Mégis

Műfaj: Novella
Téma: Erőszak

Van valami a levegőben. Talán félelem. Igen. Félelem. Éva az ágyában fekszik, testét egészen befedi a takaró, amit magára húzott. Háta jól kipárnázva, szinte már ül. Ebből a helyzetből nézi az ajtót.
Szíve nagyokat dobban. Kezeivel erősen szorítja a takarót, így próbálja levezetni a benne lévő feszültséget, rémületet.
A szobában sötét van, a levegőben rettegés. Egyedül a Hold sugarai adnak egy kis fényt, az ablakon át. Az égitest halványan világítja meg a bútorokat, és a szekrény melletti ajtót, amit Éva lefekvése óta feszült tekintettel néz. Neki nem jut a fényből. Őt nem világítja meg egy holdsugár sem. Ennek nagyon örül. Valahogy a sötétben mindig nagyobb biztonságban érzi magát. Talán, mert azt gondolja, hogy ott nem találhatják meg. Pedig tudhatná, hogy ez nem így van.
Mindig is fel akart rá jutni egy űrhajó segítségével. Úgy gondolja, ott nagy nyugalom lehet. Nyugalom, egy ezüstre festett égitesten. És erre a nyugalomra ő most nagyon vágyakozik. Ugyanakkor egy nagy átverésnek is tarja. Mintha saját fénnyel rendelkezne, pedig nem. Csak a Naptól lopja. És ez a tény mindig megrémíti. Hiszen nem minden az, aminek látszik.
Csend van, egyedül az óra kattogása hallatszik, amit Éva éberen hallgat. Reménykedik, hogy más hangok nem jönnek az este.
Telnek a percek, talán már az órák is. Még mindig csak az óra kattogása. Ez szokatlan Évának, nem így szokott lenni.
Aludni sem tud ebben a szokatlan helyzetben, nem mintha amúgy menne neki. Még mindig az ajtót figyeli. A Hold még mindig világít. Az óra még mindig kattog. A levegőben félelem van.
Kezei már kezdenek begörcsölni a paplan szorításától. Fáradt. Álmos. De mégse alszik. Vár. Fél. Hátában erős fájdalom éktelenkedik. És kezében, lábában, tarkójában. Mindenhol.
Felhő szalad a Hold elé. Elvesznek a Naptól lopott sugarak. Már semmi se világítja meg az ajtót. Így nem tudhatja, mikor nyílik. Egyedül hallásában bizakodhat.
A csendet kopogás váltja fel, amitől rögtön megijed, mintha fegyverropogást hallana. Majd ráébred, hogy csak az esőcseppeket hallja, ahogyan az ablak párkányára zuhannak. Először ritkábban, majd egyre gyakrabban, és erősebben. Akár cipőkopogás is lehetne, amit már nagyon jól ismer. De szerencsére nem arról van szó.
Van valami a levegőben. Félelem. Az óra kattogását elnyomja az esőcseppek kopogása.
Éva fél. Fél, mert nem hall semmi mást, csak a természet zaját, ahogyan permetezi a földet. A párkányokat. A tetőket. És azokat az otthontalanokat, akiknek már nem jutott hely a híd alatt.
A takarót leveti testéről, feltápászkodik, és halk, óvatos léptekkel az ajtó felé veszi az irányt. Hátába mintha nyíl csapódna, ami hát sajogást hoz magával, és nagy horderejű fájdalmat, amivel minden nap meg kell küzdenie.
Először csak kicsit nyitja ki az ajtót, és a résen leellenőrzi, hogy tényleg egyedül van-e. Megnyugszik, amikor rájön, hogy igen.
Kilép a szobából. A fürdőszobához érve felkapcsolja a lámpát, és a piszkos tükör elé áll. Szorosan a mosdókagylóhoz.
Magát nézi. Testén fehérnemű feszül. Így túl sok látható a sérülésekből, a karcolásokból, és a foltokból, amelyek a testét fedik. És ahány seb a testén, annyi a szívén is. Annyi a borzalmas emlék is, ami mindennap kíséri. És amiket nem tud csak úgy elhagyni, elfelejteni. Mindenre tisztán emlékszik. Mindenre. S ettől könnyek csúsznak le az arcán, rá a felső testére, ahol a sérülésekkel találkoznak.
Itt a bizonyíték, gondolja. A teste. Bizonyíték mindenre. Arra, ahogyan bánik vele. Elhinnék neki. Így egyértelművé válna a helyzet. Csak meg kell mutatnia a testét a rendőrségnek.
De nem teszi. Senkisek se mutatja. Senkinek se szól róla. Száján mintha egy tapasz lenne, ami nem engedi.
A fehér csempék körbefogják. A csapot kinyitja. Hangos. Ez még az esőcseppek kopogását is elnyomja. Meg is ijed ettől.
Ő a csendet szereti. Mert a csendben tudja, hogy egyedül van, és biztonságban.
Arcát gyorsan felfrissíti a csapból áramló hideg vízzel, majd elzárja és megtörli.
Tablettát vesz a szájába, fájdalomcsillapítót. Lenyeli. Az anyag gyomrában bomlásnak indul.
Kilép, lekapcsolja a villanyt, s bandukolni kezd a háló felé. Minden lépésnél erős fájdalom fut át a testén.
Majd egy hangot hall feláramlani a földszintről, egy ajtó kinyílt. Megáll. Arcára és lelkére félelem ül. Szíve nagyokat dobban, kapkodva kezdi venni a levegőt. A sérüléseire gondol, és arra, hogy még több lesz belőlük.
Az eső zuhogni kezd, mintha egy égi felhő kipukkadt volna. Erős, sűrű cseppek kopogtatják a párkányt. A Hold, a nyugalom birodalma nem látszik. Elveszett. Az égen csak sötét felhők vannak.
Éva mögött, egy férfi alatt nyikorogni kezd a régi falépcső.
Van valami a levegőben. Félelem.
A férfi felér, megmarkolja a nő hosszú szőke haját, és hátrarántja. Éva felkiált, és sírni kezd. A félelemtől, és a fájdalomtól.
Éva enged a férjének. Engedi a pofonokat, a fojtogatásokat, a verést, a rugdosódást. Engedi, mint mindig. Engedi, hogy férje az asztalra tegye. Engedi, mert nincs más választása.
Van valami a levegőben. Félelem, és erőszak.
Az asztalon férje letépi róla az alsóneműt. Belényúl, majd beléhatol. Közben üti, vágja, csapja. A nő szenved, kiált.
Villámlani kezd. Az eső kopogtatja a párkányt. Az óra kattog, bár nem hallatszik. Valahol nevetve nézik az emberek televíziójukat. Mások étteremben ülve szórakoztatják egymást. Mit sem sejtve arról, hogy máshol mik történnek.
Egy meztelen nő hever az asztalon. Meztelen, és szenved. Szelíd testén éktelenkednek férje ütéseinek a nyomai. Bizonyíték mindenre.
Ajtójukon ajtódísz. Kertjükben gondozott zöld pázsit. Falukon boldog, mosolygós képek az esküvőjükről. Úgy tűnik, mintha egy szokványos házaspár lennének. Pedig nem azok. Ahogyan a Hold sem rendelkezik saját fénnyel, pedig úgy tűnik.
Férje végzett. A konyha felé veszi irányát, egyenesen a hűtőhöz, hogy egyen abból, amit ma Éva több órás munkával főzött neki. És, hogy megigyon egy üveg sört, ami után már egész nap vágyakozott.
Az eső eláll. A Hold sugarai újra megvilágítják a bútorokat. Újra hallatszik az óra kattogása. Egy nő hever könnyes arccal, fájdalmas sebekkel az asztalon.
És nem. Nem megy el. Nem költözik el. Nem mondja el másnak, hogy mi történik minden nap az emeleti asztalon. Nem, és nem.
Van valami a levegőben. Talán félelem. Nem. Nem félelem. Csupán szerelem. Éva szereti. És inkább a mindennapos verés, mint, hogy elhagyja férjét, és soha többé ne lássa. Az lenne neki az igazi fájdalom. Szereti. Ugyanúgy, mint az esküvői képeken, amelyek a falon lógnak, azokban az egyszerű keretekben.

Új alkotás feltöltése