Hova szaladnál?

8. helyezett / Novella
Téma: Erőszak

A jó öreg Billy Barlangja aznap este is nagy népszerűségnek örvendett. Ez a hely főként az éjszakai életéről és különös legendáiról volt híres – nem kevés dolgot hordtak össze az ide járó lepukkant, romlott alakok: már attól borsódzik az ember háta, ha a felét elképzeli annak, ami valaha is megtörténhetett odabent.
Egy asztalnál két férfi ült egymással szemben. Elmélyülten beszélgettek az asztal élére támaszkodva, s egy csepp figyelmet sem fordítottak a körülöttük kúszó-mászó matt részeg alakokra, ahogyan a csaknem mellettük táncoló lenge öltözékű lánykákra sem.
Kis idő elteltével abbahagyták a beszédet: az egyik megigazította szürke színű ingének gallérját, majd tollat ragadott és írni kezdett az előtte heverő noteszbe, a másik alak pedig aggodalmas tekintettel bámulta az asztali lámpa felületén nyugvó száraz bogártetemeket.
– Hol a kesztyű? Nem látom sehol sem! –harsant fel a szürke ingű férfi indulatosan, miután letette tollát és kényelmesen hátradőlt székében.
– A kesztyű? – kérdezett vissza a másik, aki továbbra sem nézett partnere szemébe.
– Az orvgyilkos kesztyű... De szerintem tudod te melyik. Az engedélyeket sem látom. Mit jelentsen ez?
– Denisz, figyelj... Ne hülyíts. Nincs olyan épeszű ember, aki ezt meg tudná csinálni.
– Nem mondtam, hogy legyél épeszű. Én tisztán közöltem mindent. Akkor nincs alku!
– Nem dolgozom feleslegesen. Add ide a felét!
– Nincs jogod követelőzni! – mondta Denisz, miközben az asztal fölé görnyedt.
– Neked meg nincs jogod... – kezdte Kornél, a másik férfi, de azonnal félbe is szakította mondandóját, amint a Denisz keze ügyébe kerülő kés becsapódott a lámpa üvegébe, és a szilánkok a bogárvégtagokkal egyetemben egyenesen előtte landoltak.
– Te nekem ne feleselj vissza! – reagált Denisz rideg hanggal. – Döntsd el mi legyen!
Kornél egy szót sem szólt, csak fejét lehajtva mélyen ölébe bámult. Arckifejezése arról árulkodott, egy komoly döntést készül meghozni. Mérlegelt még egy darabig, majd viszonylagos könnyelműséget színlelve felnézett partnere szemébe, és néhány másodperces farkasszem játszma után megszólalt:
– Egy nap. Huszonnégy óra. Ennyit kérek.
– Bolond... Átvágod a fejem. Többet nem fogok ide szaladgálni miattad. – mondta Denisz, majd sóhajtott egyet, feltűrte ingujját és aranykeretes órájára nézett. – Most van éjjel egy. Kereken huszonnégy óra. Innentől számolva. Se több, se kevesebb!
– Örültem a találkozásnak – próbált udvariasan elbúcsúzni Kornél, mire Denisz csak morgott egyet. Ezután pedig pakolászni kezdett: kezével megigazította rövid éjfekete haját, és ekkorra éppen oda is ért mellé egy vörös hajú hölgyemény. A rikító festett hajszínre és a merész dekoltázsra akkor is felfigyelt volna Denisz, ha nem az aktuális csaja lett volna az.
Kornél még egy ideig az asztalánál ült, és figyelte mit csinál Denisz. Nem sokkal odébb sétált a nővel, majd kezet fogott egy fekete, kopasz férfivel, átnyújtotta neki a jegyzeteket melyeket ő az öltönye alá tett, majd mindhárman kisétáltak Billy Barlangjából.
Kis idő múlva Kornél magára kapta a szék támláján heverő fekete bőrdzsekijét, majd ő is kiment az utcára, és egyenesen a klub melletti háztömb felé vette az irányt. Futólag még látta ahogyan a három alak egymással szemben állt, és a fekete férfi, név szerint Szven, lekevert egy jókora pofont Denisznek. Alig néhány perccel ezután egy fekete színű terepjáró állt meg előttük, ők beszálltak és elhagyták a helyszínt.

* * *

Ismét eljöttek érte. Csendben összekuporodva ült az ágy végében, elbújt, meghúzta magát a sötétben, hogy észre se vegyék. Ez azonban mégsem sikerült. Amikor benyitottak hozzá már valamiféle rejtett hatodik érzékből sejtette, hogy baj lesz. Az ajtón besétált egy viszonylag magas fiú, aki késői kamaszéveiben járhatott.
A kislány azonban továbbra is csak szótlanul, üveges tekintetekkel nézett maga elé. Meg sem moccant. Azt remélte, rosszakarója szó nélkül kimegy – reményeit azonban hamar szertefoszlatták.
– Mit keresel még mindig itt? – kérdezte düh-telített hanggal az ekkorra már közvetlen előtte álló, tőle hat-hét évvel idősebb fiú. – Nem bírod megérteni?! Ma este kint a helyed!
– Olyan... Olyan hideg van – reagált elcsukló hanggal.
– És?! Nem voltam érthető?
– A múltkor is beteg...
– Hát te tényleg bolond vagy! – kezdte már csaknem ordítva, miközben ökleit összeszorította. – Takarodjál már ki te senkiházi!
A lány lehunyta szemeit, mintha azt remélte volna, egy szempillantás után minden rendben lesz... De már semmi sem lesz rendben. Soha. Felpattant az ágyból és futásnak eredt. Néhány lépés után útonállója elgáncsolta, ő pedig arccal a hideg, repedezett parkettának esett.
Amilyen gyorsan csak tudott felpattant, levágtatott a ház udvarára és megkereste a kültéri mellékhelyiséget. Ez is csak ugyanolyan éjjel lesz, mint a többi...

Kornél belépett az épületbe, felsétált a lépcsőházban és megkereste a huszonhatos lakást. Megmarkolta a kilincset, és megpróbálta kinyitni az ajtót – zárva volt. Sóhajtott egyet, majd elővette kulcsát és kinyitotta azzal. Ez egy egyértelmű jel volt arra, hogy barátnőjének, Emilinek nem sikerült elkéredzkednie az éjszakai műszakból.
Kornél ledobta magáról dzsekijét, majd letusolt, és az ágyra vetődött. Egyedül érezte magát a hatalmas franciaágyon szétterülve. Kezébe vette az éjjeli szekrényen álló képet, mely őt, és barátnőjét, Emilit ábrázolta a tengerparton. Tipikus ideális romantikus kép egy boldog fiatal párról. Kezét gyengéden végigsimította kedvese arcán, majd visszarakta a képet.
Felkelt, és az ablakhoz sétált: kinyitotta, óvatosan kihajolt, és egy jókora szippantást vett a hűvös éjjeli levegőből. Érezte, ahogy légútjain keresztül megtisztítja őt. Elmélázott a sötétségbe bámulva... Nézte, hogyan festik vörösesre a városi fények az égbolt peremét, és hogyan pislákolnak szikrázó foltokban a távoli toronyházak ablakai. Filozofálgatott, elmélkedett mindenről... Múltról, jelenről, jövőről... Tervezgette a holnapot is.
Váratlan megfontolásból becsukta az ablakot, majd a konyhába sétált. Kinyitott egy fiókot: pénz volt benne. Rengeteg pénz. Dollárok kötegekben. A fiú azonban száját húzta és kedvtelenül rázta fejét, mint aki kevesellné. Sóhajtott egyet, majd erőből becsapta a fiókot, és aludni tért. Az ágyba feküdve rápillantott az órára: hajnali kettő. Morcosan nyögött egyet, amikor ráeszmélt: holnap várja az iroda, és ismét csak négy órát aludhat...

Egy külvárosi ház kerti mellékhelyisége. Egy omladozó félben lévő fa bódé. A tíz éves kislány ezt az éjszakát is itt töltötte, néhány másik korábbihoz hasonlóan.
Az álmok pedig... Kínozták, ismét. Átélte a balesetet: villogó fények, fémes csattanások és kétségbeesett sikítások, üvöltések sortüze özönlött. Látta az édesanyját a kórházi ágyon feküdve, gépekre kötve. Látta az édesapját is, ahogyan sír, s látta hogyan kényszerítette ordibálásra a kínzó fájdalom. Még egy hatalmas villanás...
Felébredt. Kinyitotta szemét, felkapta fejét és nyöszörgött. Szíve a torkában dobogott, pulzusa az egekben járt. Kis ideig fújtatva ült egy helyben a vécének támaszkodva. Üres tekintettel bámulta egy darabig a korhadt, repedezett fa falat, majd lassan megfordult. Egy lyukon keresztül látszott a hajnali félhomály, de semmi több. Valami nyirkos és nedves azonban megcsapta hátát – a haja volt. Fakó, színtelen sötétbarna hajának egy része belelógott a vécé vízébe.

A csörgőóra keservesen sipákolt Kornél fülébe. A fiú összeráncolta homlokát, majd kinyomta az ébresztőt, és néhány perccel később pedig fel is kelt, és elvégezte a szokásos reggeli teendőket. Emili még nem ért haza – sajnos ez alkalommal is sikeresen elkerülték egymást.
Megfőzött egy kávét, sietve megitta, majd felvette elegáns, számára mégis teljesen hétköznapi ruháját. Munkába indult. Jogosítványa volt, igaz, de autó híján kénytelen volt villamossal munkába menni.
A munkahelyén a többiek közömbösen fogadták, ahogy az mindig is történt. Ő is csak egy átlagos dolgozó volt. Egy, a sok közül. Beült a gurulós székébe, elővette fiókjából a tonnás papírkötegeket, bekapcsolta számítógépét, majd munkához látott, mint minden más itt dolgozó elemző.

Reggel lett. A kislány nem tudott visszaaludni, két-három órát töltött mereven egy helyben.
Néhány perccel ezelőtt beszélgetést hallott odakintről. Úgy gondolta, elmentek a vendégek, és végre kimerészkedhet. Először csak csendben, a ház falához tapadva settenkedett, a sarkon pedig kihajolt, és körbenézett. Az utcai kiskapuban állt mostohatestvére, Kevin, és az ő haverjai, akikkel az estét töltötte. Leharcolt, fáradt arcok – másnaposak voltak.
A kislány megpróbált csendes lépteivel besétálni a házba. Alig indult el az épület sarkából, üvegszilánkokba lépett. Mezítelen talpában erős szúró fájdalom támadt, a lány felszisszent. Próbálta elfojtani a kínt, és azt remélte ilyen aprócska hangot senki sem vesz észre. Azonban nem sokkal később Kevin hátrafordult, és menten megpillantotta mostohahúgát, Mollit. A fiú nem is habozott sokáig: a többiek önfeledten társalogtak, ő pedig megragadott egy féltéglát, és a kislány felé hajította azt. A lány még időben fedezékbe húzódott, így csak a koppanást hallotta.
– Mi volt az? – kérdezte Kevin egyik haverja.
– Áhh, csak a szomszéd kutyája... – legyintett. – Mindig átszökik a dög.

Kornél déltájt már igencsak a körmeit rágta. Agyában a Denisszel és a bandájával kötött kis üzletei kavarogtak, a munkára is alig tudott koncentrálni. Közeledett az utolsó küldetés, az idő pedig vészesen fogyott. Bevillant neki egy emlékkép: a konyhai fiókot látta maga előtt, tele azzal a sok pénzzel. Épp elég időt és energiát áldozott már ebbe…
Zavarodott, és még fáradt is volt. Huszonnégy óra... Tegnap ennyit ígért megbízójának. Mostanra viszont már csak tizenhárom maradt.
– Psszt, Márk! – szólt oda a szomszédos asztalnál dolgozó munkatársához.
– Mi az? – kérdezett vissza, majd Kornél közelebb hajolt hozzá.
– Ha én most lelépnék itt, pontosan a munkaidő felénél, akkor tudnál fedezni?
– Hova lépnél le?
– Az most mindegy... Tudnál?
– Figyelj. Amennyi esemény itt történik... Szerintem még az sem lenne gyanús ha egy hétig nem lennél. Menjél csak.
– Király vagy! – szólt Kornél, majd gyorsan összekapta a holmiját és lelépett.

Eredetileg egyenesen haza indult, útközben azonban még útba ejtette Billy Barlangját. Leült egy szabadon használható laptophoz, és megnézett néhány dolgot a neten. Főként üzletpartnere, Denisz után kutatgatott – otthoni gépről nem lett volna túl biztonságos ilyet keresni. Mivel semmi érdemleges változást nem látott, ezért otthagyta a gépet és felállt. Néhány lépés után azonban szembe találta magát Denisz egyik haverjával, Robival.
– Kutakodunk a megbízó után? – kérdezte jellegzetes hangon, mintha egy rajtakapást színlelt volna.
– Nos, igazából, tudod, csak megnéztem egy-két… – kezdte megilletődve. Igaz, rendes embernek tűnt Robi, de mégsem ismerte még annyira, hogy baráti hangnemben beszéljen vele.
– Ne magyarázkodj. Jól cselekszel – mondta nevetve, azonban mégis teljes komolysággal.
– Ezt… Ezt hogy érted?
– Én is így kezdtem. Azóta már persze közéjük tartozom. De én is csináltam ilyeneket. Viszont rájöttem, hogy soha nem lehetünk elég óvatosak.
– Küldetéseket csináltál Denisznek?
– Igazából nem neki… De igen. Bolond voltam. Te is az vagy.
– Én nem terveztem közétek tartozni.
– A te akaratod sosem fog érvényesülni. Soha nem lehetsz elég óvatos – mondta sejtelmes hangon, majd mélyen Kornél szemébe nézett, és néhány másodperc után ismét megszólalt. – De én drukkolok neked pajtás!
– Hát… Rendben.
– Nem akarsz inni valamit?
– Bocsi, de sietnem kell. Ha tehetném…
– Mondtam már. Ne magyarázkodj. Menj csak. Nem tartalak fel tovább.
Kornél ezúttal már tényleg haza ment, barátnőjével közös lakásába.
Odabent most már nem csak az üres ház várta: Emili az étkezőasztalnál ült, és kávéját kortyolgatta, miközben egy bájos mosollyal üdvözölte őt.
– Hogy-hogy ilyen korán? – kérdezte Emili.
– Kaptunk egy kis kimenőt... Konferencia lesz, vissza kell majd mennem – mondta Kornél, majd levetette formális ruháját és készült is felvenni otthoni viseletét.
– Ajjh – sóhajtott Emili.
– Nyugi. Jövőhéttől minden visszaáll a rendes kerékvágásba!
– Nem aggódok én... Legalábbis amíg itt vagy. Még ha csak limitált kiadásban is – mondta, majd kacéran vigyorgott egyet, és rávetette magát a bevetetlen ágyra. Kornél csupán mit sem törődve, egyszerűen visszamosolygott rá, azonban a következő pillanatban már egy melltartó landolt lába előtt. A fiú a földön hagyta nadrágját, melyet alsója is követett, majd befeküdt kacéran vigyorgó barátnője mellé... Nem aludni...

* * *

Délután három óra magasságában Kornél megjelent egy elhagyatott panelház előtt. Az épület a város szélén áll, mégis közel magához a városhoz. Alig egy éve lakoltatták ki innen az embereket, miután egy földrengés miatt bizonytalanná vállt az épület stabilitása.
A legfelső emeletre igyekezett. Óvatosan vette a lépcsőket, de még leghalkabb léptei is visszhangoztak az üres lépcsőházban. Nyomasztó érzetet keltettek benne a kihalt folyosók és az élettelen lakások. Különösen furcsállta azt, hogy sehol sem voltak ajtók és ablakok – nyilvánvalóan ezek értéknek számítottak, és kivitték őket minden más dologgal egyetemben, ami mozdítható volt.
Amint elért a megbeszélt helyre – a legfelső emelet utolsó lakásába – ugyanaz a látvány fogadta, mint amit ő előre elképzelt magában, élőben viszont még hátborzongatóbban festett.
Belépett az üres szobába, és közvetlen szembetalálta magát három férfival. Mindhármukon fekete öltöny, fekete kalap és napszemüveg volt. Kettő, látszólag fiatalabb állt hátul, egy idősebb pedig elől, egy kis asztal mögött. Az asztalkán egy barna, apró fémdoboz hevert. Ebben volt az a bizonyos kesztyű. Emiatt jött Kornél.
Egy darabig némán álltak. A három alak úgy tett, mintha a fiú be sem ment volna, majd végül a szoborrá fagyott Kornél törte meg a csendet.
– Itt a száz dollár – mondta, miközben hátitáskájából elővett egy zsákot, és kihúzott belőle egy köteg pénzt.
– Rendben – kezdte az idősebbik. – Adja ide – Kornél egy darabig még tétovázott, majd lassú léptekkel elindult felé, és átnyújtotta neki a pénzt. Ezután készült is levenni a kis dobozkát.
– Álljon meg – szólt rá, miközben egy rejtélyes pillantást vetett a fiú kezében lógó zsákra. – Nem ennyi pénzről volt szó.
– Hanem mennyiről? Denisz ennyit mondott.
– Kettőszáz – felelte. Kornél nem tudta mire vélni a dolgot, de ellenkezni nem mert, tehát a zsákjába nyúlt, és elővett még egy köteggel, s azt is átadta.
– Kettőszázötven, hogy pontosak legyünk – harsant fel az egyik pasas hátulról. Kornél a zsákjára tekintett. Tudták, hogy sok pénz lehet benne, s bár késő bánat, de hülye ötlet volt az összeset elhozni a konyhai fiókból. A fiú keresett egy ötvenes pakkot, és mogorván igaz, de azt is odaadta.
– Köszönöm – mondta az idősebb. Kornél ezután ismét megkísérelte eltenni zsákjába a dobozt, ezúttal viszont senki sem akadályozta meg. Megszerezte a kesztyűt.
– Köszönöm uraim – szólt udvariasan, majd hátat fordított és készült is elhagyni a helyet. A szoba kijáratáig jutott...
– Elkapni – hangzott az elsuttogott parancs a néma csendben. Kornél a földre vetődött, mögötte pedig abban a pillanatban egy penge szúródott mélyen a falba. Futásnak eredt.
Alig ért ki a lépcsőházba, az öltönyösök máris a nyomába értek. Semmiféle pisztolyt vagy lőfegyvert nem vettek elő, csupán késekkel kapkodtak utána, és elhajítottak néha egy-két dobópengét – ebből is látszott, hogy ők maguk sem készültek komoly összetűzésre.
A fiú megállt a lépcsőházban, a liftajtó helye előtt – ugyanis ez is hiányzott az épületből.
Lenézett, és látta a földszinten pihenő liftet. Lendített egyet a zsákon, majd elhajította azt, egyenesen a tetejére. Miután hallotta a zsák puffanását, ő maga is ugrott: elkapta a liftaknában lévő kötelet, és elkezdett rajta lefelé csúszni. Sejtette, hogy valószínűleg hamar ugranak üldözői is, és elvágják a kötelet, de még így is nyert egy kis előnyt. Meglepetésére azonban nem ez történt: ketten ugrottak rá a kötélre, de nem állt szándékukban elvágni azt -- helyette inkább követni kezdték őt.
A fiú már egész közel ért a földszinten pihenő lift tetejéhez, azonban közvetlen előtte, az első szinten megállt, lendített magán egyet, majd kiugrott. Nem sokat tétovázott a landolást követően: felpattant és megnyomta a liftet hívó gombot. A sors az ő oldalán állt – a lift működött, és egész gyorsan indult is el felfelé. Amikor elé ért kinyúlt, és elvette a tetején heverő zsákot.
Ezzel együtt az utat is lezárta üldözői előtt. Úgy érezte, hogy bár meleg helyzet volt, de ezt sikerült megúsznia épp bőrrel, igaz, még fel sem fogta, mi játszódott le. Túl szokatlanok voltak számára az ilyen helyzetek…
Készült elhagyni az épületet, azonban három-négy szinttel feljebbről a harmadik alak – aki a másik kettőtől külön jött – rávetette magát Kornélra, és mindketten a földre zuhantak. Háta ismeretlen okból elkezdett iszonyatosan sajogni, de miután meglátta a támadója kezében a vérfoltos kést, már értette is ennek okát.
Földre kerülés közben a zsák kiesett a kezéből, s amint ezt észrevette az öltönyös férfi, Kornélra már oda sem hederített, egyből érte nyúlt. Ekkor jött rá: nem őt próbálja megölni, csak a pénzt akarja.
Kornél azonban hamarabb megragadta a zsákot, és ezzel csapta fejen a pasast. Megpróbált felállni, de a férfi a nadrágzsebébe kapaszkodott, vissza akarta húzni őt. Még időben ráeszmélt erre, és egy jól irányzott rúgást intézett a fejére. Kétszer megismételte ezt, majd a férfi hirtelen elengedte őt. Úgy tűnt, sikerült megmenekülnie. Siető lépteket hallott a lépcsőházból, ezért berontott az egyik lakásba, ott pedig egy ablakon keresztül kiugrott a talajra. Az első emeletről való landolás meg sem kottyant neki – csupán háta hasogatott a vágástól. Különösebb nehézségek nélkül felállt, és szaladt tovább.

Néhány perc elteltével Molli újra próbálkozott. Az ajtóban ezúttal nem állt senki, és az udvaron sehol máshol sem. Halkan és óvatosan benyitott a házba, és csendes léptekkel felszaladt a szobájába. Senki még csak észre sem vette – vagy ha igen, nem törődött vele. Első dolga az volt, hogy egy ásványvizes palackból vizet csurgatott, és lemosta a vért a talpáról. Iszonyúan szúrták a beékelődött szilánkok, szíve szerint sikított és ordított volna, azonban ha ezt megtette volna...
Maga sem értette hogy, de képes volt a hangokat visszatartani, és csak összeszorított szemekkel sírt.
Megpróbálta kiszedni az üvegdarabokat kézzel – de ez már végképp túl sok volt neki, nem bírta elviselni. Megkereste legócskább és leharcoltabb ruháját, és betekerte vele talpát.
Megpróbálta inkább elvonni figyelmét: ráfeküdt az ágyára, elővette matraca alól a naplóját, és írni kezdett bele. Leírta a kertben történteket, az álmát a szülei elvesztéséről, és írt egy monológot arról is, hogy miért kell itt lennie mostohatestvérével, és azzal a férfival aki „gondját viseli”.
Remegő kézzel írt a könnyek áztatta lapokra, s csak akkor hagyta abba, amikor benyitottak szobájába. A naplóban az utolsó sor ez volt: „Még mindig szeretlek titeket anyu és apu. Kérlek segítsetek!”

Délután hét óra fele járt az idő, mire Kornél a lakása közelébe ért. A hátán egy hatalmas vágás ékeskedett, ő maga piszkos és fáradt volt, kezében kelletlenül húzta maga után a zsákot. Gyalog kellett eljönnie egészen a város másik feléig. Maga sem érti pontosan hogy, de elveszett a bérlete – és vele együtt minden egyes irata és okmánya. Személyigazolvány, bankkártya... Mind eltűntek. Arra gyanakszik, hogy a pasas nem véletlen engedte el oly könnyen és váratlanul a nadrágja zsebét...
Hazafele úton Billy Barlangja előtt meglepő társasággal futott össze. Denisz, és a számára ismeretlen, titokzatos fekete férfi üdvözölték őt. Denisz arrébb hívta, elmentek a bár túlsó falához.
– Megvan a kesztyű! – mondta nyögve Kornél.
– Mi van veled? Ilyen nehéz volt? – vonta kérdőre, majd végigmérte a fiút.
– Elvették a bérletem... Meg az összes iratomat. Gyalog jöttem idáig. Ti mit csináltok itt? Rám vártatok?
– Dehogy, még lett volna jó pár órád hajnali egyig. Nem tartozik rád. Megkaphatom a kesztyűt?
– Persze – mondja Kornél, majd kivette a zsákból a kis dobozkát, és átnyújtotta partnerének.
– Mi van még abban a zsákban?
– Hogy a szavaiddal éljek... Az nem tartozik rád. Itt a kesztyűd. Még van öt órám az adatokig. Nem?
– Ez így igaz. Ez most csak egy szerencsés találkozás volt... De emiatt legalább már nem kell aggódnod – mondta Denisz, majd lelépett, és visszament Szvenhez, a fekete férfihoz.
Kornél még félszemmel figyelte a sarokról, hogy mit csinálnak: beszélgettek, majd Denisz átadta neki a dobozt. Nemsokára a szokásos fekete terepjáró is közeledett, feltehetően ismét értük jött – viszont meglepő módon egy kicsit sem lassított. Mindketten lehúzódtak a járdára. A kocsi továbbra is gyorsan haladt az úton, amint viszont eléjük ért, tett egy éles kanyart, felkaptatott a járdára, és elcsapta Deniszt. Kornél szemei igen tágra nyíltak ezt látván. A fekete férfi lesöpörte Deniszt a kocsiról, majd a távolban kémlelő Kornélra nézett, és bólintott egyet – jelezve ezzel, hogy még szükség van rá, és kellenek a megbeszélt adatok. Ezután beszállt az autóba és elhajtottak, otthagyva a holttestet.
Kornél kisebb sokkot kapott – fogalma sem volt, mit kéne tennie. Ez volt az egyik olyan dolog, amitől mindig is félt. A sötét ügyek emberáldozatért kiáltanak…
Zavarodott elméje azt diktálta neki, jobb lenne elhagyni a helyszínt, ezért el is indult a lakása felé. Hátulról, szeme sarkából még látta ahogy Denisz barátnője megérkezik a helyszínre és sikítozni, bömbölni kezd. Gyorsított léptein, hisz ő maga sem tudott semmit arról, ami történt, és legkevésbé sem szeretett volna annak a nőnek magyarázkodni.

– Hogy volt merszed bejönni?! – kezdte ordibálva Molli fogadott apja. – Még nem szóltunk!
– De már vége volt a...
– Azt leszarom! Nem szóltunk és kész! – parancsolt rá a termetes, zömök férfi. – Itt a kajád. Reggelizz... Ebédelj... Vacsorázz... Vagy tudja a franc! – szólt oda egy fokkal higgadtabb hangnemben, majd a lány ágyára hajított egy tányért egy zsömlével és néhány szelet sajttal.
– Nem ehetek veletek?
– Mi már ettünk. Örülj, hogy ezt meghagytuk neked. Ezt vedd büntetésnek azért, hogy beszöktél.
– De ez az én otthonom is, miért nem jöhetek be?
– Kuss! – kiabálta teli torokból, majd becsapta olyan erővel, hogy annak üvegén újabb repedések keletkeztek a régiek mellé.

Nem sokkal később Kornél már fel is ért a lakáshoz. Már nyomta volna bele a kulcsot a zárba, azonban az ajtó nyitva volt... Emilinek pedig munkában kellett volna lennie ilyenkor. A fiú sóhajtott egyet, ránézett a kezében lévő zsákra, majd benyitott. A pénzeszsákot letette közvetlen a bejáratban, majd találkozott barátnőjével.
– Meglepetééés! – kiáltotta Emili. Párja csak fapofával bámulta őt, ezért folytatta. – Képzeld, szóltak, hogy később kell dolgozni menni.
– Ohh, az nagyon király... – Kornélnak elégé rosszul jött, hogy Emili pont ekkor volt otthon, nehezítette az ügyintézését.
– Milyen volt a konferenciád? Jól elhúzódott. Biztos fáradt vagy.
– Fáradt... Igen. Öhhm, a szokásos – mondta, miközben reménykedett, hogy egyebet nem fog kérdezni erről. – Kicsit elhúzódott, ja. De megvagyok. Elég fárasztó egész délután bent ülni.
– Azt meghiszem. Miért vagy ilyen koszos?
– Koszos?
– Aha!
– Te atya ég, észre sem vettem. Jobb lesz, ha lefürdök most azonnal – mondta, majd hátat fordított és elindult a tusoló felé. Emili észrevette a vágást a hátán, de egy szót sem szólt, nem tudta mire vélni.
Valaki csöngetett a kaputelefonon. Emili odasétált a bejárati ajtóhoz, és felvette azt. Eközben tekintete megakadt a fakó barna zsákon. Miközben beszélt, bele is nézett: látta a benne lapuló rengeteg köteg pénzt…

– Nem nagyon számítottál rám, igaz? – kérdezte összefont karokkal a falnak támaszkodva.
– Öhhm... Hát ez igaz. De Te mindig kellemes meglepetés vagy! – mondta egy erőltetett mosollyal az arcán, majd rossz érzése támadt. Elméjén átfutott az a gondolat, hogy Emili tud olyanokat, amiket nem kéne.
– Keresett téged egy nő.
– Egy nő?
– Igen. Kaputelefonon. Valami... valami Cecilla a neve. Ismered? – kérdezte, mire párjában szörnyű gondolatok és előérzetek támadtak. Cecilla Denisz barátnője volt.
– Az túlzás... De mondjuk úgy.
– Felengedtem a lépcsőházba. Már várhat rád. Kimész hozzá?
– Hát, gondolom illene. Tehát igen. Csak még magamra kapok valamit. Valami ruhát.
– Oké, addig beengedem, és szóval tartom – mondta Emili, majd ajtót nyitott.
– Hol van?! – ordított Cecilla. Arca vörösen izzott, szemeiből pedig könnycseppek folytak.
– Kornélt keresi, hölgyem?
– Azt a szemetet, igen!!! – mondta, majd arrébb lökte Emilit, és berontott a házba. A fiú ekkor már a helyszínre ért, és kitoloncolta Cecillát a lépcsőházba.
– Mit tettél vele? Mit tettél te szemét?!
– Figyelj, én semmit. Menjünk le és beszéljük meg – mondta, miközben elkezdte lekísérni a lépcsőn. Látta, hogy Emili az ajtóban áll, tehát úgy gondolta jobb lesz, ha lent folytatják a beszélgetést.
– Megölted! Megölted őt te senkiházi! – kiabált a nő a lépcsőházban. Kornél nemsokára sikeresen lerángatta őt az épület elé, és itt folytatták tovább.
– Nem én voltam. Viszont láttam mi történt – kezdte, miközben észrevette, hogy Emili figyeli őket az ablakból. Igaz, már úgyis nyakig benne volt a bajban, de megpróbálta olyan helyre terelni a nőt, ahol barátnője nem láthatja és hallhatja őket.
– Nem?! Akkor honnan tudod miről van szó?
– Mert szemtanú voltam! Elütötte a fekete autó, amivel az a néger is jár!
– Ne hazudj! – kiabálta, majd arcon csapta Kornélt.
– Miért hazudnék?! A partnerem volt! Így történt, láttam, esküszöm!
– Épp azért tetted, mert a partnered volt! Egyedül akartad elvinni a bizniszt! Átlátok én rajtad, nem ma jöttem le a falvédőről! – sipákolta a nő. – Ne rángass már!!! – szólt rá, ugyanis Kornél még mindig próbált odébb menni. Bele sem mert gondolni, mik játszódhattak le Emili fejében.
– Figyelj. Nyugi. Nem tudo...
– Nincs nyugi! Mi az hogy nyugi?! – kérdezett vissza a nő, mire ismét lökdösni kezdte a férfit. Kornél erre lefogta őt, de emiatt csak még erőszakosabb lett: hadonászott, vagdalózott és karmolászott.
– De! Nyugi! – ordította a fiú, majd ellökte a magától a nőt. Cecilla beleesett a mögötte lévő szemetes konténerbe. Látszólag nem esett semmi baja, azonban haragos hörgések közepette megpróbálta magát kihúzni belőle, amivel csupán annyit ért el, hogy magára rántotta a szemetest. A konténer öreg, rozsdás fém széle mélyen ékelődött bele a nő felsőtestébe. Cecilla abbahagyta a mozgolódást. Csak halkan nyöszörgött. Testén pedig vérfoltok jelentek meg. Kornél a zsebéhez nyúlt, viszont csak ekkor eszmélt rá, hogy telefonját is kilopták. A nő válltáskájában kezdett keresgélni, majd amint talált egy mobilt fel is hívta rajta a mentőket.
A két perc idejéig, még a mentősök kiértek, Kornél idegesen járkált körbe-körbe. Fogalma sem volt mi tévő legyen, mit hogyan fog megmagyarázni – leblokkolt. A nyöszörgő, véres Cecillát berakták a mentőautóba, majd elhagyták a helyszínt. A fiú azt mondta, a nő ittas volt, és így érte a baleset...
Félt ettől, de fel kellett mennie, vissza Emilihez és elmesélni valahogy a történteket. Azt se tudta, hol és mivel kezdje. Barátnője az ajtóban várta őt, utcai ruhába öltözve.
– Egy szót se! – mondta elcsukló hangon, könnyeivel küszködve, majd kezével óvatosan jelezte, hogy álljon az útjából.
– Hová mész?!
– El – hangja mindent elárult. Kornél tanácstalanul állt szoborrá dermedve. Megviselt pillantást vetett a szoba közepén heverő mocskos ruháira, majd pedig az ajtó mellett fekvő zsákra...

Beesteledett. Molli a tusolóban volt. A fürdőszobában talált olyan eszközöket, melyekkel végre sikeresen ki tudta szedni talpából a szilánkokat, és le is tudta fertőtleníteni a csúnya, mély sebeket.
Úgy tervezte, a mai nap hamarabb tér aludni, hogy ki bírja pihenni a szörnyű tegnap estét.
Épp hajáról mosta le a sampont, amikor ajtónyikorgást és lépteket hallott.
– Te meg mit keresel itt? – szólalt meg a felnőtt férfi amint belépett a fürdőszobába.
– Hamarabb jöttem fürdeni... Esküszöm mindjárt kész vagyok.
– De nem ilyenkor szoktál!
– Tudom de... Te sem... – felelte bátortalan hangon Molli.
– De én most akarok! – kiabálta nevelőapja, majd letépte a zuhanyfüggönyt, jobb kezével erősen megszorította a kislány vizes haját, és annál fogva rángatta ki őt a tusoló alól. Molli szemeit összeszorítva nyögdécselt, próbált lépkedni a padlón, de a férfi rántott rajta egyet, és húzni, vonszolni kezdte őt végig a csempén, míg végül ki nem dobta az ajtó elé. Védtelen, meztelen teste gyorsan és hirtelen csapódott hozzá a nappali hideg és piszkos padlójához.

Kettő óra. Ennyi ideje maradt Kornélnak. Felkapta az eldobott pénzeszsákot, beletömte hátizsákjába, majd azzal együtt indult útnak. A címet tudta, már napokkal ezelőtt megadta neki Denisz. Denisz... Az a bizonyos ember, aki megbízta őt ezekkel a feladatokkal, és az eddigi pénzét is neki köszönheti. Mostanra azonban halott. Miért pont a cél előtt? És miért a saját emberük? Átfutottak ezek a kérdések Kornél agyán, azonban ő csak egy valamire koncentrált: teljesíteni a küldetést, és megszerezni az adatokat.
Túlságosan kevés ideje maradt. Elindult az ajtó felé, azonban még mindig tétovázott. Szörnyű érzés volt úgy látnia Emilit... Könnyes szemmel nyomta őt félre az útjából. Fogalma sem volt, hogy mit gondolhatott róla saját barátnője. Nemrég még összebújva feküdtek az ágyon, egymást szeretgetve, most pedig... Bűnözőnek hiszi. Vajon tényleg azzá lett? Ő maga sem tudta. De még volt lehetősége visszafordulni...
Felemelte az otthoni telefont, majd elkezdte bepötyögni Emili számát.
Fogalma sem volt arról, mit kérdezzen tőle, vagy mit mondjon neki. Magyarázkodások? Kifogások? Mire? A pénzre? A sérülésre? Az őrjöngő nőre? A bűnözésre?
Kicsöngött. A fiú a földhöz vágta a telefont. Nem. Nem áll meg. Ahogy semmi sem állíthatja már meg.
Vállára kapta hátizsákját, majd berontott Billy Bárja nevű éjjeli klubba. Maga sem tudta pontosan, hogy miért jött be ide, de volt egy terve, és azt remélte, lát néhány ismerős arcot. Látott is, azonban olyat, akire abszolút nem számított volna – Márk volt ott. A munkatársa, akitől délben elkéredzkedett. Szeretett volna vele pár szót váltani, azonban olyan matt részegen ült a fotelba süppedve, hogy beszélni sem tudott. Kornél alig ismert rá: az elegáns, öltönyös férfi most egy szakadt ingben, és kopott farmernadrágban ült néhány hasonló alak társaságában. Alapesetben érdekelte volna munkatársa hogyléte, azonban már egyszerűen nem volt képes törődni vele.
Amint hátrafordult, belefutott Robiba, Denisz haverjába.
– Ó, Robi… Denisz… – kezdett bele Kornél, azonban Robi tekintetével tudatta, hogy nincs szüksége mesélésre.
– Tudom. Vigyed. Nincs túl sok időd – mondta, majd átnyújtott egy kulcsot.
– Ez…? – értetlenkedett Kornél, holott pontosan ez volt a célja, és nagy valószínűséggel ez tényleg az a kulcs volt.
– Kevés az időd. Ne pazarold kérdezősködésre. Vigyed.
– De mi ez?
– Ne játszd a hülyét. Pontosan tudod. Vagy esetleg más miatt kerestél fel? Nem hiszem. Nem a nagy barátságról szól ez. Itt csak érdekek vannak. Nekem is érdekem az akció. Fogd és vidd. A bár mellett parkol.
– És... – kezdett volna Kornél egy kérdést.
– Menj! – ordított Robi. Hangjának erejétől a fiú megborzongott, így nem is habozott tovább, bárgyú tekintettel hátat fordított, és kisétált Billy Bárjából oda, ahová mondták neki.
Ott pedig az várta, amire számított. Ránézett a kezében heverő kulcsra, majd Denisz motorjára. Miközben megkísérelt felülni a járműre, fejében egyre csak a fel nem tett kérdése cikázott: „És Denisz halála kinek az érdeke volt?”

Molli az ágyán kuporgott, és a csillagos égboltot bámulta könnyes szemekkel. Testét pokróc fedte, félt kimenni a ruhásszekrényhez. Csupán egy koszos, poros pizsamaalsót tudott felvenni, melyet az ágya alatt talált a sarokban.
Kinyitotta az ablakot, kihajolt rajta, és egy mélyet szippantott a friss éjjeli levegőből. Csodálatos illata volt... Nem úgy, mint a vécés bódéban. Örült, hogy érezheti ezt. Boldog volt, hogy ismét itt töltheti az éjjelt, saját ágyában.
Az ablakpárkányra könyökölt, és felnézett a csillagos égre. Elmerengett a végtelen éjjelben.
Vizes hajának azonban nem tett jót a hideg levegő, nem akart megfázni, ezért be is csukta az ablakot, és az ágy szélére ült. Fejbőre sajgott a rángatásoktól, de nem tudott mit tenni. Csak csendesen sírt.
Idő közben hangos kacajokra, erőltetett felnevetésekre lett figyelmes. A nevelőapja már megint a haverjaival iszogatott. Legszívesebben felkelt volna bezárni az ajtót, hogy részegen ne tudjon rátörni a férfi, azonban talpra sem bírt állni. Túlságosan fájt... De mégis megtette. Félt.

Rég ült már motoron… De nem tudta élvezni a száguldást, és a motoros hangulathoz gyakran társuló szabadságérzet sem ragadta el. Csak ment, egyenesen a cím felé, és alig tíz perc elteltével meg is érkezett egy város szélén álló, öreg épülethez. Egy üzemre emlékeztette őt. Leszállt a járműről, és a biztonsági kamerákat kikerülve besétált a hátsó bejáraton épp úgy, mint ahogy Denisz magyarázta neki nemrég. Az ő utasításait követte: rögtön az első folyosón megkereste a szellőzőrendszer bejáratát, és elkezdett felfelé mászni benne, majd egy idő után vízszintesen kúszva folytatta az útját.
Nemsokára meg is érkezett első állomásához: egy szellőzőrácshoz. Kinézett rajta, és felmérte a terepet. Világos volt, egy iroda-szerű szoba lehetett odalent. Asztalok és gurulós székek sorakoztak, az asztalokon pedig iratok és dokumentumok, valamint számítógépek és egyéb eszközök. Meglehetősen kulturált megjelenéssel bírt a hely.
Viszont emberek is akadtak odalent. A rések túl szűkek voltak, Kornél nem látta őket tisztán, de szerencséjére egy perc múlva már el is hagyták a szobát. Tovább mászott a csőben, megkereste a szobához tartozó kivezető nyílást, s amint ez megvolt, halkan huppant egy asztal tetején, lelökve onnan néhány papírt. A hozzá legközelebb eső monitorhoz sétált, és észrevett rajta egy kék cetlit. Ez volt az első dolog, amiért jött. Leolvasta a rajta szereplő kódot, majd keresett az irodában egy tollat és egy papírt, felírta rá, zsebre rakta.
Visszamászott a szellőzőcsőbe, és továbbkúszott második, egyben utolsó állomásához. Az előző akcióhoz hasonlóan, először itt is csak a rácsokon leskelődött, ezúttal viszont sokkal nagyobb meglepetés érte. Rémisztő látvány fogadta a rácsok közt kitekintve: az elsőre emlékeztető irodai szobát látott, viszont jóval kevesebb felszereléssel, és fényesség helyett tompa félhomály borította a helyet. Megpillantott néhány ismerős arcot is… A helység kellős közepén állt egymással szemben, teljesen mozdulatlan, rideg testtartással és szigorú tekintettel három fekete öltönyös, kalapos férfi. Az a három férfi, akik el akarták kapni őt a panelban.
A fiú eddig viszonylag higgadtan, tiszta fejjel és teljes elszántsággal cselekedett, azonban a három alak látványa túlzottan megfélemlítette őt. “Mit keresnek ezek itt? Tudják hogy itt vagyok? Az övék ez a hely? És mik ezek az adatok?!” Nem bírt tisztán gondolkozni. Ott lapult a hátán a rengeteg pénz, amit eddig gyűjtött... És idáig süllyedt ezért. Lóg a munkából, csaknem embert öl, és Emili... Most pedig itt van a célvonalban. Gyilkosokkal szemben.

A baleset… Mollit ismét rémálmok gyötörték. Most azonban minden sokkal élethűbb volt. Hallotta az anyja sikításait és nyögéseit, mielőtt a baleset megtörtént. Hallotta apját kiabálni, és látta arcán a rémületet.
Ott feküdtek mozdulatlanul, az első két ülésen, körülöttük minden villogott és lángolt... Ő maga pedig sokkolva ült egy helyben. Nagy szemekkel bámult meredten maga elé. Nem jutottak el a tudatáig az események. A következő pillanatban zokogó bátyja karolta át őt, néhány képkockával később pedig már hallotta a szirénákat is.
Felébredt. De nem az álom miatt. Már megszokta, sokszor átélte. Tombolást hallott. Csapkodást és kiabálást. A mostohaapja ma éjjel is teljesen részegre itta magát. Rettegett tőle, ilyenkor még jobban. Csak remélni tudta, hogy nem ront be hozzá – pedig megtörténhetett volna akármelyik pillanatban, akárcsak legutóbb.
Szíve szaporán vert, fejében pörögtek a gondolatok. Nem tudott visszaaludni. „Még mindig szeretlek titeket anyu és apu. Kérlek segítsetek!”. Az utolsó sorok a naplójában. Ezúttal nem tervezte, hogy ír bele, csak olvasgatta... A végére azonban mégis odabiggyesztett egy sort remegő kezeivel. „Hiányzik az ölelésed, Bátyó”

Várt. Mozdulatlanul, egy helyben gubbasztva várt. Azt remélte az előző esethez hasonlóan ők is hamarosan elhagyják a helyet. Azonban nem így lett. Nagyokat káromkodott magában: valahogy érezte, csaknem tudta, már szinte az egésznek a legelején, hogy valami ilyesmivel kell szembesülnie. Átverték, becsapták, azt se tudja hogy, és most a halálára vár.
Kornél a szellőzőrácsokon próbált leskelődni: továbbra sem történt semmi változás. Ott álltak hárman, egymással szemben, meg sem mozdultak. Leskelődés közben azonban sikerült megpillantania egy érdekes dolgot az egyik asztalon. Ahogy a tompa fény megcsillant rajta, egyből felismerte: a telefonja volt az. Mellette is hevert valami, azonban nem látta tisztán. Mozgatni kezdte a rácsokat. Talán az iratai lehettek... De még mindig nem volt benne biztos. Készült ismét forgatni egyet a rácsokon, viszont amint nekikezdett, a fémlemezek közül kiszabadult egy aprócska nyikorgás... Megfagyott minden mozdulat, Kornél levegőt visszatartva gubbasztott néhány másodpercig...
– Elkapni – hallatszott az idős férfi tekintélyt parancsoló suttogása lentről. Az egyik fiatalabb öltönyös alak előkapott egy pisztolyt, és lyukakat szaggatott a plafon szélén húzódó szellőzőjáratba, ahol Kornél bujkált. Egyelőre egy golyó sem találta el őt. Elkezdte püfölni a leggyengébbnek tűnő fémlemezes részt, majd amint az lehullott a földre, a fiú kiugrott a résen, és ő maga is landolt. Egy gyors bukfenccel az egyik asztal mögé bújt fedezékbe. Az öltönyösök higgadt, mégis gyors léptekkel követték őt. Érezte, ahogy szíve a torkában dobog... A célegyenesben. Ez járt a fejében.
Megpróbálták bekeríteni őt. Ketten mentek bal és jobb oldalról, a pisztolyos fickó pedig az asztalok tetején gázolt végig. Mindhárman kegyelmet nem ismerő fapofával haladtak felé.

Molli lépteket hallott. Erőteljes, dübörgő, és egyre hangosodó lépteket. Ittas nevelőapja felé közeledett. Teljesen tehetetlennek érezte magát – hiszen az is volt.
Magára húzta a takarót, mintha az valami mágikus pajzsként megvédené őt mindentől. Azonban nem így történt. Fájt, ahogyan a léptek ott dübörögtek a fejében. Érezte, ahogyan közeledik.
Egy idő után a lépések abbamaradtak. Megállt. Molli nagyokat szuszogva, remegő testtel kuporgott ágyában a takaró alatt. Tudta, hogy a férfi az ajtaja előtt állt.
Be akart nyitni. Az ajtót azonban Molli bezárta még korábban. Kopogott.
– Nyisd ki! – kiabált be hozzá. A kislány nem reagált semmit sem, csak megpróbálta magát még jobban összehúzni. Egy rövid ideig tartó kínzó csend következett.
– Nyisd ki azt a rohadt ajtót! – ordított az előzőnél is hangosabban. A lány viszont ismét nem csinált semmit sem. Szemeit összeszorítva feküdt egy helyben.
A férfi elkezdte ütni az ajtót, és teljes erőből rángatni a kilincset. Az üveg részébe nem ütött bele, csak a fát püfölte, viszont már az is repedezni kezdett. A lány tudta, hogy van benne annyi erő, hogy ne fogjon ki rajta egy ajtó...

Kornélnak cselekednie kellett. Túl közel járt hozzá a három gyilkos. Guggoló helyzetben indult el balra. Útközben félig kiegyenesedett, belekapott az egyik asztalba, és mindenestül ráborította a közeledő férfira. Nem került földre ettől, azonban erősen megingott, és el tudott száguldani néhány másik asztal mögé – pont oda, ahol telefonja és iratai voltak. Beletömte őket zsebébe, majd tovább osont, a kijárat felé. A fegyveres alak azonban megakadályozta ebben: az asztalok tetején ugrált, lesöpörve minden útjába kerülő holmit. Monitorok, mappák, nyomtatók csapódtak a földhöz. Ismét lőni kezdett Kornélra.
Próbál ötletelni, tervezgetni... Improvizálni akart valamit, a találékonyságára bízta magát.
Az azonban cserbenhagyta őt. Pattanásig feszült idegekkel várt valami szikrát. De nem jött semmi sem.
Mennie kellett. Szaladnia. Kilőtt a guggoló helyzetből, és teljes erőből az ajtó felé kezdett sprintelni. Teljes testtel csapódott neki – kinyílt. Azonban alig hogy átlépte a küszöböt, iszonyatos fájdalom nyilallt bal alkarjába. Golyót kapott. Meglőtték. Amint kiért a fal mellé, egy gyors szempillantást vetett a sérülésre: szörnyen nézett ki a seb, vére pedig minden irányban csordogált karján. Gondolkozott hol bújjon el, merre fusson, de a csöpögő vörös foltok elárulták volna, bárhová is megy. Ismét emlékeztette magát: célegyenes. Minden áldozat emiatt történt.
Más választás híján tovább szaladt. Alig haladt néhány métert, egy kanyar jött a folyosón, ahol be is fordult. Itt viszont egy újabb ijesztő alakkal találta magát szemben. Zömök test, kopasz fej, szmoking, sötét bőrszín... Ismerős volt.

A nevelőapa ütötte-vágta az ajtót, ahol csak érte. Molli könnyes szemekkel bámult mereven maga elé. Figyelte a légzését. Figyelte milyen szapora, zaklatott és egyenletlen. Érezte, hogy egész teste remeg a félelemtől. Egy hirtelen hangra felkapta a fejét, és lélegzetét visszafojtva figyelt. Egy hatalmas ordítás volt az. A férfi akarata ellenére is belecsapott az ajtó üvegébe, a szilánkok pedig beleékelődtek öklébe. A kislánynak eszébe jutott mennyire kínzóan fájt, amikor az ő talpában voltak üvegszilánkok.
Dühös lett. Nem tétovázott tovább. A kilincs lerepült, az ajtó pedig egy könyörtelen reccsenés mellett kiszakadt a falból. Tárva nyitva állt a bejárat a szobába. Semmi sem állt a nevelőapa útjába. Semmi sem állíthatta meg.

Szven volt az. A fekete pasas, akit Kornél mindig Denisz mellett látott.
– Mi... – nyögte ki a fiú.
– Jöjjön. – szólt a férfi, majd berángatta őt a mögötte lévő szobába. Semmit sem értett. Az öltönyösök? Szven? Hogy kerül ide Szven? Ő is...? Nem. Még kombinálgatni sem volt képes, túl keveset tudott. Csak annyit remélt, hogy most végre válaszokat kaphat, és végre kikerülhet ebből az egészből.
Szven becsukta és be is zárta maga mögött az ajtót, elővett némi kötszert, majd Kornéllal szemben megállt, és oda dobta neki. A fiú először értetlenül nézett, majd elkezdte betekerni vérző sebét. Miután ezzel végzett semmit sem szólt, csak szétnézett. A szoba kicsi volt, csak egy hosszúkás irodai asztal húzódott végig a közepén, mellette néhány székkel. Az asztal egyik felének támaszkodva állt, míg a fekete férfi a másik felénél ugyanígy.
– Maga... Igaz? – tette fel a kérdést Kornél Szvennek, aki egész eddig meg sem szólalt, csak csendben állt vele szemben, és rideg arccal bámulta őt. A fiú gyanakodott.
– Én? – kérdezett vissza, miközben végig ugyanolyan flegma tekintettel nézett.
– Megölte Deniszt, és ezek az öltönyös pszichopaták is...
– Hmm. Nocsak. Érdekes feltételezés.
– Volt kulcsa ehhez a szobához. Ismeri a járást. És mi másért lehetne ennyire higgadt?
– Miért, inkább ne legyek higgadt? És járjak úgy, mint maga?
– Fogalmam sincs, maga miért van itt, de nekem nem ez az életem. Nem képeztek ki, nincs rutinom, és ha tehetném, már most itt hagynék mindent a fenébe.
– Akkor miért nem teszi meg?
– Mert már nem lehet. A célvonalban vagyok.
– Miért nem tette meg hamarabb?
– Túl fontos volt a cél.
– Tehát mégis itt van. És akármilyen béna is, megcsinálja.
– Így igaz. És maga miért van itt?
– Nekem is vannak céljaim.
– Igen? Miféle célok? – kérdezett vissza, miközben a kocsira felkenődött Denisz jutott eszébe.
– Rendben tartani a dolgokat.
– Rendben tartani?! Megöli a munkaadóm. Ezekkel a pszichopatákkal dolgozik. Tőlem mégis mit akar most?!
– Rendet tartok. Ezt nem tudja megkérdőjelezni. Tudom a dolgom, magának pedig nem ez az élete, ahogy mondta – szólt a tőle már megszokott lenéző, teljesen higgadt hangnemben. Kornél egy nagyot sóhajtott, és még jobban ránehezedett az asztalra. Zsebéből előhúzta iratait és mobilját, majd kirakta őket az asztalra. Szeme csak ekkor akadt meg az ott fekvő kisebb fegyverarzenálon. Öt matt fekete, típusra ugyanolyan pisztoly hevert egymás mellett.
– Mit nevez maga rendtartásnak?
– Ha nem tartanék rendet, akkor maga szerint miért nem hagytam, hogy megöljék azok a gyilkosok ott kint?
– És ez lenne a rendtartás? Személyesen ön akar megölni? Deniszt is megölhette volna bárki más. Vagy esetleg még kíváncsi valamire? Mit akar tudni? Miért kellek magának? – szegezte neki a kérdések sortüzét, miközben idegesen lépkedni kezdett jobbra-balra.
– Mit akarok magával? Tartani a rendet. Úgy látom, még mindig nem érti.
– Szép hogy nem értem. Mi a rendtartás ebben? A cél előtt vagyok. És legyen bármi ára is, de már úgysem tud megállítani.
– Maga egy mesehős. Mindent feltesz erre a bizniszre, pénzt gyűjt, rengeteg dologról lemond, és megannyi áldozatot hoz egyetlen személy miatt. Ez azonban a valóság. Itt nincsenek hősök. Mindenkinek szüksége van egy isteni kézre – mondta Szven. Arckifejezése erre a pár mondatra megváltozott, és mélyen Kornél szemébe nézett.
– Maga? Isteni kéz? Denisz is ezt gondolná? Nem tud hiteles lenni úgy, hogy megöli azt a személyt, akinek minden eddigit köszönhetek.
– Hagyja már a francba Deniszt. Ez magáról szól.
– Én egy senki vagyok magának.
– Így van. Nem szeretem magát. Gyűlölöm. Ez itt viszont nem a szeretetről szól. Érdekek vannak. Az ön érdeke a pénz, az enyém pedig az akció sikeressége. Pénzt pedig akkor kap, ha az akció sikeres. Az érdekünk tehát közös.
– Semmit sem értek. Denisz egyik haverja, Robi is ilyesmiről beszélt. Őt ismerem. Maga viszont ki? Miért van itt? Mit akar tőlem?
– Azt gondolja, hogy akit ismer az az ön oldalán áll? Nem szeretném, de el fogom szomorítani. Helyesen beszélt Robi. Érdekek. Neki nincs szüksége erre az akcióra. Belegondolt egyáltalán miért lenne? A siker azonban neki is érdeke. És a pénz. Neki az érdeke az, hogy maga itt megdögöljön, és magának vigye el a bizniszt. Ha ő kapja meg a kódokat, ő is adja le őket, és övé is lesz a pénz. És ráadásul ő még elég képzett is.
– Miért lenne ez az érdeke?
– Miért ne lenne? Mert megteheti. Maga a tápláléklánc legalján van.
– Segített nekem. Odaadta Denisz motorját. Neki is érdeke a siker.
– Egy kérdést teszek fel. Maga szerint véletlen vártak önre az öltönyös alakok? Három gyilkos csak úgy hobbiból álldogál hajnali egykor egy iroda közepén?
– Nem... Ez nem lehet – mondta Kornél remegő hangon. Egyre hihetőbbnek tűnt amit a misztikus fekete férfi magyarázott. – Denisz a munkaadóm volt. Ő... ő mit ártott? Maga bántotta őt. Fel is pofozta.
– Maga mondta, hogy Denisz Robi haverja. Mégis ki mástól tudhatott volna meg néhány dolgot Robi? Például azt, hogy maga mikor és hová megy küldetésre...
– Akkor mondjuk ki. Úgy gondolja, hogy maga megment most engem?
– Szó szerint így van. Örülök, hogy át tudta látni a helyzetet.
– Honnan tudjam, hogy önnek nem érdeke a halálom?
– Nekem van közöm a küldetéshez. Érdekem a siker. Ezt pedig maga tudja elhozni nekem. Ha jól sejtem az útvonal alapján, akkor félig már meg is tette, az egyik kód magánál lehet.
– A másikkal mi lesz? És ha átadom? Megölne, mert már nem lesz több közös érdek.
– Amennyiben jól ismerem a terveit, maga új életet kezdve elhúzna a fenébe, és soha többet nem foglalkozik alvilági dolgokkal. Csak mondjon egy indokot, amiért meg kéne ölnöm magát.
– Az indokot önnek kell tudnia. Én eddig Denisz halálának indokát sem tudtam... Hisz már mondtam. Nekem nem ez az életem. Ha már itt van... És ha jól látom, elég jól ismeri a helyet, akkor miért nem maga végezte el a küldetést?
– Az én életem túl értékes. És engem már senki sem tudott volna kimenteni. Így is fennállt annak a lehetősége, hogy magát még a kijutás előtt megölik. Ekkor léptem volna színre én.
– Miért kéne nekem hinnem egy ilyen emberben, akinek az élete ennyire értékes?
– Megmentettem az Ön életét. És a célját. A célt, amiért... Vagy inkább akiért küzd. Nem szeretem használni ezt a szót... De segítettem – Kornél erre egy ideig semmit sem reagált, csak kezével rátámaszkodott az asztalra, és mélyet sóhajtott. „Akiért küzd”, visszhangzott fejében folyton. – Azt hajtogatja folyton, hogy célvonal, célvonal, és én elhiszem mennyire fontos, hogy megmentsen valakit az erőszaktól, de ha belegondol, hogy mindeközben mivé kellett válnia... – Kornél csak tovább bámulta az asztal felületét. Egy rövid idő után észrevette halványan villogó telefonját. Érkezett egy új SMS-e. Márk küldte. A munkatársa, akitől elkéredzkedett, és akit nemrég látott matt részegen Billy Bárjában. Elolvasta az alig két soros üzenetet. Tágra nyílt szemekkel, üveges tekintettel bámulta a kijelzőt. Nem hitte el, hogy ez is megtörtént. Elolvasta még egyszer: „Kornél. Baj van. Gyere vissza négyre. Ki fognak rúgni. Nem lesz munkánk. Ellenőrzés volt.” Ellenőrzés. Évente egyszer a munkahelyén. Négy órakor pedig telefonja sem volt. Így... Így már értette miért itta le magát egykori munkatársa. Kirúgták. Vele egyetemben. Újabb áldozat. Egy célért.

A nevelőapa belépett a kitört ajtón. Molli a takaró alól csak körvonalait látta. Nem tudott stabilan állni, testtartása mégis határozott volt, kezeit ökölbe szorítva tartotta teste mellett leengedve.
– Miért vagy ébren?! – tette fel a kérdést rekedt hangon, hörögve. A kislány semmit sem válaszolt, csak nagyokat szuszogott.
Néhány másodpercig csak állt egy helyben, dülöngélve, majd elkezdett lassú léptekkel felé sétálni.
Félúton járt. A kislányt szörnyű félelem kínozta, a rettegés minden porcikájáig eljutott. A sötét alak egyre csak közeledett. Nem bírta tovább – ledobta magáról a pládet, és felült az ágyában.
– Kérlek ne! – mondta vékony, elcsukló hangon.
– Ne hangoskodj! – ordított vissza a férfi, majd gyorsított léptein. Molli az ágy sarkába kúszott. Sírni kezdett. Bájos arcán legördültek a rettegés és a szenvedés könnyei. Nem bírt tovább bujkálni, a férfi odaért hozzá. Felpattant, és megpróbált a fal mellett elfutni... Nevelőapja azonban megragadta, erősen megszorította alkarját, nem engedte. Hová is szaladhatna?
Moccanni sem tudott. A férfi szemébe nézett, tekintete elborult, vérfagyasztó volt. Végigmérte a lány törékeny testét, majd megemelte ökölbe szorított jobb karját.

Kornél teljes erejéből földhöz csapta a telefont. Végignézte, ahogyan lerepül a hátlap, kiesik belőle az akkumulátor, majd a készülék pattan néhányat a földön. Döntést kellett hoznia. Hisz-e neki, vagy sem?
– A célvonalban vagyok, érti?
– Persze, hogy értem. Néhányszor már elmondta.
– Magának fogalma sincsen arról, mennyi múlik ezen.
– Persze, hogy nem lehet fogalmam. De az együttérzés változtat valamit a helyzeten?
– Mindenem ráment erre az egészre, érti?! Mindenem! – ordította. – Rengeteg elpazarolt idő. A becsületem. Az önbecsülésem. Egy csodálatos lány... Emili, a barátnőm. A munkahelyem. Áldoztam, és lesüllyedtem idáig. Csak egy cél miatt. Csak Ő miatta.
– Szép. Maga egy remek ember, Kornél. De ideje mennünk. Ha persze tényleg el akarja érni a célt. Adja át a kódot, fogjon egy pisztolyt és kimegyünk. Teljesítheti a célját.
– Miért tenném? Miért higgyek egy alvilági főnöknek? – a fiúnak fogalma sem volt, minek higgyen. Saját elméletének, vagy annak, amit Szven mondott. Elvakította az ideg, a félelem, és a harag. A harag, ami miatt egy szörnnyé vált. Bele sem gondolt, mivé vált ahhoz, hogy eljusson idáig. Neki nem ez az élete. Ez nem az ő élete.
– Van más választása? – kérdezte Szven. Kornél száján egy hang sem jött ki, csak magában mondott annyit: „van”.
Megragadta az egyik asztalon heverő pisztolyt, remegő kézzel felemelte, és lőni kezdett. Célzás nélkül meghúzta a ravaszt. Egy golyó, hatalmas csattanás. Majd még egy. És még egy. Mindhárom a fekete férfi felsőtestébe.
Felkapott egy másik pisztolyt is, és elindult a kijárat felé. Amint kiért a folyosóra, sehol sem látta gyilkosait. Nyilván nem tudták, hol bújt el.
Alig hogy ez a gondolat átfutott fejében, a szokásos három alak megjelent a folyosó végén. Ezúttal már mindhármuknál volt fegyver. A fiú lőni kezdett feléjük, de amint ráébredt, hogy ezt eredménytelenül teszi, szaladni kezdett a folyosó másik vége felé. Folyamatos golyózápor követte őt hátulról, azonban egy sem tudta eltalálni. Túl messze voltak, hogy pontosan becélozhassák őt.
Épségben elért a folyosó végéhez, ahol jobbra fordult. A bal oldalon végig ablakok húzódtak. A folyosón világító éles fényektől Kornél nem látott ki tisztán, közelebb húzódott, és úgy lesett ki. Egy füves, kertes rész volt odakint, kicsivel messzebb pedig a parkolót is látta, ahol motorja parkolt. Hátrébb lépett, belelőtt az üvegbe, majd kiugrott az ablak helyén.
A három öltönyös épp ekkorra érte őt utol. A füves részen rohant, bokrokat kerülgetve. A gyilkosok pedig lőttek rá, és a többi ablakra is. Ahogy futott előre, nyakába ömlöttek a szétlőtt üvegek szilánkjai. Ez lassított tempóján, de továbbra is teljes erejéből szaladt tovább.

Molli apró, gyenge karja szörnyen sajgott a férfi erős öklének szorításától. Másik kezével és lábaival kapálódzott, menekülni próbált.
A férfi nem hagyta. Rántott rajta egyet, és kivonszolta őt szoba közepére, mintha egy élettelen rongybaba lenne. Ott feküdt esetlenül, remegő testtel a szobája közepén, miközben az őt szorongató férfi vérben forgó szemekkel vicsorított, morgott rá. Ökölbe szorítva felemelte másik kezét is, egyenesen a lány felé mutatva vele. Molli azt kérdezgette magában, „Miért?”. Választ azonban nem kapott. Nem is várt. Tudta, ez a sorsa.
Menekülni próbált. Próbált lábra állni, és futni. Nem sikerült.
– Ne menekülj! – ordította le a férfi, majd lendítette kezét...

Kornél kiért a parkolóba. Első pillantásra nem látta a motort, amivel jött, hiszen két autó is eltakarta – érkezésekkor pedig még egyik sem állt itt. A szélsőt felismerte, az Szven fekete terepjárója volt, a mellette lévőről viszont semmit sem tudott.
Lehajolva elfutott a kocsik között, majd felbukkant az ő járgánya is. Felpattant rá, gyorsan leellenőrizte, sértetlen-e még a táska a hátán, beindította a motort, és más épp készült elhajtani, amikor észrevette, hogy a szomszédos, idegen autóból egy ismerős arc bámul rá.
Robi volt az. Néhány perc néma farkasszem-párbaj után meg is szólalt.
– Ideadod a kódokat, és mindketten elhúzunk innen a büdös francba. Soha többé nem is látjuk egymást. Oké?
– Mert ha nem?
– Akkor ki kell hogy nyírjalak.
Kornél lesokkolt. Kellett neki pár másodperc, mire feldolgozta a szituációt. Már tudta: Igaza volt. Szven igazat beszélt. Akármennyire is alvilági, sötét, ellenszenves alak volt... A férfi, akit az imént lőtt agyon, igazat mondott, és segíteni akart neki.
Vissza kellett térnie az elmélkedésekből a valóságba. A két kódot kérte tőle Robi. Kornél tudta pontosan, hogy nála azonban csak egy volt. A férfi szemöldökét húzva válaszra várt, majd megcsillogtatta pisztolyát a lámpafényben.
– Odaadom. Ha életben hagysz. És a pénzhez sem nyúlsz.
– Nem kell a mocskos pénzed szemétláda. A kódok kellenek. Most.
Kornél előhúzta zsebéből az egyetlen nála lévő kódot, összegyűrte papírgalacsinná, majd bedobta az ablakon Robihoz.
– Szaporán haver! A másikat! – parancsolt rá, miközben aggódó tekintettel hátrafordította fejét, és látta, hogy az öltönyös gyilkosok már a kocsi oldalánál járnak. Ugyanezt Kornél is észrevette.
A fiú az előzőhöz hasonló mozdulattal közelített zsebéhez, viszont még mielőtt beledugta volna kézfejét, rámarkolt pisztolyára, felemelte azt, és egy golyót eresztett Robi kocsijának a kerekébe.
– Viszlát – mondta, majd gázt adott, és egy éles kanyarral elhagyta a parkolót. Robi hangos káromkodások közepette lövöldözött rá, azonban nem sokra ment vele: alighogy feleszmélt, három öltönyös férfi takarta el előle a kilátást. Mindhármuk kezében pisztoly volt, és mindegyik egyenesen rá szegezve. Az utcán száguldó Kornél számára három puffanás jelezte sorsát.
Száguldott. Egyenesen a cél felé... Felé... Hátán azzal a pénzzel, amit neki gyűjtött.
Semmi sem állíthatta már meg.

Molli védtelenül feküdt a padlón, szeméből patakokban folytak a könnyek. Arcával a talaj felé nézett, csak a parketta repedezéseit látta. Tehetetlen volt... Semmi nem tudott csinálni. Pedig szörnyen fájt neki, s maga sem tudta, hogy a lelki vagy a fizikai kín az erősebb.
Nevelőapja felülről kiabált rá. A kislány hallotta, ahogy arra utasítja, forduljon meg, azonban agya nem tudta végrehajtani a parancsot, egy tapottat sem mozdult.
A férfi lábával kezdte el rugdosni, és úgy fordította át. Molli szemében egy dühöngő óriásnak, egy szörnyetegnek tűnt nevelőapja. Nem tudta, mi következik most... De nem is érdekelte. Nem volt miért érdekelnie őt. Nem gondolt semmire, nem bízott, nem remélt.
Túlságosan kihatott rá a rettegés, az erőszak, és az agresszió, egy rövid ideig elmosódva látta a dolgokat. Mire ismét kitisztult a kép, a férfi megragadta a bokáját, és annál fogva emelte őt fel a levegőbe. Lendített egyet ökölbe szorított, szabad kezén... A lány arcába ordított, majd elengedte őt, és hagyta leesni fejjel a padlóra. Ismét homályosan látott, a szoba forgott körülötte, a halvány éjjeli fények masszaként kavarogtak.
A férfi nem nyúlt hozzá, hagyta felülni, de amint már megpróbált felállni, elkapta a karját, és káromkodások közepette ismét érthetetlenül ordibált. Másik kezét ökölbe szorította...
Hangok... Ismeretlen hangok. Molli nem tudta mire vélni, de hamar észrevette őket a monoton ordítozások között. Apró kis neszek... Biztosan csak Kevin az, a mostohatestvére.
Lendült a kéz. Ismét. Ismét lesújtani készült. Csak még egy csapás, csak egy újabb seb a régiek mellé.
A neszek abbamaradtak. Helyettük lépteket hallott. Határozott, dübörgő, siető léptek... „Ez nem Kevin”.
Az küszöbön állt. A lány felé nézett. A lány látta őt, de elhinni nem tudta, hogy tényleg Ő áll ott.
– Bátyó... – suttogta halkan. Mostohaapja is felé nézett. Kornél nem szólt egy szót sem, viszont életében egyszer sem állt ilyen határozottan, és egyszer sem sújtott le még ilyen szigorú, kemény pillantásokkal. Maga sem tudta miért, de érezte, ahogy elönti az önbizalom. Felemelte a pisztolyát, és a mostohaapára nézett.
– Vége van – szólt rideg, fegyelmet parancsoló hangon. A férfi semmit sem reagált, csak elképedt arccal bámult. Kornél ha akart sem tudott volna lőni: még odakint kiürítette a tárat, nem akart több halált átélni.
Nyugodt, lassú léptekkel elkezdett sétálni kettőjük felé. Amint a közelükbe ért, mélyen a mostohaapa szemébe nézett gyilkos tekintettel. Meg akarta mutatni neki mivé kellett válnia, hogy ide jusson.
A férfi nem engedte el továbbra sem a kislányt, Kornél viszont nem akarta bántalmazni a férfit a kishúga előtt. Bámult rá még egy darabig, majd dühösen sóhajtott egyet. A mostohaapa fejét lassan a lány felé fordította, és ránézett. Látta reménytől csillogó szemeit, de látta a könnycseppeket is benne. Ahelyett hogy elengedte volna, egy gyors mozdulattal felhúzta karját, és megütötte.
A lány elájult, eszméletlenül borult a földre. A férfi nem mert visszanézni Kornélra.
A fiú kinyitotta száját, igaz, de egy szót sem ejtett ki rajta. Tekintetével ölni tudott volna.
Erősebben megmarkolta a pisztolyt, majd egy nagy és gyors lendítéssel homlokon csapta vele a férfit. Megtette többször is. Ütötte, amíg nem nyögött a fájdalomtól. Amikor pedig már a nyögött, megvárta míg ordít. Azt akarta, hogy pillanatok alatt átéljen minden fájdalmat, amit Mollinak kellett az elmúlt két évben. Két évnyi kínzást hajtott be rajta. Látni akara, ahogyan szenved, ahogyan fáj levegőt vennie, ahogy kínlódik nyomorult életéért, és ahogy dögledezik. Nem akarta, hogy meghaljon. Azt akarta, hogy dögledezzen.
Elég lesz. Már rég nincs magánál. Meg sem nézte alaposabban mit művelt vele, hátat fordított neki. Már csak a kislány érdekelte. Odasétált hozzá, és karjaiba vette őt. Egy pillanatnál többet sem akart ebben a házban tölteni. Kisétált vele a friss levegőre, a ház elé, a motorhoz.
Egy darabig csak egy helyben állt, és őt nézte. Nézte milyen szép, és elbűvölő. Akaratlanul is mosolyra görbült szája. Egy puszit adott homlokára, majd halkan csak annyit suttogott, közel a lány füléhez:
– Hugi... – mire ezt kimondta, a lány felébredt, Kornél pedig letette őt a földre, hogy a saját lábain álljon.
– Álmodom?
– Nem. Épp most ébredsz fel. A rémálomnak pedig vége.
– Koni... Én nem hittem benned. Megígérted, de...
– Elhiszem, Molli. Én sem tudtam volna. És így is alig... Mindegy. Most már itt leszek veled. Mindig. Most már mindig – mondta, majd átkarolta a lányt.
– Szeretlek Bátyó.
– Én is, Hugi... Én is szeretlek.

Új alkotás feltöltése

Kíméletlen nyugalommal és alapossággal adagolja a történetet. Az írás íve jó, krimiszerűen építkezik, a szépen lassan összeálló történetszövedékekből bomlanak ki a törékeny emberi sorsok. Ügyes, hogy nem lágyul el, az elbeszélő mindvégig kívül marad az eseményeken, ott sem értékel, ahol a legsötétebb dolgok történnek. Nagy munka, sok energia, kemény szöveg.

Hova szaladnál?

A jó öreg Billy Barlangja aznap este is nagy népszerűségnek örvendett. Ez a hely főként az éjszakai életéről és különös legendáiról volt híres – nem kevés dolgot hordtak össze az ide járó lepukkant, romlott alakok: már attól borsódzik az ember háta, ha a felét elképzeli annak, ami valaha is megtörténhetett odabent.
Egy asztalnál két férfi ült egymással szemben. Elmélyülten beszélgettek az asztal élére támaszkodva, s egy csepp figyelmet sem fordítottak a körülöttük kúszó-mászó matt részeg alakokra, ahogyan a csaknem mellettük táncoló lenge öltözékű lánykákra sem.
Kis idő elteltével abbahagyták a beszédet: az egyik megigazította szürke színű ingének gallérját, majd tollat ragadott és írni kezdett az előtte heverő noteszbe, a másik alak pedig aggodalmas tekintettel bámulta az asztali lámpa felületén nyugvó száraz bogártetemeket.
– Hol a kesztyű? Nem látom sehol sem! – szólalt fel a szürke ingű férfi indulatosan, miután letette tollát és kényelmesen hátradőlt székében.
– A kesztyű? – kérdezett vissza a másik, aki továbbra sem nézett partnere szemébe.
– Az orvgyilkos kesztyű... De szerintem tudod te melyik. Az engedélyeket sem látom. Mit jelentsen ez?
– Denisz, figyelj... Ne hülyíts. Nincs olyan épeszű ember, aki ezt meg tudná csinálni.
– Nem mondtam, hogy legyél épeszű. Én tisztán közöltem mindent. Akkor nincs alku!
– Nem dolgozom feleslegesen. Add ide a felét!
– Nincs jogod követelőzni! – mondta Denisz, miközben az asztal fölé görnyedt.
– Neked meg nincs jogod... – kezdte Kornél, a másik férfi, de azonnal félbe is szakította mondandóját, amint a Denisz keze ügyébe kerülő kés becsapódott a lámpa üvegébe, és a szilánkok a bogárvégtagokkal egyetemben egyenesen előtte landoltak.
– Te ne feleselj vissza! – reagált Denisz rideg hanggal. – Döntsd el mi legyen!
Kornél egy szót sem szólt, csak fejét lehajtva mélyen ölébe bámult. Arckifejezése arról árulkodott, egy komoly döntést készül meghozni... Mérlegelt még egy darabig, majd viszonylagos könnyelműséget színlelve felnézett partnere szemébe, és néhány másodperces farkasszem játszma után megszólalt:
– Egy nap. Huszonnégy óra. Ennyit kérek.
– Bolond... Átvágod a fejem. Többet nem fogok ide szaladgálni miattad. – mondta Denisz, majd sóhajtott egyet, felhúzta ingujját és aranykeretes órájára nézett. – Most van éjjel egy. Kereken huszonnégy óra. Innentől számolva. Se több, se kevesebb!
– Örültem a találkozásnak – próbált udvariasan elbúcsúzni Kornél, mire Denisz csak morgott egyet. Ezután pedig pakolászni kezdett: kezével megigazította rövid éjfekete haját, és ekkorra éppen oda is ért mellé egy vörös hajú hölgyemény. A rikító festett hajszínre és a merész dekoltázsra akkor is felfigyelt volna Denisz, ha nem az aktuális csaja lett volna az.
Kornél még egy ideig az asztalánál ült, és figyelte mit csinál Denisz. Nem sokkal odébb sétált a nővel, majd kezet fogott egy fekete, kopasz férfivel, átnyújtotta neki a jegyzeteket melyeket ő az öltönye alá tett, majd mindhárman kisétáltak Billy Barlangjából.
Kis idő múlva Kornél magára kapta a szék támláján heverő fekete bőrdzsekijét, majd ő is kiment az utcára, és egyenesen a klub melletti háztömb felé vette az irányt. Futólag még látta ahogyan a három alak egymással szemben állt, és a fekete férfi, név szerint Szven, lekevert egy jókora pofont Denisznek. Alig néhány perccel ezután egy fekete színű terepjáró állt meg előttük, ők beszálltak és elhagyták a helyszínt.

* * *

Ismét eljöttek érte. Csendben összekuporodva ült az ágy végében, elbújt, meghúzta magát a sötétben, hogy észre se vegyék. Azonban ez mégsem sikerült. Amikor benyitottak hozzá már érezte valamiféle rejtett hatodik érzékből, hogy baj lesz. Az ajtón besétált egy viszonylag magas fiú, aki késői kamaszéveiben járhatott.
A kislány azonban továbbra is csak szótlanul, üveges tekintetekkel nézett maga elé. Meg sem moccant. Azt remélte, rosszakarója szó nélkül kimegy... Reményeit azonban hamar elüldözték.
– Mit keresel még mindig itt? – kérdezte düh-telített hanggal a közvetlen előtte megálló, tőle hat-hét évvel idősebb fiú. – Nem bírod megérteni?! Ma este kint a helyed!
– Olyan... Olyan hideg van – reagált elcsukló hanggal.
– És?! Nem voltam érthető?
– A múltkor is beteg...
– Hát te tényleg bolond vagy! – kezdte már csaknem ordítva, miközben ökleit összeszorította. – Takarodjál már ki te semmirekellő!
A lány lehunyta szemeit, mintha azt remélte volna, egy szempillantás után minden rendben lesz... De már semmi sem lesz rendben. Soha. Felpattant az ágyból és futásnak eredt. Néhány lépés után útonállója elgáncsolta, ő pedig arccal a hideg, repedezett parkettának esett.
Amilyen gyorsan csak tudott felpattant, levágtatott a ház udvarára és megkereste a kültéri mellékhelyiséget. Ez is csak ugyanolyan éjjel lesz, mint a többi...

Kornél belépett az épületbe, felsétált a lépcsőházban és megkereste a huszonhatos lakást. Megmarkolta a kilincset, és megpróbálta kinyitni az ajtót, ami viszont zárva volt. Sóhajtott egyet, majd elővette kulcsát és kinyitotta azzal. Ez egyértelmű jel volt arra, hogy barátnőjének, Emilinek nem sikerült elkéredzkednie az éjszakai műszakból.
Kornél ledobta magáról dzsekijét, majd letusolt, és az ágyra vetődött. Egyedül érezte magát a hatalmas franciaágyon szétterülve. Kezébe vette az éjjeli szekrényen álló képet, mely őt, és barátnőjét, Emilit ábrázolta a tengerparton. Kezét gyengéden végigsimította kedvese arcán, majd visszarakta a képet. Ezután felkelt, és az ablakhoz sétált: kinyitotta, óvatosan kihajolt, és egy jókora szippantást vett a hűvös éjjeli levegőből. Érezte, ahogy légútjain keresztül megtisztítja őt. Elmélázott a sötétségbe bámulva... Nézte, hogyan festik vörösesre a városi fények az égbolt peremét, és hogyan pislákolnak szikrázó foltokban a távoli toronyházak ablakai. Filozofálgatott, elmélkedett mindenről... Múltról, jelenről, jövőről... Tervezgette a holnapot is.
Váratlan megfontolásból becsukta az ablakot, majd a konyhába sétált. Kinyitott egy fiókot: pénz volt benne. Rengeteg pénz. Dollárok kötegekben. A fiú azonban száját húzta és kedvtelenül rázta fejét, mint aki kevesellné. Sóhajtott egyet, majd erőből becsapta a fiókot, és aludni tért. Az ágyba feküdve rápillantott az órára: hajnali kettő. Morcosan nyögött egyet, amikor ráeszmélt: holnap várja az iroda, és ismét csak négy órát aludhat...

Egy külvárosi ház kerti mellékhelyisége. Egy omladozó félben lévő fa bódé. A tíz éves kislány ezt az éjszakát is itt töltötte, néhány másik korábbihoz hasonlóan.
Az álmok pedig... Kínozták, ismét. Átélte a balesetet: villogó fények, fémes csattanások és kétségbeesett sikítások, üvöltések sortüze özönlött. Látta az édesanyját a kórházi ágyon feküdve, gépekre kötve. Látta az édesapját is, ahogyan sír, s látta hogyan kényszerítette ordibálásra a kínzó fájdalom. Még egy hatalmas villanás...
Felébredt. Kinyitotta szemét, felkapta fejét és nyöszörgött. Szíve a torkában dobogott, pulzusa az egekben járt. Kis ideig fújtatva ült egy helyben a vécének támaszkodva. Üres tekintettel bámulta egy darabig a korhadt, repedezett fa falat, majd lassan megfordult. Egy lyukon keresztül látszott a hajnali félhomály, de semmi több. Valami nyirkos és nedves azonban megcsapta hátát – a haja volt. Fakó, színtelen sötétbarna hajának egy része belelógott a vécé vízébe.

A csörgőóra keservesen sipákolt Kornél fülébe. A fiú összeráncolta homlokát, majd kinyomta az ébresztőt, és néhány perccel később pedig fel is kelt, és elvégezte a szokásos reggeli teendőket. Emili még nem ért haza – sajnos ez alkalommal is sikeresen elkerülték egymást.
Megfőzött egy kávét, sietve megitta, majd felvette elegáns, számára mégis teljesen hétköznapi ruháját. Munkába indult. Jogosítványa volt, igaz, de autó híján kénytelen volt villamossal munkába menni.
A munkahelyén a többiek közömbösen fogadták, ahogy az mindig is történt. Ő is csak egy átlagos dolgozó volt. Egy, a sok közül. Beült a gurulós székébe, elővette fiókjából a tonnás papírkötegeket, bekapcsolta számítógépét, majd munkához látott, mint minden más itt dolgozó elemző.

Reggel lett. A kislány nem tudott visszaaludni, két-három órát töltött mereven egy helyben.
Néhány perccel ezelőtt beszélgetést hallott odakintről. Úgy gondolta, elmentek a vendégek, és végre kimerészkedhet. Először csak csendben, a ház falához tapadva settenkedett, a sarkon pedig kihajolt, és körbenézett. Az utcai kiskapuban állt mostohatestvére, Kevin, és az ő haverjai, akikkel az estét töltötte. Leharcolt, fáradt arcok – másnaposak voltak.
A kislány megpróbált csendes lépteivel besétálni a házba. Alig indult el az épület sarkából, üvegszilánkokba lépett. Mezítelen talpában erős szúró fájdalom támadt, a lány felszisszent. Próbálta elfojtani a kínt, és azt remélte ilyen aprócska hangot senki sem vesz észre. Azonban nem sokkal később Kevin hátrafordult, és menten kiszúrta mostohahúgát, Mollit. A fiú nem is habozott sokáig: a többiek önfeledten társalogtak, ő pedig megragadott egy féltéglát, és a kislány felé hajította azt. A lány még időben fedezékbe húzódott, így csak a koppanást hallotta.
– Mi volt az? – kérdezte Kevin egyik haverja.
– Áhh, csak a szomszéd kutyája... – legyintett. – Mindig átszökik a dög.

Kornél déltájt már igencsak a körmeit rágta. Agyában a Denisszel és a bandájával között kis üzletei kavarogtak, a munkára is alig tudott koncentrálni. Közeledett az utolsó küldetés, az idő pedig vészesen fogyott. Bevillant neki egy emlékkép: a konyhai fiókot látta maga előtt, tele azzal a sok pénzzel. Épp elég időt és energiát áldozott már ebbe…
Zavarodott, és még fáradt is volt. Huszonnégy óra... Tegnap ennyit ígért megbízójának. Mostanra viszont már csak tizenhárom maradt.
– Psszt, Márk! – szólt oda a szomszédos asztalnál dolgozó munkatársához.
– Mi az? – kérdezett vissza, majd Kornél közelebb hajolt hozzá.
– Ha én most lelépnék itt, pontosan a munkaidő felénél, akkor tudnál fedezni?
– Hova lépnél le?
– Az most mindegy... Tudnál?
– Figyelj. Amennyi esemény itt történik... Szerintem még az sem lenne gyanús ha egy hétig nem lennél. Menjél csak.
– Király vagy! – szólt Kornél, majd gyorsan összekapta a holmiját és lelépett.

Eredetileg egyenesen haza indult, útközben azonban még útba ejtette Billy Barlangját. Leült egy szabadon használható laptophoz, és megnézett néhány dolgot a neten. Főként üzletpartnere, Denisz után kutatgatott – otthoni gépről nem lett volna túl biztonságos ilyet keresni. Mivel semmi érdemleges változást nem látott, ezért otthagyta a gépet és felállt. Néhány lépés után azonban szembe találta magát Denisz egyik haverjával, Robival.
– Kutakodunk a megbízó után? – kérdezte jellegzetes hangon, mintha egy rajtakapást színlelt volna.
– Nos, igazából, tudod, csak megnéztem egy-két… – kezdte megilletődve. Igaz, rendes embernek tűnt Robi, de mégsem ismerte még annyira, hogy baráti hangnemben beszéljen vele.
– Ne magyarázkodj. Jól cselekszel – mondta nevetve, azonban mégis teljes komolysággal.
– Ezt… Ezt hogy érted?
– Én is így kezdtem. Azóta már persze közéjük tartozom. De én is csináltam ilyeneket. Viszont rájöttem, hogy soha nem lehetünk elég óvatosak.
– Küldetéseket csináltál Denisznek?
– Igazából nem neki… De igen. Bolond voltam. Te is az vagy.
– Én nem terveztem közétek tartozni.
– A te akaratod sosem fog érvényesülni. Soha nem lehetsz elég óvatos – mondta sejtelmes hangon, majd mélyen Kornél szemébe nézett, és néhány másodperc után ismét megszólalt. – De én drukkolok neked pajtás!
– Hát… Rendben.
– Nem akarsz inni valamit?
– Bocsi, de sietnem kell. Ha tehetném…
– Mondtam már. Ne magyarázkodj. Menj csak. Nem tartalak fel tovább.
Kornél ezúttal már tényleg haza ment, barátnőjével közös lakásába.
Odabent most már nem csak az üres ház várta: Emili az étkezőasztalnál ült, és kávéját kortyolgatta, miközben egy bájos mosollyal üdvözölte őt.
– Hogy-hogy ilyen korán? – kérdezte Emili.
– Kaptunk egy kis kimenőt... Konferencia lesz, vissza kell majd mennem – mondta Kornél, majd levetette formális ruháját és készült is felvenni otthoni viseletét.
– Ajjh – sóhajtott Emili.
– Nyugi. Jövőhéttől minden visszaáll a rendes kerékvágásba!
– Nem aggódok én... Legalábbis amíg itt vagy. Még ha csak limitált kiadásban is – mondta, majd kacéran vigyorgott egyet, és rávetette magát a bevetetlen ágyra. Kornél csupán mit sem törődve, egyszerűen visszamosolygott rá, azonban a következő pillanatban már egy melltartó landolt lába előtt. A fiú a földön hagyta nadrágját, melyet alsója is követett, majd befeküdt kacéran vigyorgó barátnője mellé... Nem aludni...

* * *

Délután három óra magasságában Kornél megjelent egy elhagyatott panelház előtt. Az épület a város szélén áll, mégis közel magához a városhoz. Alig egy éve lakoltatták ki innen az embereket, miután egy földrengés miatt bizonytalanná vállt az épület stabilitása.
A legfelső emeletre igyekezett. Óvatosan vette a lépcsőket, de még leghalkabb léptei is visszhangoztak az üres lépcsőházban. Nyomasztó érzetet keltettek benne a kihalt folyosók és az élettelen lakások. Különösen furcsállta azt, hogy sehol sem voltak ajtók és ablakok – nyilvánvalóan ezek értéknek számítottak, és kivitték őket minden más dologgal egyetemben, ami mozdítható volt.
Amint elért a megbeszélt helyre – a legfelső emelet utolsó lakásába – ugyanaz a látvány fogadta, mint amit ő előre elképzelt magában, élőben viszont még hátborzongatóbban festett.
Belépett az üres szobába, és közvetlen szembetalálta magát három férfival. Mindhármukon fekete öltöny, fekete kalap és napszemüveg volt. Kettő, látszólag fiatalabb állt hátul, egy idősebb pedig elől, egy kis asztal mögött. Az asztalkán egy barna, apró fémdoboz hevert. Ebben volt az a bizonyos kesztyű. Emiatt jött Kornél.
Egy darabig némán álltak. A három alak úgy tett, mintha a fiú be sem ment volna, majd végül a szoborrá fagyott Kornél törte meg a csendet.
– Itt a száz dollár – mondta, miközben hátitáskájából elővett egy zsákot, és kihúzott belőle egy köteg pénzt.
– Rendben – kezdte az idősebbik. – Adja ide – Kornél egy darabig még tétovázott, majd lassú léptekkel elindult felé, és átnyújtotta neki a pénzt. Ezután készült is levenni a kis dobozkát.
– Álljon meg – szólt rá, miközben egy rejtélyes pillantást vetett a fiú kezében lógó zsákra. – Nem ennyi pénzről volt szó.
– Hanem mennyiről? Denisz ennyit mondott.
– Kettőszáz – felelte. Kornél nem tudta mire vélni a dolgot, de ellenkezni nem mert, tehát a zsákjába nyúlt, és elővett még egy köteggel, s azt is átadta.
– Kettőszázötven, hogy pontosak legyünk – harsant fel az egyik pasas hátulról. Kornél a zsákjára tekintett. Tudták, hogy sok pénz lehet benne, s bár késő bánat, de hülye ötlet volt az összeset elhozni a konyhai fiókból. A fiú keresett egy ötvenes pakkot, és mogorván igaz, de azt is odaadta.
– Köszönöm – mondta az idősebb. Kornél ezután ismét megkísérelte eltenni zsákjába a dobozt, ezúttal viszont senki sem akadályozta meg. Megszerezte a kesztyűt.
– Köszönöm uraim – szólt udvariasan, majd hátat fordított és készült is elhagyni a helyet. A szoba kijáratáig jutott...
– Elkapni – hangzott az elsuttogott parancs a néma csendben. Kornél a földre vetődött, mögötte pedig abban a pillanatban egy penge szúródott mélyen a falba. Futásnak eredt.
Alig ért ki a lépcsőházba, az öltönyösök máris a nyomába értek. Semmiféle pisztolyt vagy lőfegyvert nem vettek elő, csupán késekkel kapkodtak utána, és elhajítottak néha egy-két dobópengét – ebből is látszott, hogy ők maguk sem készültek komoly összetűzésre.
A fiú megállt a lépcsőházban, a liftajtó helye előtt – ugyanis ez is hiányzott az épületből.
Lenézett, és látta a földszinten pihenő liftet. Lendített egyet a zsákon, majd elhajította azt, egyenesen a tetejére. Miután hallotta a zsák puffanását, ő maga is ugrott: elkapta a liftaknában lévő kötelet, és elkezdett rajta lefelé csúszni. Sejtette, hogy valószínűleg hamar ugranak üldözői is, és elvágják a kötelet, de még így is nyert egy kis előnyt. Meglepetésére azonban nem ez történt: ketten ugrottak rá a kötélre, de nem állt szándékukban elvágni azt -- helyette inkább követni kezdték őt.
A fiú már egész közel ért a földszinten pihenő lift tetejéhez, azonban közvetlen előtte, az első szinten megállt, lendített magán egyet, majd kiugrott. Nem sokat tétovázott a landolást követően: felpattant és megnyomta a liftet hívó gombot. A sors az ő oldalán állt – a lift működött, és egész gyorsan indult is el felfelé. Amikor elé ért kinyúlt, és elvette a tetején heverő zsákot.
Ezzel együtt az utat is lezárta üldözői előtt. Úgy érezte, hogy bár meleg helyzet volt, de ezt sikerült megúsznia épp bőrrel, igaz, még fel sem fogta, mi játszódott le. Túl szokatlanok voltak számára az ilyen helyzetek…
Készült elhagyni az épületet, azonban három-négy szinttel feljebbről a harmadik alak – aki a másik kettőtől külön jött – rávetette magát Kornélra, és mindketten a földre zuhantak. Háta ismeretlen okból elkezdett iszonyatosan sajogni, de miután meglátta a támadója kezében a vérfoltos kést, már értette is ennek okát.
Földre kerülés közben a zsák kiesett a kezéből, s amint ezt észrevette az öltönyös férfi, Kornélra már oda sem hederített, egyből érte nyúlt. Ekkor jött rá: nem őt próbálja megölni, csak a pénzt akarja.
Kornél azonban hamarabb megragadta a zsákot, és ezzel csapta fejen a pasast. Megpróbált felállni, de a férfi a nadrágzsebébe kapaszkodott, vissza akarta húzni őt. Még időben ráeszmélt erre, és egy jól irányzott rúgást intézett a fejére. Kétszer megismételte ezt, majd a férfi hirtelen elengedte őt. Úgy tűnt, sikerült megmenekülnie. Siető lépteket hallott a lépcsőházból, ezért berontott az egyik lakásba, ott pedig egy ablakon keresztül kiugrott a talajra. Az első emeletről való landolás meg sem kottyant neki – csupán háta hasogatott a vágástól. Különösebb nehézségek nélkül felállt, és szaladt tovább.

Néhány perc elteltével Molli újra próbálkozott. Az ajtóban ezúttal nem állt senki, és az udvaron sehol máshol sem. Halkan és óvatosan benyitott a házba, és csendes léptekkel felszaladt a szobájába. Senki még csak észre sem vette – vagy ha igen, nem törődött vele. Első dolga az volt, hogy egy ásványvizes palackból vizet csurgatott, és lemosta a vért a talpáról. Iszonyúan szúrták a beékelődött szilánkok, szíve szerint sikított és ordított volna, azonban ha ezt megtette volna...
Maga sem értette hogy, de képes volt a hangokat visszatartani, és csak összeszorított szemekkel sírt.
Megpróbálta kiszedni az üvegdarabokat kézzel – de ez már végképp túl sok volt neki, nem bírta elviselni. Megkereste legócskább és leharcoltabb ruháját, és betekerte vele talpát.
Megpróbálta inkább elvonni figyelmét: ráfeküdt az ágyára, elővette matraca alól a naplóját, és írni kezdett bele. Leírta a kertben történteket, az álmát a szülei elvesztéséről, és írt egy monológot arról is, hogy miért kell itt lennie mostohatestvérével, és azzal a férfival aki „gondját viseli”.
Remegő kézzel írt a könnyek áztatta lapokra, s csak akkor hagyta abba, amikor benyitottak szobájába. A naplóban az utolsó sor ez volt: „Még mindig szeretlek titeket anyu és apu. Kérlek segítsetek!”

Délután hét óra fele járt az idő, mire Kornél a lakása közelébe ért. A hátán egy hatalmas vágás ékeskedett, ő maga piszkos és fáradt volt, kezében kelletlenül húzta maga után a zsákot. Gyalog kellett eljönnie egészen a város másik feléig. Maga sem érti pontosan hogy, de elveszett a bérlete – és vele együtt minden egyes irata és okmánya. Személyigazolvány, bankkártya... Mind eltűntek. Arra gyanakszik, hogy a pasas nem véletlen engedte el oly könnyen és váratlanul a nadrágja zsebét...
Hazafele úton Billy Barlangja előtt meglepő társasággal fut össze. Denisz, és a számára ismeretlen, titokzatos fekete férfi üdvözölték őt. Denisz arrébb hívta, elmentek a bár túlsó falához.
– Megvan a kesztyű! – mondta nyögve Kornél.
– Mi van veled? Ilyen nehéz volt? – vonta kérdőre, majd végigmérte a fiút.
– Elvették a bérletem... Meg az összes iratomat. Gyalog jöttem idáig. Ti mit csináltok itt? Rám vártatok?
– Dehogy, még lett volna jó pár órád hajnali egyig. Nem tartozik rád. Megkaphatom a kesztyűt?
– Persze – mondja Kornél, majd kivette a zsákból a kis dobozkát, és átnyújtotta partnerének.
– Mi van még abban a zsákban?
– Hogy a szavaiddal éljek... Az nem tartozik rád. Itt a kesztyűd. Még van öt órám az adatokig. Nem?
– Ez így igaz. Ez most csak egy szerencsés találkozás volt... De emiatt legalább már nem kell aggódnod – mondta Denisz, majd lelépett, és visszament Szvenhez, a fekete férfihoz.
Kornél még félszemmel figyelte a sarokról, hogy mit csinálnak: beszélgettek, majd Denisz átadta neki a dobozt. Nemsokára a szokásos fekete terepjáró is közeledett, feltehetően ismét értük jött – viszont meglepő módon egy kicsit sem lassított. Mindketten lehúzódtak a járdára. A kocsi továbbra is gyorsan haladt az úton, amint viszont eléjük ért, tett egy éles kanyar, felkaptatott a járdára, és elcsapta Deniszt. Kornél szemei igen tágra nyíltak ezt látván. A fekete férfi lesöpörte Deniszt a kocsiról, majd a távolban kémlelő Kornélra nézett, és bólintott egyet – jelezve ezzel, hogy még szükség van rá, és kellenek a megbeszélt adatok. Ezután beszállt az autóba és elhajtottak, otthagyva a holttestet.
Kornél lesokkolt – fogalma sem volt, mit kéne tennie. Ez volt az egyik olyan dolog, amitől mindig is félt. A sötét ügyek emberáldozatért kiáltanak…
Zavarodott elméje azt diktálta neki, jobb lenne elhagyni a helyszínt, ezért el is indult a lakása felé. Hátulról, szeme sarkából még látta ahogy Denisz barátnője megérkezik a helyszínre és sikítozni, bömbölni kezd. Gyorsított léptein, hisz ő maga sem tudott semmit arról, ami történt, és legkevésbé sem szeretett volna annak a nőnek magyarázkodni.

– Hogy volt merszed bejönni?! – kezdte ordibálva Molli fogadott apja. – Még nem szóltunk!
– De már vége volt a...
– Azt leszarom! Nem szóltunk és kész! – parancsolt rá a termetes, zömök férfi. – Itt a kajád. Reggelizz... Ebédelj... Vacsorázz... Vagy tudja a franc! – szólt oda egy fokkal higgadtabb hangnemben, majd a lány ágyára hajított egy tányért egy zsömlével és néhány szelet sajttal.
– Nem ehetek veletek?
– Mi már ettünk. Örülj, hogy ezt meghagytuk neked. Ezt vedd büntetésnek azért, hogy beszöktél.
– De ez az én otthonom is, miért nem jöhetek be?
– Kuss! – kiabálta teli torokból, majd becsapta olyan erővel, hogy annak üvegén újabb repedések keletkeztek a régiek mellé.

Nem sokkal később Kornél már fel is ért a lakáshoz. Már nyomta volna bele a kulcsot a zárba, azonban az ajtó nyitva volt... Emilinek pedig munkában kellett volna lennie ilyenkor. A fiú sóhajtott egyet, ránézett a kezében lévő zsákra, majd benyitott. A pénzeszsákot letette közvetlen a bejáratban, majd találkozott barátnőjével.
– Meglepetééés! – kiáltotta Emili. Párja csak fapofával bámulta őt, ezért folytatta. – Képzeld, szóltak, hogy később kell dolgozni menni.
– Ohh, az nagyon király... – Kornélnak elégé rosszul jött, hogy Emili pont ekkor volt otthon, nehezítette az ügyintézését.
– Milyen volt a konferenciád? Jól elhúzódott. Biztos fáradt vagy.
– Fáradt... Igen. Öhhm, a szokásos – mondta, miközben reménykedett, hogy egyebet nem fog kérdezni erről. – Kicsit elhúzódott, ja. De megvagyok. Elég fárasztó egész délután bent ülni.
– Azt meghiszem. Miért vagy ilyen koszos?
– Koszos?
– Aha!
– Te atya ég, észre sem vettem. Jobb lesz, ha lefürdök most azonnal – mondta, majd hátat fordított és elindult a tusoló felé. Emili észrevette a vágást a hátán, de egy szót sem szólt, nem tudta mire vélni.
Valaki csöngetett a kaputelefonon. Emili odasétált a bejárati ajtóhoz, és felvette azt. Eközben tekintete megakadt a fakó barna zsákon. Miközben beszélt, bele is nézett: látta a benne lapuló rengeteg köteg pénzt…

– Nem nagyon számítottál rám, igaz? – kérdezte összefont karokkal a falnak támaszkodva.
– Öhhm... Hát ez igaz. De Te mindig kellemes meglepetés vagy! – mondta egy erőltetett mosollyal az arcán, majd rossz érzése támadt. Elméjén átfutott az a gondolat, hogy Emili tud olyanokat, amiket nem kéne.
– Keresett téged egy nő.
– Egy nő?
– Igen. Kaputelefonon. Valami... valami Cecilla a neve. Ismered? – kérdezte, mire párjában szörnyű gondolatok és előérzetek támadtak. Cecilla Denisz barátnője volt.
– Az túlzás... De mondjuk úgy.
– Felengedtem a lépcsőházba. Már várhat rád. Kimész hozzá?
– Hát, gondolom illene. Tehát igen. Csak még magamra kapok valamit. Valami ruhát.
– Oké, addig beengedem, és szóval tartom – mondta Emili, majd ajtót nyitott.
– Hol van?! – ordított Cecilla. Arca vörösen izzott, szemeiből pedig könnycseppek folytak.
– Kornélt keresi, hölgyem?
– Azt a szemetet, igen!!! – mondta, majd arrébb lökte Emilit, és berontott a házba. A fiú ekkor már a helyszínre ért, és kitoloncolta Cecillát a lépcsőházba.
– Mit tettél vele? Mit tettél te szemét?!
– Figyelj, én semmit. Menjünk le és beszéljük meg – mondta, miközben elkezdte lekísérni a lépcsőn. Látta, hogy Emili az ajtóban áll, tehát úgy gondolta jobb lesz, ha lent folytatják a beszélgetést.
– Megölted! Megölted őt te senkiházi! – kiabált a nő a lépcsőházban. Kornél nemsokára sikeresen lerángatta őt az épület elé, és itt folytatták tovább.
– Nem én voltam. Viszont láttam mi történt – kezdte, miközben észrevette, hogy Emili figyeli őket az ablakból. Igaz, már úgyis nyakig benne volt a bajban, de megpróbálta olyan helyre terelni a nőt, ahol barátnője nem láthatja és hallhatja őket.
– Nem?! Akkor honnan tudod miről van szó?
– Mert szemtanú voltam! Elütötte a fekete autó, amivel az a néger is jár!
– Ne hazudj! – kiabálta, majd arcon csapta Kornélt.
– Miért hazudnék?! A partnerem volt! Így történt, láttam, esküszöm!
– Épp azért tetted, mert a partnered volt! Egyedül akartad elvinni a bizniszt! Átlátok én rajtad, nem ma jöttem le a falvédőről! – sipákolta a nő. – Ne rángass már!!! – szólt rá, ugyanis Kornél még mindig próbált odébb menni. Bele sem mert gondolni, mik játszódhattak le Emili fejében.
– Figyelj. Nyugi. Nem tudo...
– Nincs nyugi! Mi az hogy nyugi?! – kérdezett vissza a nő, mire ismét lökdösni kezdte a férfit. Kornél erre lefogta őt, de emiatt csak még erőszakosabb lett: hadonászott, vagdalózott és karmolászott.
– De! Nyugi! – ordította a fiú, majd ellökte a magától a nőt. Cecilla beleesett a mögötte lévő szemetes konténerbe. Látszólag nem esett semmi baja, azonban haragos hörgések közepette megpróbálta magát kihúzni belőle, amivel csupán annyit ért el, hogy magára rántotta a szemetest. A konténer öreg, rozsdás fém széle mélyen ékelődött bele a nő felsőtestébe. Cecilla abbahagyta a mozgolódást. Csak halkan nyöszörgött. Testén pedig vérfoltok jelentek meg. Kornél a zsebéhez nyúlt, viszont csak ekkor eszmélt rá, hogy telefonját is kilopták. A nő válltáskájában kezdett keresgélni, majd amint talált egy mobilt fel is hívta rajta a mentőket.
A két perc idejéig, még a mentősök kiértek, Kornél idegesen járkált körbe-körbe. Fogalma sem volt mi tévő legyen, mit hogyan fog megmagyarázni – leblokkolt. A nyöszörgő, véres Cecillát berakták a mentőautóba, majd elhagyták a helyszínt. A fiú azt mondta, a nő ittas volt, és így érte a baleset...
Félt ettől, de fel kellett mennie, vissza Emilihez és elmesélni valahogy a történteket. Azt se tudta, hol és mivel kezdje. Barátnője az ajtóban várta őt, utcai ruhába öltözve.
– Egy szót se! – mondta elcsukló hangon, könnyeivel küszködve, majd kezével óvatosan jelezte, hogy álljon az útjából.
– Hová mész?!
– El – hangja mindent elárult. Kornél tanácstalanul állt szoborrá dermedve. Megviselt pillantást vetett a szoba közepén heverő mocskos ruháira, majd pedig az ajtó mellett fekvő zsákra...

Beesteledett. Molli a tusolóban volt. A fürdőszobában talált olyan eszközöket, melyekkel végre sikeresen ki tudta szedni talpából a szilánkokat, és le is tudta fertőtleníteni a csúnya, mély sebeket.
Úgy tervezte, a mai nap hamarabb tér aludni, hogy ki bírja pihenni a szörnyű tegnap estét.
Épp hajáról mosta le a sampont, amikor ajtónyikorgást és lépteket hallott.
– Te meg mit keresel itt? – szólalt meg a felnőtt férfi amint belépett a fürdőszobába.
– Hamarabb jöttem fürdeni... Esküszöm mindjárt kész vagyok.
– De nem ilyenkor szoktál!
– Tudom de... Te sem... – felelte bátortalan hangon Molli.
– De én most akarok! – kiabálta nevelőapja, majd letépte a zuhanyfüggönyt, jobb kezével erősen megszorította a kislány vizes haját, és annál fogva rángatta ki őt a tusoló alól. Molli szemeit összeszorítva nyögdécselt, próbált lépkedni a padlón, de a férfi rántott rajta egyet, és húzni, vonszolni kezdte őt végig a csempén, míg végül ki nem dobta az ajtó elé. Védtelen, meztelen teste gyorsan és hirtelen csapódott hozzá a nappali hideg és piszkos padlójához.

Kettő óra. Ennyi ideje maradt Kornélnak. Felkapta az eldobott pénzeszsákot, beletömte hátizsákjába, majd azzal együtt indult útnak. A címet tudta, már napokkal ezelőtt megadta neki Denisz. Denisz... Az a bizonyos ember, aki megbízta őt ezekkel a feladatokkal, és az eddigi pénzét is neki köszönheti. Mostanra azonban halott. Miért pont a cél előtt? És miért a saját emberük? Átfutottak ezek a kérdések Kornél agyán, azonban ő csak egy valamire koncentrált: teljesíteni a küldetést, és megszerezni az adatokat.
Túlságosan kevés ideje maradt. Elindult az ajtó felé, azonban még mindig tétovázott. Szörnyű érzés volt úgy látnia Emilit... Könnyes szemmel nyomta őt félre az útjából. Fogalma sem volt, hogy mit gondolhatott róla saját barátnője. Nemrég még összebújva feküdtek az ágyon, egymást szeretgetve, most pedig... Bűnözőnek hiszi. Vajon tényleg azzá lett? Ő maga sem tudta. De még volt lehetősége visszafordulni...
Felemelte az otthoni telefont, majd elkezdte bepötyögni Emili számát.
Fogalma sem volt arról, mit kérdezzen tőle, vagy mit mondjon neki. Magyarázkodások? Kifogások? Mire? A pénzre? A sérülésre? Az őrjöngő nőre? A bűnözésre?
Kicsöngött. A fiú a földhöz vágta a telefont. Nem. Nem áll meg. Ahogy semmi sem állíthatja már meg.
Vállára kapta hátizsákját, majd berontott Billy Bárja nevű éjjeli klubba. Maga sem tudta pontosan, hogy miért jött be ide, de volt egy terve, és azt remélte, lát néhány ismerős arcot. Látott is, azonban olyat, akire abszolút nem számított volna – Márk volt ott. A munkatársa, akitől délben elkéredzkedett. Szeretett volna vele pár szót váltani, azonban olyan matt részegen ült a fotelba süppedve, hogy beszélni sem tudott. Kornél alig ismert rá: az elegáns, öltönyös férfi most egy szakadt ingben, és kopott farmernadrágban ült néhány hasonló alak társaságában. Alapesetben érdekelte volna munkatársa hogyléte, azonban már egyszerűen nem volt képes törődni vele.
Amint hátrafordult, belefutott Robiba, Denisz haverjába.
– Ó, Robi… Denisz… – kezdett bele Kornél, azonban Robi tekintetével tudatta, hogy nincs szüksége mesélésre.
– Tudom. Vigyed. Nincs túl sok időd – mondta, majd átnyújtott egy kulcsot.
– Ez…? – értetlenkedett Kornél, holott pontosan ez volt a célja, és nagy valószínűséggel ez tényleg az a kulcs volt.
– Kevés az időd. Ne pazarold kérdezősködésre. Vigyed.
– De mi ez?
– Ne játszd a hülyét. Pontosan tudod. Vagy esetleg más miatt kerestél fel? Nem hiszem. Nem a nagy barátságról szól ez. Itt csak érdekek vannak. Nekem is érdekem az akció. Fogd és vidd. A bár mellett parkol.
– És... – kezdett volna Kornél egy kérdést.
– Menj! – ordított Robi. Hangjának erejétől a fiú megborzongott, így nem is habozott tovább, bárgyú tekintettel hátat fordított, és kisétált Billy Bárjából oda, ahová mondták neki.
Ott pedig az várta, amire számított. Ránézett a kezében heverő kulcsra, majd Denisz motorjára. Miközben megkísérelt felülni a járműre, fejében egyre csak a fel nem tett kérdése cikázott: „És Denisz halála kinek az érdeke volt?”

Molli az ágyán kuporgott, és a csillagos égboltot bámulta könnyes szemekkel. Testét pokróc fedte, félt kimenni a ruhásszekrényhez. Csupán egy koszos, poros piszamaalsót tudott felvenni, melyet az ágya alatt talált a sarokban.
Kinyitotta az ablakot, kihajolt rajta, és egy mélyet szippantott a friss éjjeli levegőből. Csodálatos illata volt... Nem úgy, mint a vécés bódéban. Örült, hogy érezheti ezt. Boldog volt, hogy ismét itt töltheti az éjjelt, saját ágyában.
Az ablakpárkányra könyökölt, és felnézett a csillagos égre. Elmerengett a végtelen éjjelben.
Vizes hajának azonban nem tett jót a hideg levegő, nem akart megfázni, ezért be is csukta az ablakot, és az ágy szélére ült. Fejbőre sajgott a rángatásoktól, de nem tudott mit tenni. Csak csendesen sírt.
Idő közben hangos kacajokra, erőltetett felnevetésekre lett figyelmes. A nevelőapja már megint a haverjaival iszogatott. Legszívesebben felkelt volna bezárni az ajtót, hogy részegen ne tudjon rátörni a férfi, azonban talpra sem bírt állni. Túlságosan fájt... De mégis megtette. Félt.

Rég ült már motoron… De nem tudta élvezni a száguldást, és a motoros hangulathoz gyakran társuló szabadságérzet sem ragadta el. Csak ment, egyenesen a cím felé, és alig tíz perc elteltével meg is érkezett egy város szélén álló, öreg épülethez. Egy üzemre emlékeztette őt. Leszállt a járműről, és a biztonsági kamerákat kikerülve besétált a hátsó bejáraton épp úgy, mint ahogy Denisz magyarázta neki nemrég. Az ő utasításait követte: rögtön az első folyosón megkereste a szellőzőrendszer bejáratát, és elkezdett felfelé mászni benne, majd egy idő után vízszintesen kúszva folytatta az útját.
Nemsokára meg is érkezett első állomásához: egy szellőzőrácshoz. Kinézett rajta, és felmérte a terepet. Világos volt, egy iroda-szerű szoba lehetett odalent. Asztalok és gurulós székek sorakoztak, az asztalokon pedig iratok és dokumentumok, valamint számítógépek és egyéb eszközök. Meglehetősen kulturált megjelenéssel bírt a hely.
Viszont embereket is akadtak odalent. A rések túl szűkek voltak, Kornél nem látta őket tisztán, de szerencséjére egy perc múlva már el is hagyták a szobát. Tovább mászott a csőben, megkereste a szobához tartozó kivezető nyílást, s amint ez megvolt, halkan huppant egy asztal tetején, lelökve onnan néhány papírt. A hozzá legközelebb eső monitorhoz sétált, és észrevett rajta egy kék cetlit. Ez volt az első dolog, amiért jött. Leolvasta a rajta szereplő kódot, majd keresett az irodában egy tollat és egy papírt, felírta rá, zsebre rakta.
Visszamászott a szellőzőcsőbe, és továbbkúszott második, egyben utolsó állomásához. Az előző akcióhoz hasonlóan, először itt is csak a rácsokon leskelődött, ezúttal viszont sokkal nagyobb meglepetés érte. Rémisztő látvány fogadta a rácsok közt kitekintve: az elsőre emlékeztető irodai szobát látott, viszont jóval kevesebb felszereléssel, és fényesség helyett tompa félhomály borította a helyet. Megpillantott néhány ismerős arcot is… A helység kellős közepén állt egymással szemben, teljesen mozdulatlan, rideg testtartással és szigorú tekintettel három fekete öltönyös, kalapos férfi. Az a három férfi, akik el akarták kapni őt a panelban.
A fiú eddig viszonylag higgadtan, tiszta fejjel és teljes elszántsággal cselekedett, azonban a három alak látványa túlzottan megfélemlítette őt. “Mit keresnek ezek itt? Tudják hogy itt vagyok? Az övék ez a hely? És mik ezek az adatok?!” Nem bírt tisztán gondolkozni. Ott lapult a hátán a rengeteg pénz, amit eddig gyűjtött... És idáig süllyedt ezért. Lóg a munkából, csaknem embert öl, és Emili... Most pedig itt van a célvonalban. Gyilkosokkal szemben.

A baleset… Mollit ismét rémálmok gyötörték. Most azonban minden sokkal élethűbb volt. Hallotta az anyja sikításait és nyögéseit, mielőtt a baleset megtörtént. Hallotta apját kiabálni, és látta arcán a rémületet.
Ott feküdtek mozdulatlanul, az első két ülésen, körülöttük minden villogott és lángolt... Ő maga pedig sokkolva ült egy helyben. Nagy szemekkel bámult meredtem maga elé. Nem jutottak el a tudatáig az események. A következő pillanatban zokogó bátyja karolta át őt, néhány képkockával később pedig már hallotta a szirénákat is.
Felébredt. De nem az álom miatt. Már megszokta, sokszor átélte. Tombolást hallott. Csapkodást és kiabálást. A mostohaapja ma éjjel is teljesen részegre itta magát. Rettegett tőle, ilyenkor még jobban. Csak remélni tudta, hogy nem ront be hozzá – pedig megtörténhetett volna akármelyik pillanatban, akárcsak legutóbb.
Szíve szaporán vert, fejében pörögtek a gondolatok. Nem tudott visszaaludni. „Még mindig szeretlek titeket anyu és apu. Kérlek segítsetek!”. Az utolsó sorok a naplójában. Ezúttal nem tervezte, hogy ír bele, csak olvasgatta... A végére azonban mégis odabiggyesztett egy sort remegő kezeivel. „Hiányzik az ölelésed, Bátyó”

Várt. Mozdulatlanul, egy helyben gubbasztva várt. Azt remélte az előző esethez hasonlóan ők is hamarosan elhagyják a helyet. Azonban nem így lett. Nagyokat káromkodott magában: valahogy érezte, csaknem tudta, már szinte az egésznek a legelején, hogy valami ilyesmivel kell szembesülnie. Átverték, becsapták, azt se tudja hogy, és most a halálára vár.
Kornél a szellőzőrácsokon próbált leskelődni: továbbra sem történt semmi változás. Ott álltak hárman, egymással szemben, meg sem mozdultak. Leskelődés közben azonban sikerült megpillantania egy érdekes dolgot az egyik asztalon. Ahogy a tompa fény megcsillant rajta, egyből felismerte: a telefonja volt az. Mellette is hevert valami, azonban nem látta tisztán. Mozgatni kezdte a rácsokat. Talán az iratai lehettek... De még mindig nem volt benne biztos. Készült ismét forgatni egyet a rácsokon, viszont amint nekikezdett, a fémlemezek közül kiszabadult egy aprócska nyikorgás... Megfagyott minden mozdulat, Kornél levegőt visszatartva gubbasztott néhány másodpercig...
– Elkapni – hallatszott az idős férfi tekintélyt parancsoló suttogása lentről. Az egyik fiatalabb öltönyös alak előkapott egy pisztolyt, és lyukakat szaggatott a plafon szélén húzódó szellőzőjáratba, ahol Kornél bujkált. Egyelőre egy golyó sem találta el őt. Elkezdte püfölni a leggyengébbnek tűnő fémlemezes részt, majd amint az lehullott a földre, a fiú kiugrott a résen, és ő maga is landolt. Egy gyors bukfenccel az egyik asztal mögé bújt fedezékbe. Az öltönyösök higgadt, mégis gyors léptekkel követték őt. Érezte, ahogy szíve a torkában dobog... A célegyenesben. Ez járt a fejében.
Megpróbálták bekeríteni őt. Ketten mentek bal és jobb oldalról, a pisztolyos fickó pedig az asztalok tetején gázolt végig. Mindhárman kegyelmet nem ismerő fapofával haladtak felé.

Molli lépteket hallott. Erőteljes, dübörgő, és egyre hangosodó lépteket. Ittas nevelőapja felé közeledett. Teljesen tehetetlennek érezte magát – hiszen az is volt.
Magára húzta a takarót, mintha az valami mágikus pajzsként megvédené őt mindentől. Azonban nem így történt. Fájt, ahogyan a léptek ott dübörögtek a fejében. Érezte, ahogyan közeledik.
Egy idő után a lépések abbamaradtak. Megállt. Molli nagyokat szuszogva, remegő testtel kuporgott ágyában a takaró alatt. Tudta, hogy a férfi az ajtaja előtt állt.
Be akart nyitni. Az ajtót azonban Molli bezárta még korábban. Kopogott.
– Nyisd ki! – kiabált be hozzá. A kislány nem reagált semmit sem, csak megpróbálta magát még jobban összehúzni. Egy rövid ideig tartó kínzó csend következett.
– Nyisd ki azt a rohadt ajtót! – ordított az előzőnél is hangosabban. A lány viszont ismét nem csinált semmit sem. Szemeit összeszorítva feküdt egy helyben.
A férfi elkezdte ütni az ajtót, és teljes erőből rángatni a kilincset. Az üveg részébe nem ütött bele, csak a fát püfölte, viszont már az is repedezni kezdett. A lány tudta, hogy van benne annyi erő, hogy ne fogjon ki rajta egy ajtó...

Kornélnak cselekednie kellett. Túl közel járt hozzá a három gyilkos. Guggoló helyzetben indult el balra. Útközben félig kiegyenesedett, belekapott az egyik asztalba, és mindenestül ráborította a közeledő férfira. Nem került földre ettől, azonban erősen megingott, éa el tudott száguldani néhány másik asztal mögé – pont oda, ahol telefonja és iratai voltak. Beletömte őket zsebébe, majd tovább osont, a kijárat felé. A fegyveres alak azonban megakadályozta ebben: az asztalok tetején ugrált, lesöpörve minden útjába kerülő holmit. Monitorok, mappák, nyomtatók csapódtak a földhöz. Ismét lőni kezdett Kornélra.
Próbál ötletelni, tervezgetni... Improvizálni akart valamit, a találékonyságára bízta magát.
Az azonban cserbenhagyta őt. Pattanásig feszült idegekkel várt valami szikrát. De nem jött semmi sem.
Mennie kellett. Szaladnia. Kilőtt a guggoló helyzetből, és teljes erőből az ajtó felé kezdett sprintelni. Teljes testtel csapódott neki – kinyílt. Azonban alig hogy átlépte a küszöböt, iszonyatos fájdalom nyilallt bal alkarjába. Golyót kapott. Meglőtték. Amint kiért a fal mellé, egy gyors szempillantást vetett a sérülésre: szörnyen nézett ki a seb, vére pedig minden irányban csordogált karján. Gondolkozott hol bújjon el, merre fusson, de a csöpögő vörös foltok elárulták volna, bárhová is megy. Ismét emlékeztette magát: célegyenes. Minden áldozat emiatt történt.
Más választás híján tovább szaladt. Alig haladt néhány métert, egy kanyar jött a folyosón, ahol be is fordult. Itt viszont egy újabb ijesztő alakkal találta magát szemben. Zömök test, kopasz fej, szmoking, sötét bőrszín... Ismerős volt.

A nevelőapa ütötte-vágta az ajtót, ahol csak érte. Molli könnyes szemekkel bámult mereven maga elé. Figyelte a légzését. Figyelte milyen szapora, zaklatott és egyenletlen. Érezte, hogy egész teste remeg a félelemtől. Egy hirtelen hangra felkapta a fejét, és lélegzetét visszafojtva figyelt. Egy hatalmas ordítás volt az. A férfi akarata ellenére is belecsapott az ajtó üvegébe, a szilánkok pedig beleékelődtek öklébe. A kislánynak eszébe jutott mennyire kínzóan fájt, amikor az ő talpában voltak üvegszilánkok.
Dühös lett. Nem tétovázott tovább. A kilincs lerepült, az ajtó pedig egy könyörtelen reccsenés mellett kiszakadt a falból. Tárva nyitva állt a bejárat a szobába. Semmi sem állt a nevelőapa útjába. Semmi sem állíthatta meg.

Szven volt az. A fekete pasas, akit Kornél mindig Denisz mellett látott.
– Mi... – nyögte ki a fiú.
– Jöjjön. – szólt a férfi, majd berángatta őt a mögötte lévő szobába. Semmit sem értett. Az öltönyösök? Szven? Hogy kerül ide Szven? Ő is...? Nem. Még kombinálgatni sem volt képes, túl keveset tudott. Csak annyit remélt, hogy most végre válaszokat kaphat, és végre kikerülhet ebből az egészből.
Szven becsukta és be is zárta maga mögött az ajtót, elővett némi kötszert, majd Kornéllal szemben megállt, és oda dobta neki. A fiú először értetlenül nézett, majd elkezdte betekerni vérző sebét. Miután ezzel végzett semmit sem szólt, csak szétnézett. A szoba kicsi volt, csak egy hosszúkás irodai asztal húzódott végig a közepén, mellette néhány székkel. Az asztal egyik felének támaszkodva állt, míg a fekete férfi a másik felénél ugyanígy.
– Maga... Igaz? – tette fel a kérdést Kornél Szvennek, aki egész eddig meg sem szólalt, csak csendben állt vele szemben, és rideg arccal bámulta őt. A fiú gyanakodott.
– Én? – kérdezett vissza, miközben végig ugyanolyan flegma tekintettel nézett.
– Megölte Deniszt, és ezek az öltönyös pszichopaták is...
– Hmm. Nocsak. Érdekes feltételezés.
– Volt kulcsa ehhez a szobához. Ismeri a járást. És mi másért lehetne ennyire higgadt?
– Miért, inkább ne legyek higgadt? És járjak úgy, mint maga?
– Fogalmam sincs, maga miért van itt, de nekem nem ez az életem. Nem képeztek ki, nincs rutinom, és ha tehetném, már most itt hagynék mindent a fenébe.
– Akkor miért nem teszi meg?
– Mert már nem lehet. A célvonalban vagyok.
– Miért nem tette meg hamarabb?
– Túl fontos volt a cél.
– Tehát mégis itt van. És akármilyen béna is, megcsinálja.
– Így igaz. És maga miért van itt?
– Nekem is vannak céljaim.
– Igen? Miféle célok? – kérdezett vissza, miközben a kocsira felkenődött Denisz jutott eszébe.
– Rendben tartani a dolgokat.
– Rendben tartani?! Megöli a munkaadóm. Ezekkel a pszichopatákkal dolgozik. Tőlem mégis mit akar most?!
– Rendet tartok. Ezt nem tudja megkérdőjelezni. Tudom a dolgom, magának pedig nem ez az élete, ahogy mondta – szólt a tőle már megszokott lenéző, teljesen higgadt hangnemben. Kornél egy nagyot sóhajtott, és még jobban ránehezedett az asztalra. Zsebéből előhúzta iratait és mobilját, majd kirakta őket az asztalra. Szeme csak ekkor akadt meg az ott fekvő kisebb fegyverarzenálon. Öt matt fekete, típusra ugyanolyan pisztoly hevert egymás mellett.
– Mit nevez maga rendtartásnak?
– Ha nem tartanék rendet, akkor maga szerint miért nem hagytam, hogy megöljék azok a gyilkosok ott kint?
– És ez lenne a rendtartás? Személyesen ön akar megölni? Deniszt is megölhette volna bárki más. Vagy esetleg még kíváncsi valamire? Mit akar tudni? Miért kellek magának? – szegezte neki a kérdések sortüzét, miközben idegesen lépkedni kezdett jobbra-balra.
– Mit akarok magával? Tartani a rendet. Úgy látom, még mindig nem érti.
– Szép hogy nem értem. Mi a rendtartás ebben? A cél előtt vagyok. És legyen bármi ára is, de már úgysem tud megállítani.
– Maga egy mesehős. Mindent feltesz erre a bizniszre, pénzt gyűjt, rengeteg dologról lemond, és megannyi áldozatot hoz egyetlen személy miatt. Ez azonban a valóság. Itt nincsenek hősök. Mindenkinek szüksége van egy isteni kézre – mondta Szven. Arckifejezése erre a pár mondatra megváltozott, és mélyen Kornél szemébe nézett.
– Maga? Isteni kéz? Denisz is ezt gondolná? Nem tud hiteles lenni úgy, hogy megöli azt a személyt, akinek minden eddigit köszönhetek.
– Hagyja már a francba Deniszt. Ez magáról szól.
– Én egy senki vagyok a magának.
– Így van. Nem szeretem magát. Gyűlölöm. Ez itt viszont nem a szeretetről szól. Érdekek vannak. Az ön érdeke a pénz, az enyém pedig az akció sikeressége. Pénzt pedig akkor kap, ha az akció sikeres. Az érdekünk tehát közös.
– Semmit sem értek. Denisz egyik haverja, Robi is ilyesmiről beszélt. Őt ismerem. Maga viszont ki? Miért van itt? Mit akar tőlem?
– Azt gondolja, hogy akit ismer az az ön oldalán áll? Nem szeretném, de el fogom szomorítani. Helyesen beszélt Robi. Érdekek. Neki nincs szüksége erre az akcióra. Belegondolt egyáltalán miért lenne? A siker azonban neki is érdeke. És a pénz. Neki az érdeke az, hogy maga itt megdögöljön, és magának vigye el a bizniszt. Ha ő kapja meg a kódokat, ő is adja le őket, és övé is lesz a pénz. És ráadásul ő még elég képzett is.
– Miért lenne ez az érdeke?
– Miért ne lenne? Mert megteheti. Maga a tápláléklánc legalján van.
– Segített nekem. Odaadta Denisz motorját. Neki is érdeke a siker.
– Egy kérdést teszek fel. Maga szerint véletlen vártak önre az öltönyös alakok? Három gyilkos csak úgy hobbiból álldogál hajnali egykor egy iroda közepén?
– Nem... Ez nem lehet – mondta Kornél remegő hangon. Egyre hihetőbbnek tűnt amit a misztikus fekete férfi magyarázott. – Denisz a munkaadóm volt. Ő... ő mit ártott? Maga bántotta őt. Fel is pofozta.
– Maga mondta, hogy Denisz Robi haverja. Mégis ki mástól tudhatott volna meg néhány dolgot Robi? Például azt, hogy maga mikor és hová megy küldetésre...
– Akkor mondjuk ki. Úgy gondolja, hogy maga megment most engem?
– Szó szerint így van. Örülök, hogy át tudta látni a helyzetet.
– Honnan tudjam, hogy önnek nem érdeke a halálom?
– Nekem van közöm a küldetéshez. Érdekem a siker. Ezt pedig maga tudja elhozni nekem. Ha jól sejtem az útvonal alapján, akkor félig már meg is tette, az egyik kód magánál lehet.
– A másikkal mi lesz? És ha átadom? Megölne, mert már nem lesz több közös érdek.
– Amennyiben jól ismerem a terveit, maga új életet kezdve elhúzna a fenébe, és soha többet nem foglalkozik alvilági dolgokkal. Csak mondjon egy indokot, amiért meg kéne ölnöm magát.
– Az indokot önnek kell tudnia. Én eddig Denisz halálának indokát sem tudtam... Hisz már mondtam. Nekem nem ez az életem. Ha már itt van... És ha jól látom, elég jól ismeri a helyet, akkor miért nem maga végezte el a küldetést?
– Az én életem túl értékes. És engem már senki sem tudott volna kimenteni. Így is fennállt annak a lehetősége, hogy magát még a kijutás előtt megölik. Ekkor léptem volna színre én.
– Miért kéne nekem hinnem egy ilyen emberben, akinek az élete ennyire értékes?
– Megmentettem az Ön életét. És a célját. A célt, amiért... Vagy inkább akiért küzd. Nem szeretem használni ezt a szót... De segítettem – Kornél erre egy ideig semmit sem reagált, csak kezével rátámaszkodott az asztalra, és mélyet sóhajtott. „Akiért küzd”, visszhangzott fejében folyton. – Azt hajtogatja folyton, hogy célvonal, célvonal, és én elhiszem mennyire fontos, hogy megmentsen valakit az erőszaktól, de ha belegondol, hogy mindeközben mivé kellett válnia... – Kornél csak tovább bámulta az asztal felületét. Egy rövid idő után észrevette halványan villogó telefonját. Érkezett egy új SMS-e. Márk küldte. A munkatársa, akitől elkéredzkedett, és akit nemrég látott matt részegen Billy Bárjában. Elolvasta az alig két soros üzenetet. Tágra nyílt szemekkel, üveges tekintettel bámulta a kijelzőt. Nem hitte el, hogy ez is megtörtént. Elolvasta még egyszer: „Kornél. Baj van. Gyere vissza négyre. Ki fognak rúgni. Nem lesz munkánk. Ellenőrzés volt.” Ellenőrzés. Évente egyszer a munkahelyén. Négy órakor pedig telefonja sem volt. Így... Így már értette miért itta le magát egykori munkatársa. Kirúgták. Vele egyetemben. Újabb áldozat. Egy célért.

A nevelőapa belépett a kitört ajtón. Molli a takaró alól csak körvonalait látta. Nem tudott stabilan állni, testtartása mégis határozott volt, kezeit ökölbe szorítva tartotta teste mellett leengedve.
– Miért vagy ébren?! – tette fel a kérdést rekedt hangon, hörögve. A kislány semmit sem válaszolt, csak nagyokat szuszogott.
Néhány másodpercig csak állt egy helyben, dülöngélve, majd elkezdett lassú léptekkel felé sétálni.
Félúton járt. A kislányt szörnyű félelem kínozta, a rettegés minden porcikájáig eljutott. A sötét alak egyre csak közeledett. Nem bírta tovább – ledobta magáról a pládet, és felült az ágyában.
– Kérlek ne! – mondta vékony, elcsukló hangon.
– Ne hangoskodj! – ordított vissza a férfi, majd gyorsított léptein. Molli az ágy sarkába kúszott. Sírni kezdett. Bájos arcán legördültek a rettegés és a szenvedés könnyei. Nem bírt tovább bujkálni, a férfi odaért hozzá. Felpattant, és megpróbált a fal mellett elfutni... Nevelőapja azonban megragadta, erősen megszorította alkarját, nem engedte. Hová is szaladhatna?
Moccanni sem tudott. A férfi szemébe nézett, tekintete elborult, vérfagyasztó volt. Végigmérte a lány törékeny testét, majd megemelte ökölbe szorított jobb karját.

Kornél teljes erejéből földhöz csapta a telefont. Végignézte, ahogyan lerepül a hátlap, kiesik belőle az akkumulátor, majd a készülék pattan néhányat a földön. Döntést kellett hoznia. Hisz-e neki, vagy sem?
– A célvonalban vagyok, érti?
– Persze, hogy értem. Néhányszor már elmondta.
– Magának fogalma sincsen arról, mennyi múlik ezen.
– Persze, hogy nem lehet fogalmam. De az együttérzés változtat valamit a helyzeten?
– Mindenem ráment erre az egészre, érti?! Mindenem! – ordította. – Rengeteg elpazarolt idő. A becsületem. Az önbecsülésem. Egy csodálatos lány... Emili, a barátnőm. A munkahelyem. Áldoztam, és lesüllyedtem idáig. Csak egy cél miatt. Csak Ő miatta.
– Szép. Maga egy remek ember, Kornél. De ideje mennünk. Ha persze tényleg el akarja érni a célt. Adja át a kódot, fogjon egy pisztolyt és kimegyünk. Teljesítheti a célját.
– Miért tenném? Miért higgyek egy alvilági főnöknek? – a fiúnak fogalma sem volt, minek higgyen. Saját elméletének, vagy annak, amit Szven mondott. Elvakította az ideg, a félelem, és a harag. A harag, ami miatt egy szörnnyé vált. Bele sem gondolt, mivé vált ahhoz, hogy eljusson idáig. Neki nem ez az élete. Ez nem az ő élete.
– Van más választása? – kérdezte Szven. Kornél száján egy hang sem jött ki, csak magában mondott annyit: „van”.
Megragadta az egyik asztalon heverő pisztolyt, remegő kézzel felemelte, és lőni kezdett. Célzás nélkül meghúzta a ravaszt. Egy golyó, hatalmas csattanás. Majd még egy. És még egy. Mindhárom a fekete férfi felsőtestébe.
Felkapott egy másik pisztolyt is, és elindult a kijárat felé. Amint kiért a folyosóra, sehol sem látta gyilkosait. Nyilván nem tudták, hol bújt el.
Alig hogy ez a gondolat átfutott fejében, a szokásos három alak megjelent a folyosó végén. Ezúttal már mindhármuknál volt fegyver. A fiú lőni kezdett feléjük, de amint ráébredt, hogy ezt eredménytelenül teszi, szaladni kezdett a folyosó másik vége felé. Folyamatos golyózápor követte őt hátulról, azonban egy sem tudta eltalálni. Túl messze voltak. Épségben elért a folyosó végéhez, ahol jobbra fordult. A bal oldalon végig ablakok húzódtak. A folyosón világító éles fényektől Kornél nem látott ki tisztán, közelebb húzódott, és úgy lesett ki. Egy füves, kertes rész volt odakint, kicsivel messzebb pedig a parkolót is látta, ahol motorja parkolt. Hátrébb lépett, belelőtt az üvegbe, majd kiugrott az ablak helyén.
A három öltönyös épp ekkorra érte őt utol. A füves részen rohant, bokrokat kerülgetve. A gyilkosok pedig lőttek rá, és a többi ablakra is. Ahogy futott előre, nyakába ömlöttek a szétlőtt üvegek szilánkjai. Ez lassított tempóján, de továbbra is teljes erejéből szaladt tovább.

Molli apró, gyenge karja szörnyen sajgott a férfi erős öklének szorításától. Másik kezével és lábaival kapálódzott, menekülni próbált.
A férfi nem hagyta. Rántott rajta egyet, és kivonszolta őt szoba közepére, mintha egy élettelen rongybaba lenne. Ott feküdt esetlenül, remegő testtel a szobája közepén, miközben az őt szorongató férfi vérben forgó szemekkel vicsorított, morgott rá. Ökölbe szorítva felemelte másik kezét is, egyenesen a lány felé mutatva vele. Molli azt kérdezgette magában, „Miért?”. Választ azonban nem kapott. Nem is várt. Tudta, ez a sorsa.
Menekülni próbált. Próbált lábra állni, és futni. Nem sikerült.
– Ne menekülj! – ordította le a férfi, majd lendítette kezét...

Kornél kiért a parkolóba. Első pillantásra nem látta a motort, amivel jött, hiszen két autó is eltakarta – érkezésekkor pedig még egyik sem állt itt. A szélsőt felismerte, az Szven fekete terepjárója volt, a mellette lévőről viszont semmit sem tudott.
Lehajolva elfutott a kocsik között, majd felbukkant az ő járgánya is. Felpattant rá, gyorsan leellenőrizte, sértetlen-e még a táska a hátán, beindította a motort, és más épp készült elhajtani, amikor észrevette, hogy a szomszédos, idegen autóból egy ismerős arc bámul rá.
Robi volt az. Néhány perc néma farkasszem-párbaj után meg is szólalt.
– Ideadod a kódokat, és mindketten elhúzunk innen a büdös francba. Soha többé nem is látjuk egymást. Oké?
– Mert ha nem?
– Akkor ki kell hogy nyírjalak.
Kornél lesokkolt. Kellett neki pár másodperc, mire feldolgozta a szituációt. Már tudta: Igaza volt. Szven igazat beszélt. Akármennyire is alvilági, sötét, ellenszenves alak volt... A férfi, akit az imént lőtt agyon, igazat mondott, és segíteni akart neki.
Vissza kellett térnie az elmélkedésekből a valóságba. A két kódot kérte tőle Robi. Kornél tudta pontosan, hogy nála azonban csak egy volt. A férfi szemöldökét húzva válaszra várt, majd megcsillogtatta pisztolyát a lámpafényben.
– Odaadom. Ha életben hagysz. És a pénzhez sem nyúlsz.
– Nem kell a mocskos pénzed szemétláda. A kódok kellenek. Most.
Kornél előhúzta zsebéből az egyetlen nála lévő kódot, összegyűrte papírgalacsinná, majd bedobta az ablakon Robihoz.
– Szaporán haver! A másikat! – parancsolt rá, miközben aggódó tekintettel hátrafordította fejét, és látta, hogy az öltönyös gyilkosok már a kocsi oldalánál járnak. Ugyanezt Kornél is észrevette.
A fiú az előzőhöz hasonló mozdulattal közelített zsebéhez, viszont még mielőtt beledugta volna kézfejét, rámarkolt pisztolyára, felemelte azt, és egy golyót eresztett Robi kocsijának a kerekébe.
– Viszlát – mondta, majd gázt adott, és egy éles kanyarral elhagyta a parkolót. Robi hangos káromkodások közepette lövöldözött rá, azonban nem sokra ment vele: alighogy feleszmélt, három öltönyös férfi takarta el előle a kilátást. Mindhármuk kezében pisztoly volt, és mindegyik egyenesen rá szegezve. Az utcán száguldó Kornél számára három puffanás jelezte sorsát.
Száguldott. Egyenesen a cél felé... Felé... Hátán azzal a pénzzel, amit neki gyűjtött.
Semmi sem állíthatta már meg.

Molli védtelenül feküdt a padlón, szeméből patakokban folytak a könnyek. Arcával a talaj felé nézett, csak a parketta repedezéseit látta. Tehetetlen volt... Semmi nem tudott csinálni. Pedig szörnyen fájt neki, s maga sem tudta, hogy a lelki vagy a fizikai kín az erősebb.
Nevelőapja felülről kiabált rá. A kislány hallotta, ahogy arra utasítja, forduljon meg, azonban agya nem tudta végrehajtani a parancsot, egy tapottat sem mozdult.
A férfi lábával kezdte el rugdosni, és úgy fordította át. Molli szemében egy dühöngő óriásnak, egy szörnyetegnek tűnt nevelőapja. Nem tudta, mi következik most... De nem is érdekelte. Nem volt miért érdekelnie őt. Nem gondolt semmire, nem bízott, nem remélt.
Túlságosan kihatott rá a rettegés, az erőszak, és az agresszió, egy rövid ideig homályos látta a dolgokat. Mire ismét kitisztult a kép, a férfi megragadta a bokáját, és annál fogva emelte őt fel a levegőbe. Lendített egyet ökölbe szorított, szabad kezén... A lány arcába ordított, majd elengedte őt, és hagyta leesni fejjel a padlóra. Ismét homályosan látott, a szoba forgott körülötte, a halvány éjjeli fények masszaként kavarogtak.
A férfi nem nyúlt hozzá, hagyta felülni, de amint már megpróbált felállni, elkapta a karját, és káromkodások közepette ismét érthetetlenül ordibált. Másik kezét ökölbe szorította...
Hangok... Ismeretlen hangok. Molli nem tudta mire vélni, de hamar észrevette őket a monoton ordítozások között. Apró kis neszek... Biztosan csak Kevin az, a mostohatestvére.
Lendült a kéz. Ismét. Ismét lesújtani készült. Csak még egy csapás, csak egy újabb seb a régiek mellé.
A neszek abbamaradtak. Helyettük lépteket hallott. Határozott, dübörgő, siető léptek... „Ez nem Kevin”.
Az küszöbön állt. A lány felé nézett. A lány látta őt, de elhinni nem tudta, hogy tényleg Ő áll ott.
– Bátyó... – suttogta halkan. Mostohaapja is felé nézett. Kornél nem szólt egy szót sem, viszont életében egyszer sem állt ilyen határozottan, és egyszer sem sújtott le még ilyen szigorú, kemény pillantásokkal. Maga sem tudta miért, de érezte, ahogy elönti az önbizalom. Felemelte a pisztolyát, és a mostohaapára nézett.
– Vége van – szólt rideg, fegyelmet parancsoló hangon. A férfi semmit sem reagált, csak elképedt arccal bámult. Kornél ha akart sem tudott volna lőni: még odakint kiürítette a tárat, nem akart több halált átélni.
Nyugodt, lassú léptekkel elkezdett sétálni kettőjük felé. Amint a közelükbe ért, mélyen a mostohaapa szemébe nézett gyilkos tekintettel. Meg akarta mutatni neki mivé kellett válnia, hogy ide jusson.
A férfi nem engedte el továbbra sem a kislányt, Kornél viszont nem akarta bántalmazni a férfit a kishúga előtt. Bámult rá még egy darabig, majd dühösen sóhajtott egyet. A mostohaapa fejét lassan a lány felé fordította, és ránézett. Látta reménytől csillogó szemeit, de látta a könnycseppeket is benne. Ahelyett hogy elengedte volna, egy gyors mozdulattal felhúzta karját, és megütötte.
A lány elájult, eszméletlenül borult a földre. A férfi nem mert visszanézni Kornélra.
A fiú kinyitotta száját, igaz, de egy szót sem ejtett ki rajta. Tekintetével ölni tudott volna.
Erősebben megmarkolta a pisztolyt, majd egy nagy és gyors lendítéssel homlokon csapta vele a férfit. Megtette többször is. Ütötte, amíg nem nyögött a fájdalomtól. Amikor pedig már a nyögött, megvárta míg ordít. Azt akarta, hogy pillanatok alatt átéljen minden fájdalmat, amit Mollinak kellett az elmúlt két évben. Két évnyi kínzást hajtott be rajta. Látni akara, ahogyan szenved, ahogyan fáj levegőt vennie, ahogy kínlódik nyomorult életéért, és ahogy dögledezik. Nem akarta, hogy meghaljon. Azt akarta, hogy dögledezzen.
Elég lesz. Már rég nincs magánál. Meg sem nézte alaposabban mit művelt vele, hátat fordított neki. Már csak a kislány érdekelte. Odasétált hozzá, és karjaiba vette őt. Egy pillanatnál többet sem akart ebben a házban tölteni. Kisétált vele a friss levegőre, a ház elé, a motorhoz.
Egy darabig csak egy helyben állt, és őt nézte. Nézte milyen szép, és elbűvölő. Akaratlanul is mosolyra görbült szája. Egy puszit adott homlokára, majd halkan csak annyit suttogott, közel a lány füléhez:
– Hugi... – mire ezt kimondta, a lány felébredt, Kornél pedig letette őt a földre, hogy a saját lábain álljon.
– Álmodom?
– Nem. Épp most ébredsz fel. A rémálomnak pedig vége.
– Koni... Én nem hittem benned. Megígérted, de...
– Elhiszem, Molli. Én sem tudtam volna. És így is alig... Mindegy. Most már itt leszek veled. Mindig. Most már mindig – mondta, majd átkarolta a lányt.
– Szeretlek Bátyó.
– Én is, Hugi... Én is szeretlek.