a napi rutintól. Még ennyi idő után is…mennyi is? Mindegy, a lényeg, hogy minden egyes nappal reménykedtem valami szebben. Talán ma más lesz. És a gondolatra mosoly költözött az arcomra. Kitöröltem a szememből a könnyeket, és még valami mást is. Előkotortam a szekrényemből az egyik ruhámat, a lilát, és szépen kisimítottam a gyűrődéseket rajta. Régen ez volt a kedvence rajtam. Noha kicsit lesoványodtam már azóta, de ez nem gátolt meg a tervemben. Visszahozom a férjem! Hiszen nekünk együtt kellett lennünk. Nem választhatott el bennünket soha semmi és senki: sem a harag, sem a félelem, sem az…ital. Eszembe jutott, hogy rég nem végeztem házimunkát sem, ideje lenne mosni, vasalni. Belekotortam a szőke, göndör loboncomba, a tükröt pedig tudatosan elkerültem. Nem szerettem volna emlékeztetni magam a tegnap történtekre. Kikukucskáltam a szobámból, amely a folyosóra vezetett, nincs-e véletlenül ott. Régebben egy-egy ilyen kis összetűzés után a folyosón járkált. Mikor megtörten kullogtam ki, láttam az ő szemében is ezt a törést. Nem akartam neki fájdalmat okozni, és tudtam, hogy ő se nekem. Biztos voltam benne, hogy megoldást fogunk találni erre a problémára, és ez csak egy –remélhetőleg- rövidebb, és komorabb időszaka a kapcsolatunknak. Régen ilyenkor odajött hozzám, és felém nyújtotta a karját. Legszívesebben elugrottam volna, de türtőztettem magam, és csak kicsit összerezzentem. Rögtön vissza akarta húzni a karját. Láttam az arcán, a szemében a borzalmat az iránt, amit művelt velem, és ez arra bíztatott, hogy tegyem meg felé én az első lépést. Elkaptam hát én a kezét, és óvatosan közelebb léptem, megbizonyosodva arról, biztosan nem teszi meg újra. Akkor, azon a napon nem tette meg, és a következőn sem. És azután sem. Aztán… de kár is lenne ilyen gondolatokra pzarolni az energiát és a jókedvet. Anyám is megmondta, hogy a pozitív energiát csak akkor tarthatjuk meg, ha meg sem próbáljuk bevonzani a negatívat. A fejemre csaptam, majd rögtön fel is szisszentem. Elfelejtettem felhívni anyámat. Egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben: így még ürügyem is lesz arra, miért sétálok be reggelivel a szobájába. Kellemest a hasznossal, somolyogtam magamban. Ezekkel a gondolatokkal felvértezve magam indultam neki a következő perceknek.
Kíváncsisággal követtem a nőt. A fejében tevékenykedtem épp, akkorát rácsapott rá az előbb, nem lehetett, pláne ekkora véraláfutással ezt az ártatlan mozdulatot meg nem érezni. Ebben a házban minden tiszta kosz volt. Némely bútort már kezdte belepni a finom kis porréteg –takarítás hiányában. Kénytelen voltam kitakarodni a nő fejéből, túl jól érezte magát ahhoz, hogy hatékonyan végezhessem a dolgomat. Így egy-egy bútorba, kisállatba belebújva követtem őt, egészen a konyháig. Dúdolgatott, miközben tányérokat, poharakat vette elő. Egy pillanatra elkomorult az arca, mikor bekukkantott a hűtőbe –hát persze, hiszen alig volt ennivaló itthon. A férfi egy ideje már le sem engedi a közeli boltba, vagy ha mégis, ő is vele szokott tartani. Láttam, hogy ilyenkor megfogja a kezét, és valami egész másfajta mosoly költözik az arcára akkor. Mi tagadás, a képmutatás ment mindkettőjüknek. a helyzet csak az volt, hogy nem mindkettőjüknek fájt annyira az az álarc, ami mögé bújni kényszerültek...
Ott állt Ő, a konyhában. Finom illat. De nem alkohol… Miért nem alkohol? Régen is mindig ilyen jó illat volt reggelente. Óvatosan beléptem a konyhába, és megköszörültem a torkomat. Háttal állt nekem, csak ez lehetett az oka, hogy így megijedt. Az arca a haja mögé volt rejtve. Lila ruhát viselt. Szerettem ezt a ruhát. Most is szeretem. Régen szebb volt benne. Most… túl sovány. A gondolatra összeráncoltam a szemöldököm. ő még mindig nézett engem. Kezdtem komolyan begurulni. Inkább kimasíroztam, be a szobámba. Ital. miért nem jutott eddig eszembe az ital? Talán van még a szekrényben…
Megijedtem. Nem lett volna szabad ilyen rémültnek mutatkoznom. Nem szabad félnem tőle, badarság. Szomorúan fordultam vissza a serpenyőhöz. A tojás még nem buggyant meg, a sonka pedig csak két napja járt le, így sonkás tojást készítettem. Nem ez volt a kedvenc étele, de azért bíztam benne, hogy még ő is emlékszik azokra az időkre, amikor így ébredtünk. Akkor még egy szobánk volt… Felsóhajtottam. Azt is láttam, ahogyan végigmustrál. Nem tetszettem Neki ebben a ruhában. Elhatároztam, hogy mielőtt bemegyek hozzá, átöltözöm. A reggelit időközben elkészítettem, így már csak ez volt hátra. Elővettem egy tálcát és rápakoltam a teli tányérokat, a biztonság kedvéért kettőt, hátha marasztal. Azután a szobámba siettem. Csak egy pillantást vetettem a törött tükörre, de kár volt. Túl sok nyom volt rajtam…A fájdalom kezének hagyatéka. A nyári idő ellenére garbós pulcsit vettem fel farmerral, olyan óvatosan, ahogy csak tudtam. Mindenem fájt. A nadrágba kerestem egy övet, ugyanis jócskán lógott a derekamon. A legkisebb lyukba voltam kénytelen becsatolni. Kezdett elhagyni a kezdeti lelkesedésem. Óvatosan leültem a matracomra. Tudtam, hogy nincs sok időm a gondolkodásra, de úgy éreztem, erőt kell gyűjtenem az elkövetkezendő percekhez. Ha nincs szerencsém, akkor különösen fájdalmas percekhez…
Hát igen, azok a tegnapi sebek. Nem maradhattak fájdalom nélkül, olyan csúnyák voltak. Persze volt már ennél durvább is, de azért igyekeztem megadni a zamatát a dolognak, elvégre mégiscsak a munkám miatt voltam rengeteget a nőéknél. Már csak ráadás volt az igen szórakoztató szituációk tömkelege. A nő éppen felállt, én pedig megmunkáltam kicsit a derekát, ahol tegnap belérúgtak, és a combjába is fektettem egy kevés fájdalmat, mire nyöszörögve visszahanyatlott. Elhatároztam, nem kínzom tovább annyira, hisz nagyon vártam már az elkövetkező pillanatokat. Végül nehézkes mozdulatokkal sikerült álló helyzetbe tornáznia magát, és az egyensúlyát sem veszítette el. Láttam, amint a szenvedő arckifejezést hirtelen az eltökéltség kemény vonalai váltják fel. Hát ez igazán jó lesz.
Bejön. Nem tudom, miért jött. A kezében tálcát tart. Ugyanazt a finom illatot hozza, mint ami a konyhában volt… a régi idők. Erről eszembe jut az előbb érzett dühöm, de már nem tudom igazán érezni. Eltompít az alkohol, az az édes alkohol. A fejemet hátradöntöm a fotelra, félig lehunyt szemeim alól követem a mozgását. Óvatosan lépked. Vajon fáj még neki? Amikor alkoholt iszok, tisztább a fejem. Tudom, mit teszek vele. Soha nem fogom őt elengedni magamtól. Ő a mentsváram. Ha ő nincs, valószínűleg több mindent romboltam volna le… Fájdalom nyilall a mellkasomba. Ösztönösem odakapom kezem, ő pedig megtorpan. Intek a fejemmel, hogy tegye le a kaját, miközben rájövök, ez nem olyan testi fájdalom. Ez annál rosszabb. Hogy is hívják… Fenébe is, nem vagyok egyetemet végzett idióta! Bűntudat! Az. De felesleges, nyugtatom magamban, miközben észreveszem, hogy még mindig tágra nyílt szemekkel néz rám. Szép szemei voltak. Most véreresek és sötét karika húzódik alattuk. Pedig annak idején pont a szemébe szerettem bele. Akkor még nem tartott rabságban az alkohol, és ez furcsa düh, amit olykor-olykor, mint egy időzített bomba, kitör belőlem. Várom, hogy kibökje, mit akar. A telefont, azt akarja. Hát persze, az anyósom! Az a némber is csak megkeseríti az életem. Ma már nem engedem a házba. A gondoltra ördögi mosoly ül ki az arcomra. Közben őt figyelem, látom, amit megborzong. Ez jó. Hatok rá, még mindig. Hirtelen szeretném megcsókolni. Fáj a hiánya. Szeretem. Talán túlságosan is.

Gyűlölöm ezt a mosolyt. Pedig annak idején pont ebbe a csibészes, gonoszkás mosolyba szerettem bele. Mára inkább ördöginek látom. Remegő kezekkel nyúltam a kagylóhoz, hogy végre felhívhassam az anyámat. Eszembe jutott, hogy annak idején ő ellenezte a legjobban azt, hogy összekössem vele az életemet. Addig mindig megfogadtam édesanyám tanácsait, nem hiába. Ő tényleg mindig tudta, mi a legjobb nekem. De egyszerűen elvakított a szerelem, mindkettőnket elvakított. Meg voltam győződve róla, hogy ő nem volt mindig ilyen. A kapcsolatunk elején biztosan nem. Pár évig igazi boldogságban úsztam mellette. Hasonló volt az érdeklődési körünk, a világnézetünk azonban sokszor különbözött: ezekből mindig érdekes kis viták kerekedtek ki, melyeket mindketten nagyon élveztünk. Gyakran voltak ezek a kis véleménykülönbségek romantikus pillanatok egyfajta előjátéka, de egyikünk sem szállt ki soha. Közben meghallottam anyám hangját a kagylóban. Próbáltam követni a szóáradatot, amelyet rám zúdított, és még a telefonon keresztül is lesütöttem a szemem, ha éppen mérgében hozzám vágott valami sértőt. Megértettem, hisz legalább egy hete nem hívtam már fel. A mobiltelefonom már… nem volt üzemképes, ezért csak a vezetékesen keresztül intézhettem a hívásaimat. A gondolataim mégis máshol jártak közben. Végig csak arra tudtam gondolni, hogyan jutottunk idáig. Nem emlékeztem, mikor kezdett kettőnk közt megromlani a viszony. Nem tudtam, mikor hibáztam el először a dolgokat. Ő közben csak ült és figyelt engem. Az arcán mintha a düh baljós árnya suhant volna át párszor, miközben anyám szemrehányó hangja valószínűleg még a szoba végébe is elhallatszódott volna. Mikor végre vége lett, óvatosan, ismét remegő kézzel a helyére tettem a kagylót, és azon imádkoztam, azok a baljós árnyak az arcán ne nekem szóljanak. Nem tudtam, még meddig bírtam tűrni a fájdalmat.
Gyengült, határozottan gyengült. Már nem volt olyan erős az ellenállása ellengem, mint eleinte. Magamban jól mulattam: csak nem fel akarja adni? Kár igazán élveztem itt a munkámat. Bőven akadt belőle. Elhatároztam, legközelebb mindkettőjük lelkében üdvözletemet teszem. A férfin már látszott az a fajta idegesség, amely a műsor előtt mindig hatalmába kerítette. Ma még az alkohol sem tisztíthatta ki a fejét. A nő kimenekült a szobából, én pedig a férfi fölött köröztem, gyenge pontot keresve rajta, akár egy gonosz démon. Sejtettem, már nem sokat kell várnom a következő kis afférhoz.
Alkohol. Már megint nem találom sehol. Az a némber, biztosan elrakta miközben elbóbiskoltam. Kicsikém, játszani akarsz? Akkor hát, játszzunk!
Beraktam az üveget a matrac alá. Nem ihat már többet! Nem engedhettem. A tegnapi telefonos eset új erőt adott. Máskor már történt rosszabb is annál, hogy csak dühösen pislogott. Biztos voltam benne, hogy a lelke mélyén ő maga is tudja, nem tesz jót, se magának, se nekem. Mi lenne, ha legközelebb meg is érinteném? Ugyan próbálkoztam már egyszer vele, de eltaszított magától. Inkább a lelkem fájt miatta, mint a beütött oldalam. Éreztem, ahogy ismét erőre kapok. Nem hagyhattam, hogy a kétségek elemésszenek. Tisztában voltam vele, hogy elkezdtem az árral szemben úszni, ugyanakkor az is igaz volt, hogy már nem nyelt el a folyó. Megtanultam a módját annak, hogyan ússzak benne, és ez mindennél jobban inspirált engem. A házasságom nem mehet tönkre csak úgy. Minket egymásnak teremtettek, és nem voltam hajlandó feladni. Nem, az nem az én lettem volna. Odébb rúgtam a tegnap sebtében levetett ruháimat, és már épp elterveztem, kicsit megtisztítom a piszkos ablakot, amikor meghallottam az öles lépteket.
Már kezdtem unatkozni, örültem, hogy történik is végre valami. a tegnapi telefonos eset után eseménytelenül telt a nap, kivéve a kislány önjelölt hősködését. Még mindig nem hittem el, hogy képes hinni abban, ez a férfi nem fog többet inni. Főként, hogy nem fogja többet bántani. Fogalmam sem volt, hogy lehet egyes embereknek ilyen hatalmas hite a másikban. Miért marad akkor mellette, ha csak engem kap tőle? A férfi hozott be ebbe a lakásba, ennek a nőnek az életébe, és a nő mintha még csak nem is okolta volna a férjét ezért. Kezdett már elegem lenni ebből az egyoldalúságból. Elindultam hát tenni a dolgomat.
Egy hideg őszi estén találkoztunk először, egy kávézóban. Egy kedves barátnőmmel mentem oda, azonban sokat késett, én pedig leültem egymagamban egy kis kétszemélyes asztalhoz. Csak egy kávét rendeltem, és a magamnál tartott könyvemet olvasgattam. Akkor láttam meg őt először. Már jó ideje engem nézhetett, és én sem bírtam levenni róla a tekintetem. Magas volt, erős, kék szemeiben kedvességet véltem felfedezni. Leült velem szembe, és megkérdezte, mit olvasok. Eleinte ódzkodtam, hisz mégiscsak egy idegen volt. könnyedsége azonban engem is hamar feloldott. Már nem is bántam annyira, hogy késik a barátnőm. Innen indult hát minden, és most ide jutottunk. A földön fekszem. A homlokomból vér csordogál, belemegy a szemembe. A földön fekszem, és tűröm a következő ütést. Már nem a kezét használja. A saját övemmel csapkodja a hátamat, amelyet tegnapi nadrágomba felejtettem. Most dühös. Dühös, mert eltettem a piás üveget. bár ne tettem volna! Bárcsak… soha meg sem ismertem volna! Miért nem vallom be végre magamnak? Bántanak. Vernek. Nem csak fizikailag. Azok hamar begyógyulnak. A lelki sebeim sokkal nagyobbak. A következő ütésnél nem bírom tovább hangosan felsikoltok. Fádalom mar bele a húsomba, éles fogaival marcangolja a bőrömet. Nem tűrhetem tovább. Nő vagyok. Nő vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy gyengébb. Házasság? Milyen házasság? hisz nekem már két éve, mióta először rám emelte a mocskos kezeit, nem létezik a házasságom.
Ma sem tudom, hogyan sikerült, de felálltam. Akkorát taszítottam rajta, amelyet csak erőtlen végtagjaim képesek voltak, és az ajtóhoz rohantam, Sikoltoztam, és a szomszédok meghallották. Mindenki azonnal tudtam, mi történt. Talán sejtették is már, nem tudom. Mindenesetre én ma már odafigyelek a környezetemre. És hogy mi döbbentett rá, mit tettek velem? Hogy mi volt az, ami erőt adott a végső meneküléshez? És hogy miért vagyok képes még ma is vissza emlékezni a történtekre? A fájdalom.