jóakarat

Műfaj: Novella
Téma: Erőszak

Vannak azok a falvak... Szerte az országban, tömkelegivel. Lélekszámuk csekély, történeteik annál jóval többek. Ilyen kis alföldi faluról fogok én most mesélni, bár lehetne éppenséggel szó itt akármelyik másikról is.
Ezekben az egyszerű kis községekben persze mindig mindenkinek meg van a helye. Az meg a másik - és nagyobb betűvel is kellene írni talán -, hogy mindenki éppoly jól, sőt néha már-már jobban is tudja a másik életének rendjét, mitszabadját, mitnemszabadját, mint egyetlen sajátját és annak mellékeseit. Így van meg a helye az eladónak, a mélyen tisztelt doktor úrnak, a szakmunkás Józsinak, meg a falusi varjaknak is. A "falu varjainak". Azért emelem ki őket már most és már ennyire, mert tudni illik, náluknál tudományosabb személy nem létezik, nem létezhet a faluhelyen. Mint mondottam, meg van a helyük, örök helyük van a kis színes, borostyános házak, pattogzó festékű kovácsoltvas kapuk, szőlővel befuttatott homokos udvarok előtt, gazos árkok mögött, bomladozó cseresznyefák alatt. Ott ülnek recsegős padjaikon, kopott, régi hokedlijükön, műanyag székükön; s ha borús az ég, ha tikkasztó a napsütés, mindegy, ők tudják nagyon a dolgukat és szorgalmasan teszik is azt: kárognak szüntelen.
De, hogy véletlenjében se essek bele a mindenféle falvakról való, egyébként igazán vonzó beszédbe, most csakugyan visszatérek oda, ahonnan kiindultam: volt az Alföldön ugye az a néhány utca, az a kicsit több lakos, földek, kertek, kutyák, macskák, na meg varjak.
Szerda délután volt, tavasz, a gyümölcsfák virágoztak, a földre tapadt port felverte a reggeli eső, az emberek jöttek-mentek dolguk közepette, az öregasszonyok pedig helyükön ültek: a Fő utcát keresztezte a Bajcsy-Zsilinszky, na, annak a közepén, árnyékosban, szilvafák alatt. Legalább hárman voltak mindig, néha a szomszéd sorból kiegészültek még a Zsuzsánnáékkal, mint például ezen a szokásos délutánon. Így öten települtek a kis zöld ablakok elé, eltorlaszolva a járda nagyját.
- És azt gondoltátok volna... - szólalt fel a Szabóné Marika. Szabóné Marika sosem volt rest, ha újat kellett mondani.
- Na mit gondoltunk volna?
- Tegnap láttam a Szűcs Erzsikét. Hát ha tudnátok hogy néz az ki!
- Na hogyan?
- Na hogyan, na hogyan... Nem is láthattad azt, elszökött már egy hónapja azzal a cigány kölökkel! Hogy is hívják...
- Dehogynem láttam én!
- Nem a Hegedűs Miska?
- De, na, na azok már elmentek vagy fél éve!
- Hát kit láthattam én, ha nem őt!
- Biztos a húgát, az olyan, hogy téblábol nap mint nap, nem csinál az semmit... Múltkor is, mondta a Joli, ugye Joli
- Igen, mondtam ám
- Mondta a Joli, hogy... - de Zsuzsánna néni nem tudta befejezni - minden bizonnyal létfontosságú - mondandóját, mert közeledett egy járókelő, már messziről kiszúrták, szőke volt, vékonyka, babakocsit tolt. Kellett a hely a járdán, hát ketten lehúzódtak a fűre.
- Csókolom - hangzott el a fiatal nő vékony, cserepes szájából.
- Hogy vagy Esztike?
- Jól vagy? Jól vagy ugye
- Milyen vékonyka, eszik az a gyerek eleget? - de a lány nem válaszolt, csak tolta tovább azt az egyszerű, műanyagkerekű, nyikorgó babakocsit, hátán több teherrel, mint az összes öregasszony összes púpja együtt. Válaszolni sem akart, hallani sem akart, csak ment, menni kellett neki.
- Vagy megeszi előle az urad?
- Csitt, te, nem elég, hogy veri szegényt?
- Úgy van, siess az uradhoz! Hát hogy semmi tisztelet nekönk! - bosszankodott az a néhány ott a szilvafák alatt, mintha úgy fájt volna nekik, hogy nem állt meg csivitelni a fiatalság. Sietett ő haza, ha nem is az urához, hát a kenyérhez, az ágyhoz. Nem volt neki semmije két vékony lábán és babuskáján kívül, hát még fohásza, kegyelemért, békességért, nyugalomért. Fohásza, az volt bőven.
- Pedig az ő ura milyen!
- Alkesz féreg... Kupleráj van, aztán még meg is üti azt az árva gyereket!
- Meg hát az Esztert is
- Ó, hogy a mi drága Urunk nem olyan, mint az övé! - és a Szabóné Marika keresztet vetett, úgy pillantott az égre.
Pálné Bede Eszter pedig sétált még két utcát, majd hazaért. Otthon saras csempekő, morzsás linóleum fogadta. Áporodott szag terjengett, a konyhában valami eltört, kifolyt a pultra, ráragadt a gáztűzhelyre. A nappali füstös volt, ott feküdt benn munkásruhában és egy lukas zokniban a férfi: Pál István. Lábai lelógtak a heverőről, a lehúzott redőnyű nappali sötét fala felé fordulva terült el.
- Gondolom már megint nem voltál dolgozni - lépett be Eszter, karjában a kisfiúval. Pál István horkantott egyet, mocorgott, morgott, majd feltápászkodott. Szemei homályosak voltak, arcát vörösre nyomta a hímzett díszpárna. Nehéz testét felemelte az ágyról, félig lógó munkásruhájában elbotorkált egészen a lányig. A gyerek megijedt, sírásba kezdett, Eszter csitítgatta, amaz meg felmérgelődött.
- Nem igaz, hogy felkeltettél és még..
- Nézd, hogy fél tőled! Jaj, te, jaj te kicsi...
- Féljen is, az apja vagyok, majd én megmutatom! - de mozdulni nem volt ereje. Lehuppant a rugós heverőre, az meg nyöszörgött alatta; nyöszörgött annak az embernek a világon aztán minden...
Mire a gyermek végre elhallgatott, a nő újra megkérdezhette:
- Nem voltál dolgozni, ugye? - a kicsit pedig elengedte a kisszobába, mert inkább ott legyen, mint emitt.
- Nem te mondod meg nekem, mit csináltam és mit nem, te szerencsétlen! - ordította. Benn pedig újra feljajdult a baba - És hallgattasd már el azt a nyomorék gyereket is, a rohadt életbe már! - majd elfeküdt a heverőn. Eszter pedig besétált a fiához.
- Jaj te, jaj te kicsi... - mondta.
Valójában az egész falu beszélt róluk, nem csak az a néhány öregasszony. Mindig is így ment ez. Túloztak és védtek egymás között a szomszédok, attól függött, kinek áll szándékukban kedveskedni - de Pálék házáról mindig ugyan az volt a vélemény, bárhol is esett arról szó (az már megint másik dolog, hogy az öt öreg volt a leghangosabb): mocsok, kosz, pálinka meg pofon. Nem szerettek szépítgetni benne, minél jobban lehetett szörnyülködni, annál hangosabban szólhattak. De nem ám az Eszter, az István vagy a kisfiú mellett - csak sápítozásra futotta, segítségre nem.
Olyasféle sápítozásra, mint ami mondjuk az előbbiektől egy hétre rá történt. Hárman ültek az öreg szilvafák alatt, épp a délutáni kávé ideje volt. Szabóné Marikáé volt a kis parasztház mögöttük, hát Szabóné Marika hozta ki ezüstözött alumíniumtálcáján a kávét.
- Egy két cukorral - és nyújtotta - egy meg hárommal, tessék - majd nyögve-nyelősen leereszkedett kisszékére - ez meg az enyém
Szürcsölték, szürcsölgették, aztán Jolika néni megragadta a pillanatot. Letette a tálcára kávéspohárkáját, hogy összetehesse két göröngyös kezét, úgy kezdett neki:
- Hát nem is mondtam én még nektek... Az unokám házasodni készül!
- Nahát! És a menyecske?
- A Tóthék lánya. Az idősebbik, a Zsófi
- Jaj, hát én őt nem tudom, kicsoda!
- Hogy ne tudnád!
- A Pálék kertlábasának a szembe szomszédja
- Ó, hogy az az Eszterke is minek ment feleségül...
- Jaj, már tudom, ilyen kerek arcú meg nagy szemű, igaz-e?
- Igaz ám
- Jó napot! - szakította félbe őket egy fiatalos, de nehézkes hangú férfi. Valami gallyakat hordott biciklivel az úton, amikor megállt a három varjú mellett. Lesétált a saras bejárón, a kapunak támasztotta cakkpakkját, aztán közelebb battyogott az idősebbekhez.
- Csókolom, jó napot! Ez itt a Szabóék háza? Csak mert...
- Igen, a miénk - válaszolt Szabóné Marika
- Na tudja kérem... Most éppen erre jártam nagy dolgom közepette, de azért van néhány percem - kezeit pedig zsebre vágta és legörnyedt az asszonyokhoz - Ahogy így lassan karikáztam itten, akaratlanul is kihallottam, hogy maguk a Pálékról beszélnek. Na ide figyeljenek - és mutatóujját rájuk szegezte -, hallottam én már máskor is ilyeneket-olyanokat, nem kell nekem itt mutatni a jóságot... Én magam a falu másik oldalán vagyok járandós, de ha még egyszer tudomást szerzek róla, hogy a drága bátyám életét forgatgatják, hát biz'isten, hogy...
- Na menjen el maga a fene nagy dolgára! - legyintett Szabóné, aztán rendezgetni kezdte ezüstös tálcáját. A férfi begurult, rőt arca csak nőtt, szeme hunyorodva villogott.
- Csak nehogy éppen itt akadjon dolgom! - s mérgében belerúgott a szilvafába. Az megrezzent, s mire az öregek bármit is szólhattak volna, elrántotta biciklijét és elsietett.
Később aztán persze kiderült, mire fel volt ekkora a harag a fiatalúrban. Pálné Bede Eszter egyszer csak eltűnt, nem látta őt senki. Vagy ha látta is valaki, legalább három, inkább négy napja annak. Persze babuskájával együtt vágott világnak. Egy szem ember sem volt a faluban, aki tudott volna róluk bármit is. Hangját sem hallatta, aztán fel is szívódott.
Pál Istvánra öccse talált rá azon a délelőttön. Mozdulni nem tudott, képét homály fedte, úgy feküdt a padlón. Kérlelésre csak-csak nyögött, azon kívül nem tudott többet egy tápos zsáknál. Ha úgy is gondolta addig a kisebbik, hát csak-csak iszik a Pista, most aztán ez megváltozott, aggodalom és féltés született meg benne, de amaz meg csak morgott a legszebb szavakra is. Így hát feszült lett és nagyon dühös. Nem is a vénekre vagy Istvánra, már úgy egészen az egész világra, csak valahogy vezesse azt le. (Le is vezette szegény szerencsétlen szilvafán.)
Pál Istvánnak egy szavát nem lehetett hallani, miután felesége eltűnt. Annyira sem járt be dolgozni, mint azelőtt, s annyi ideig sem hagyta el az ivászatot, mint azelőtt. Ütötte-verte a kis házat, betörte a spájz ablakát, széjjelrúgta a polcokat, felszaggatta a maradék ágyneműt - nem volt már élő rajta kívül az apró koszos szobában, akit bánthatna, hát felemésztette lakóhelyét. Aztán már felkelni sem volt ereje. Arccal a ragacsos szőnyegnek feküdt álló nap. Mosdóba egy ideig még feltápászkodott, de aztán mérgében összetörte a fürdőben levő tükröt, majd minden egyes tárgyat a házban, amin megpillanthatta saját magát. Nem bírta elviselni önnön arcának látványát.
- Tegnap átjött hozzám a szomszéd Péter - sietett Zsuzsánna néni a többiekhez, majd kifújta az összes szuszt magából - azt mondta...
- Jaj hát szia drága Zsuzsikám!
- Mit mondott? - és megvárták, míg az öregasszony helyet foglal majdan levegőhöz jut.
- Tegnap a Péter azt mondta, hogy meghalt Pál István
- A Pál István?
- Úgy kellett neki! Hát szegény ház is hogy néz ki!
- Azt mondta, úgy találták, véres volt a keze, úgy szétverte, mielőtt halálra itta volna magát...
- Az Isten áldja meg, miért nem lehetett felállni a két lábára! - szólalt fel Jolika, és felpillantott az égre. A többi csak nézte, nem értették sajnálkozó tekintetét.
- Hát rosszabb volt, mint maga a fene!
- Hol csitítgathatja Eszterkém azt a szegény árva gyereket...
- Én azért - és felállt a Szabóné Marika - csakugyan elmegyek a temetésére - és lehajolt hokedlijéért. Akkor látta a többi, a napnak vége szakad, s ők is fölálltak.
- Én aztán nem!
- Majd ha piros hó esik...
És szétoszlott a varjútársaság.

Új alkotás feltöltése