Kaloda

1. helyezett / Novella
Téma: Erőszak

Tüskés, ideges berregésre kelek. Míg az elfeledett álom fűrészporát pislogom ki szememből, lefejtek egy fáradt vakolatdarabot a falról. Mintha csak a vart kapartam volna le a bőrről, úgy lélegzett fel, mellette a bús olvasólámpa lehelte magáról a finom port. Újabb nap, újabb menekvő lépések, pengő idegek és szorongó lélegzetek. A csatatéren kezemet fejem felé emelve iszkolok végig. Kábé ilyen egy napom.
Szekrényemen a tükör szándékosan egy száradó törülköző mögé kucorodott előlem. Nem csodálom. A fájó megjegyzésektől és puncspogácsáktól felfúvódott testem nem épp visszatükrözni való látvány. Néha úgy érzem, a hajnali seregély is az ellenséges világ hangjait utánozza gúnyosan. Keserű önundorral öltök magamra jellegtelen holmikat, de egy szemeteszsák is megtenné, a lényeg, hogy a levegőben úszkáló ökörnyál is hamarabb feltűnjön az embereknek, mint én, és akkor talán nem böködnek érdes pillantásaikkal. Egy kőszörny mozgása az enyém, ahogy letámolyogtatnak böhöm elefántcsülkeim: szaggatott, nehéz, vontatott.
Laposakat pislogva és összefutó nyállal követem figyelemmel a forró teába a kanálról lomhán csorgó méz mélán kígyózó süllyedését. Aranyló útja melegen öleli körbe üres gondolataim. A méz édessége puhán nyomja el bennem a savanyú érzéseket, emellett pedig szívélyes burkot von körém, dióhéjat, amiben biztonságosan átvészelhetem szüleim reggeli vitáját. Szitokszavaik ugyan csak egymást ostorozzák, de egy-két szikra tévelyegve felém pattan, és én már rutinosan lepergetem. A dióhéjam hang-, szemrehányás- és felelősségszigetelt: rég volt, hogy magamat tekintettem a probléma forrásának, hogy fájt, ha azt hallottam tőlük, „hol rontottuk el?”, hogy meghallottam a fülhallgatóból jótékonyan áradó rockzene mögött anyám sírását vagy apám ajtót becsapó kezének erejét, hogy segíteni próbáltam bármiben is. Ma már csak önellátó lakótárs vagyok, nagyjából egyenlő értékű egy lecsapni lehetetlen, néha felzümmögő léggyel. Kicsit felzizzenek, ha a szomszéd szobában nadrágszíj csattan izzó anyai bőrön, de akkor is, ha a kihűlt vacsorára alkoholgőzös szemek merednek hajnalban. Nekikoppan a légy a hideg üvegnek, ha haragosan súrolja a szivacs a tányérokat, nekikoppan, ha megreped egy családi fénykép, és nekikoppan, ha a zúzódásokkal lepett karok nem ölelik át a 915. este sem. Észre sem veszem, hogy ez idő alatt a három tükörtojás lecsúszott, a képzeletbeli pórázt lerázó ujjaim pedig meggondolatlanul nyúlkálnak a túrós bukta után. Kapkodva felrántom a cipőm, fojtott hangon elbúcsúzom az időzített veszekedés-bomba ősöktől, majd elkínzott árnyként elvegyülök a kényelmes és egyszerre kényelmetlen tömeg folyamában.
A reggeli buszon élő és papír alapú önbizalom-gyilkosokkal találkozom. Egy két lábon járó anatómiai lehetetlenség libeg el mellettem, karcsú ujjak ragadják meg a kapaszkodót, karcsú derék villan ki a karcsúsított kabátka alól, karcsú lábak fogják béklyóba a férfiak révedt tekintetét, az egész lány maga a karcsú tökéletesség, karcsú nevetése szép, karcsú karcolásokat szánt az önbizalmamba. Megvető tekintettel vizslat egy paradicsomi szépségű nő egy földöntúli ragyogással hintett plakátról. Mit is reklámoz, bútort, ruhát, ételt, nem érdekes. Úgysincs pénzem az ő bútoraira, sem merszem a ruháira, az ételeiből meg ilyen kecsességgel pedig valószínűleg nem is evett még.
Senki sem köszön nekem az osztályteremben, mégis kicsit izgatottan verdes a szívem: Ő, Akinek Még Véletlenül Sem Tudhatja Meg Senki A Nevét már a padjában ül, vagyis inkább fekszik. Elérhetetlen és definiálhatatlan, vonzódásom minden kétséget kizáróan plátói, de puszta lopva bámulása is valami örömszerűséget okoz nekem. Szórakozottan rágcsálom apró körmeim, amíg Ő, Akinek Még Véletlenül Sem Tudhatja Meg Senki A Nevét teljes odaadással elfogyaszt egy sonkás szendvicset. Azért is nem tudhatja meg senki a nevét, mert egyszer volt egy másik Ő, Akinek Még Véletlenül Sem Tudhatja Meg Senki A Nevét, és miatta hiénák nevetésének gyűrűjébe kerültem, a föld meg csak nem akart megnyílni alattam; senki sem állt mellettem, senki sem fogta a kezem, csak akkor, amikor a mosdóba vittek. Ott ketten is fogták a kezem, jó erősen, mintha nem is kezek, hanem rendőrségi bilincsek lógtak volna a csuklóikról, és még vagy egy tucat gyerek állt mellettem, akik jóízűen kacagtak azon, milyen nevetséges csimbókokban tapad össze a hajam, miután megmerítették a fejem a vécécsészében.
- LEZBI! – köpködték felettem harsányan. Szégyenkezve suhantam az osztályfőnökömhöz, akiben a legjobban megbíztam, és a legmélyebb megbánással átitatott mondatokban elmagyaráztam neki, hogy beleszerettem egy lányba. Erre ő visszavitt abba a nyirkos és barátságtalan budiba, és az olcsó, piszkos szappannal kimosta a számat.
Attól kezdve még annyira sem álltak szóba velem a lányok az osztályból, mint régebben. Addig megengedték, hogy játsszak velük, azután már attól is viszolyogtak, ha visszavittem nekik egy elrúgott labdát.
Ekkortájt kezdtem el beszélgetni Erikkel (nem így hívták, de a valódi nevére pusztán rágondolni is undorító), aki egy viszonylag ismert fickó volt a városban. Meglehetősen nagyot néztem, amikor írt nekem a chat-en, és minden megvetés és kétszínűség nélkül érdeklődött hogylétem felől. Kimondhatatlanul jól esett valakinek kiönteni a szívem, szelektálni bajaimat, és ebbe a lelki szemetesbe dobálni őket. Erik meghallgatott, és mindig ott volt nekem. Kicsit elhitettem magammal, hogy tetszik nekem, elvégre ő egy idősebb férfi, én meg egy gyenge kamaszlány vagyok, a normális lányok a helyemben biztos belészeretnének. Ezért is mondtam igent arra, hogy találkozzak vele. Talán vele az oldalamon befogad a társadalom. Vagy valami olyasmi.
Nem kellett volna. Mikor az új, percekig a tükörben simítgatott, virágos ruhámban és üres, mégis őrülten repkedő lepkékkel teli gyomorral már kint feszengtem a vasútállomáson, egyáltalán nem sejtettem, milyen csapdába sétálok bele önként.
Vasárnap reggel 8 óra volt. Felhőtlen ég, állott levegő.
Gyorsan történt, talán tíz perc sem kellett neki. Úgy emlékszem, azzal az ürüggyel vitt le az aluljáróba, hogy a napon túl meleg van. Akkor aztán az ő kezei is bilinccsé változtak, türelmetlenül nekitaszított a falnak és tönkretett.
Azóta egy férfiban sem bízom meg.
Otthagyott a földön. A fehér virágok a ruhám alján vörösre festődtek. A gyűlölet szitává rágott, mint a szú, de volt valami, ami szúrós füstként megkötött a csontvelőmben, és ez a szégyen. Hazaérve kimostam a ruhámat és nem szóltam senkinek.
Anyám még hónapokig tűrte a verést, amit a napról napra rejtélyesen fogyó altatóért kapott.
Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és visszatelepítem futó pillantásaimat Rá, Akinek Még Véletlenül Sem Tudhatja Meg Senki A Nevét. Nem veszem észre, hogy a tanár belép, és elfelejtem vigyázzba vágni magam. Sietve felemelkedek, de addigra a többiek éppen leülnek.
- Nehogy visszaülj, Margó – emelte fel a hangját a tanárnő -, te leszel a mai felelő.
A fülem hegye is patakokat izzadt, mire kinyögtem, hogy nem tanultam egy szót sem. Újabb elégtelen. Jobb, mint kaján tekintetek kereszttüzében összekaparni egy kettest.
Olyan, mintha az egész világ összeesküvést szőne ellenem. Hazafelé csörtetve felbugyog bennem ezernyi rémes emlék, pofonok és ordítás a fülembe, vészjósló ökölrázás, rettegés és eltemetett düh. Forró víz és borotvapenge, a vér fémes szaga. Legyőztek, és még ki is röhögnek. Hogy legyek erős? Nekem is el kell nyomnom másokat, hogy a hátukon felmásszak a tisztasághoz? Mert ha el tudsz nyomni másokat, valahogy dicsőnek, győztesnek tetszel. Mint az állatoknál. Könnyebb egy halom testen állva nagyobbnak tűnni, mint saját sikereink ormán. Így megy ez. Az erősebb életben marad, a gyengébb elpusztul.
Belépve nyomorúságos életem nyomorúságos otthonába, a nyomorúságos családomhoz és a nyomorúságos múltamhoz, egyszerűen megértem, milyen haszontalan vagyok és mennyire értelmetlen küzdenem. Minek születtem egyáltalán meg? Nincsen se célom, se álmom… hirtelen átkozottul dühös vagyok a sorsra. Arcon akarom ütni a Sorsot, aki idehozott feleslegesen. Jól behúzni neki egyet. A céltalan harag és a megmagyarázhatatlan szégyen gyémántkeménységűre sűrűsödött a lelkemben.Gyűlölök mindent és mindenkit. Az egész világmindenség bekaphatja a bal bokámat.
Ekkor lép oda mellém anyukám. Pont rosszkor, mert nem látok, nem hallok, nem érzek, csak a karom lendül vérmes ívben.

Új alkotás feltöltése

Meglepően és felkavaróan költői, metonimikus szöveg, az érékelése a legizgalmasabb, ahogy az elbeszélő szagol, eszik, ahogy a ruha a bőréhez ér. A szerző jól adagol, ahol az erőszak történik meg, ott szikárabb, tárgyilagosabb lesz az írás, eltűnnek a metafora bokrok, a konkrétum és pontosság jellemzi ilyenkor. Megrázó, komoly, kemény írás.

.