Anna

2. helyezett / Esszé
Téma: Erőszak

Anna
Megint itt vagyok. Ki tudja miért? Miért pont én? Miért pont most? És miért pont így? Lehet, hogy nem kellene erre gondolnom, hisz segít ez? Dehogy. Nem tehetem meg nem történtté. Nem törölhetem ki a memóriámból. Pedig milyen jó lenne, ha megint olyan lehetnék, mint régen. Mit meg nem adnék azért a lányért, aki voltam. Mosolygós, hosszú, fényes hajú, csillogó szemű, vékony. Hmm. Mondjuk most is elég vékony vagyok. Talán túl...Talán? Biztos. De ez is miatta van...Már megint itt tartok, abba kellene hagynom. Kellene valaki. Valaki, aki segítene. Akkor végig tudnék menni az ösvényen. Az ösvényen magamhoz. A szépségemhez. Az életemhez. Újra 52 kiló lehetnék, mosolyoghatnék, énekelhetnék, lehetnének barátaim. Ők is eltűntek...Mondjuk én sem barátkoznék egy csontvázzal, akinél nehezebb a bőröndje, amivel jár. Szerintem tudniuk kellene. Tudni, ismerni a történetemet. Anyuékon és az agykurkászon kívül senki sem tudja. Nekik sem akartam elmondani. Mondjuk, akkor nem itt lennék. Egy olyan helyen, amiről senki sem tud mesélni, mert onnan nm lehet visszajönni...
Anya hogy kiakadt amikor meglátta a kezemet. Pedig az csak egy karcolat volt. A combomról nem tudott még. Reggel miatta késtem az iskolából. Leültetett és beszélni akart. Sírt. Én nem. Szinte semmi víz nem volt a szervezetemben. Könnyezni hetek óta nem tudtam, csak egyszer sikerült, de akkor vér jött a szemeimből. Furcsa volt, még jó, hogy akkor ne talált rám akkor senki...Tudni akarta, hogy miért tettem ezt. Nem tudtam miért érdekli. Azt mondtam este megbeszéljük. Megelégedett, elengedett suliba.
Aznap is találkoztam VELE...3.óránk volt a biológia. Bejött a terembe a frissen mosott, ropogós fehér ingben, farmerben és egy hatalmas mosolyban. Külső embernek egész jóképű, lelkiismeretes embernek tűnik. Egyszerű tanárnak. Pedig egy szörny...Egy senki...Inkább minden. Egész órán
egyszer nézett rám, de attól a szempártól hánynom kell. Rosszul leszek tőle, mert arra a napra emlékeztet...
Én csak kíváncsi voltam. Megválaszolatlan kérdések cikáztak a fejemben oda-vissza. Szerettem a természettudományokat., jó voltam belőlük, különösen biológiából. Úgy gondoltam, hogy ő tud segíteni nekem...Elmentem hát az óráim után az irodájához. Bekopogtam. Kiszólt a mély hangján, hogy mehetek. Bementem, köszöntem, leültem. Beszélgettünk egy kicsit, majd megkérdezte, hogy miben segíthet. Elmondtam a versennyel kapcsolatos aggályaimat, kíváncsiságom tárgyát. Ő leült mellém a bőrkanapéra. Kicsit arrébb húzódtam. Nem válaszolt. Mereven nézett. A kulccsontomra koncentrált. Tisztán emlékszem a pillanatra. Oldalra fordítottam a fejem kétpercnyi kínos csend után. Ez lett a végzetem...Elkapott, lefogott, fél kézzel bezárta az ajtót, befogta a szám, az enyémbe fúrta tekintetét, és azt mondta:”Én hiszek benned, Anna.”
Ezt most inkább nem írom le részletesen...Ki szeret arról beszélni, hogy megerőszakolták? Megbecstelenített. Fájdalmat okozott. Nem hagyott menekülni, szabadulni. Megfenyegetett, hogy erről nem tudhat senki. A szemébe vágtam, hogy amúgy sem mondanám el senkinek. Megsimogatott, és azt mondta, jó kislány. Erre leköptem. Kaptam egy pofont. Kinyitotta az ajtót, nyájasan elköszönt,mint ha semmi sem történt volna...A villamoson hazafelé visszatartottam a könnyeimet. Üres tekintettel bámultam egy matricát egy orrszarvúbogárról, ami a helyi vadasparkot hirdette. Már nem érdekelt semmi. Úgy voltam vele, hogy a következő megállónál leszállok és elrohanok, de sok ember volt és elkapott a pánik. Olyan volt, mintha mindenki tudná milyen mocskos vagyok...Maradtam, ültem tovább összeszorított fogakkal. A házunk előtt megálltam, összeszedtem magam. Mosolyogva köszöntem be a konyhába anyának, majd felrohantam a szobámba és sírtam...
Ezt csináltam egy hónapja, mikor anya ugye meglátta a kezemet. Amennyit dolgozik, addig fel sem tűnt neki, hogy a ruháim lógnak rajtam, hisz nem eszek, csak sírok és kínzom magam. Akkor, azon a reggelen 30 kilót nyomtam. Mikor aznap leszálltam a villamosról, egy autó parkolt a házunk előtt. Már messziről tudtam, hogy apáé. Megbeszélték anyával, hogy elvisznek egy pszihológushoz. Azt mondták, hogy az nem megoldás semmilyen problémára,amit teszek. Ekkor mondtam el, hogy mi volt a tanárommal. Apa meg akarta ölni, anya nagyon kiakadt. Azt mondták, hogy azonnal megyünk az orvoshoz, utána a bíróságra. Fel akartam kelni a kanapéról, de öszeestem. Erőtlen voltam. Bűnösnek éreztem magam egy olyan esemény miatt, amit nem befolyásolhattam, amiről nem tehettem. Mindenemet elvesztettem. Összetörtem. 22 kilót fogytam. Semmim nem volt. Azt is sajnáltam, hogy levegőt kell vennem...Ekkor jött a segítség.
Most itt fekszek az ágyon, és nézem, ahogy a sárga sugarak megcsillannak az infúzió üvegén. Gyönyörű. Elmosolyodom. Végre. 2 hete vagyok itt, kedvesek az orvosok, a nővérek, anyuék. Félúton vagyok kifelé a gödörből. Hiszek benne, hogy egyszer eljön az az idő, amikor újra ott állhatok a régi helyemen.
Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet.

Anna, 17 éves

Új alkotás feltöltése

Ez az írás inkább novella, mint esszé, de csak a műfajmegjelölés téves, a szöveg maga erős, őszinte, kíméletlen. Azzal éri a legnagyobb hatást, hogy tudja, az erőszak elszenvedője gyakran magát hibáztatja, így a szövegben nincs vád, csak megértés, empátia, az elbeszélő tisztulásra, megtisztulásra vágyik. Őszintesége imponáló, fájdalmas, nehéz írás.

Anna

Anna
Megint itt vagyok. Ki tudja miért? Miért pont én? Miért pont most? És miért pont így? Lehet, hogy nem kellene erre gondolnom, hisz segít ez? Dehogy. Nem tehetem meg nem történtté. Nem törölhetem ki a memóriámból. Pedig milyen jó lenne, ha megint olyan lehetnék, mint régen. Mit meg nem adnék azért a lányért, aki voltam. Mosolygós, hosszú, fényes hajú, csillogó szemű, vékony. Hmm. Mondjuk most is elég vékony vagyok. Talán túl...Talán? Biztos. De ez is miatta van...Már megint itt tartok, abba kellene hagynom. Kellene valaki. Valaki, aki segítene. Akkor végig tudnék menni az ösvényen. Az ösvényen magamhoz. A szépségemhez. Az életemhez. Újra 52 kiló lehetnék, mosolyoghatnék, énekelhetnék, lehetnének barátaim. Ők is eltűntek...Mondjuk én sem barátkoznék egy csontvázzal, akinél nehezebb a bőröndje, amivel jár. Szerintem tudniuk kellene. Tudni, ismerni a történetemet. Anyuékon és az agykurkászon kívül senki sem tudja. Nekik sem akartam elmondani. Mondjuk, akkor nem itt lennék. Egy olyan helyen, amiről senki sem tud mesélni, mert onnan nm lehet visszajönni...
Anya hogy kiakadt amikor meglátta a kezemet. Pedig az csak egy karcolat volt. A combomról nem tudott még. Reggel miatta késtem az iskolából. Leültetett és beszélni akart. Sírt. Én nem. Szinte semmi víz nem volt a szervezetemben. Könnyezni hetek óta nem tudtam, csak egyszer sikerült, de akkor vér jött a szemeimből. Furcsa volt, még jó, hogy akkor ne talált rám akkor senki...Tudni akarta, hogy miért tettem ezt. Nem tudtam miért érdekli. Azt mondtam este megbeszéljük. Megelégedett, elengedett suliba.
Aznap is találkoztam VELE...3.óránk volt a biológia. Bejött a terembe a frissen mosott, ropogós fehér ingben, farmerben és egy hatalmas mosolyban. Külső embernek egész jóképű, lelkiismeretes embernek tűnik. Egyszerű tanárnak. Pedig egy szörny...Egy senki...Inkább minden. Egész órán
egyszer nézett rám, de attól a szempártól hánynom kell. Rosszul leszek tőle, mert arra a napra emlékeztet...
Én csak kíváncsi voltam. Megválaszolatlan kérdések cikáztak a fejemben oda-vissza. Szerettem a természettudományokat., jó voltam belőlük, különösen biológiából. Úgy gondoltam, hogy ő tud segíteni nekem...Elmentem hát az óráim után az irodájához. Bekopogtam. Kiszólt a mély hangján, hogy mehetek. Bementem, köszöntem, leültem. Beszélgettünk egy kicsit, majd megkérdezte, hogy miben segíthet. Elmondtam a versennyel kapcsolatos aggályaimat, kíváncsiságom tárgyát. Ő leült mellém a bőrkanapéra. Kicsit arrébb húzódtam. Nem válaszolt. Mereven nézett. A kulccsontomra koncentrált. Tisztán emlékszem a pillanatra. Oldalra fordítottam a fejem kétpercnyi kínos csend után. Ez lett a végzetem...Elkapott, lefogott, fél kézzel bezárta az ajtót, befogta a szám, az enyémbe fúrta tekintetét, és azt mondta:”Én hiszek benned, Anna.”
Ezt most inkább nem írom le részletesen...Ki szeret arról beszélni, hogy megerőszakolták? Megbecstelenített. Fájdalmat okozott. Nem hagyott menekülni, szabadulni. Megfenyegetett, hogy erről nem tudhat senki. A szemébe vágtam, hogy amúgy sem mondanám el senkinek. Megsimogatott, és azt mondta, jó kislány. Erre leköptem. Kaptam egy pofont. Kinyitotta az ajtót, nyájasan elköszönt,mint ha semmi sem történt volna...A villamoson hazafelé visszatartottam a könnyeimet. Üres tekintettel bámultam egy matricát egy orrszarvúbogárról, ami a helyi vadasparkot hirdette. Már nem érdekelt semmi. Úgy voltam vele, hogy a következő megállónál leszállok és elrohanok, de sok ember volt és elkapott a pánik. Olyan volt, mintha mindenki tudná milyen mocskos vagyok...Maradtam, ültem tovább összeszorított fogakkal. A házunk előtt megálltam, összeszedtem magam. Mosolyogva köszöntem be a konyhába anyának, majd felrohantam a szobámba és sírtam...
Ezt csináltam egy hónapja, mikor anya ugye meglátta a kezemet. Amennyit dolgozik, addig fel sem tűnt neki, hogy a ruháim lógnak rajtam, hisz nem eszek, csak sírok és kínzom magam. Akkor, azon a reggelen 30 kilót nyomtam. Mikor aznap leszálltam a villamosról, egy autó parkolt a házunk előtt. Már messziről tudtam, hogy apáé. Megbeszélték anyával, hogy elvisznek egy pszihológushoz. Azt mondták, hogy az nem megoldás semmilyen problémára,amit teszek. Ekkor mondtam el, hogy mi volt a tanárommal. Apa meg akarta ölni, anya nagyon kiakadt. Azt mondták, hogy azonnal megyünk az orvoshoz, utána a bíróságra. Fel akartam kelni a kanapéról, de öszeestem. Erőtlen voltam. Bűnösnek éreztem magam egy olyan esemény miatt, amit nem befolyásolhattam, amiről nem tehettem. Mindenemet elvesztettem. Összetörtem. 22 kilót fogytam. Semmim nem volt. Azt is sajnáltam, hogy levegőt kell vennem...Ekkor jött a segítség.
Most itt fekszek az ágyon, és nézem, ahogy a sárga sugarak megcsillannak az infúzió üvegén. Gyönyörű. Elmosolyodom. Végre. 2 hete vagyok itt, kedvesek az orvosok, a nővérek, anyuék. Félúton vagyok kifelé a gödörből. Hiszek benne, hogy egyszer eljön az az idő, amikor újra ott állhatok a régi helyemen.
Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet.

Anna, 17 éves