Véraláfutás

Műfaj: Novella
Téma: Erőszak

Enyhe penészszag csapta meg az orrom, amikor beléptem. Sötét volt és hatalmas porréteg lepett mindent. Az egyetlen fényforrás az a kis ablak volt a szekrény felett, ami előtt molyrágta sárga függöny lógott. Nem tudom, mikor járhattak itt utoljára. A falakon körbe már mállott a festék. Itt-ott családi képek lógtak, amik bajszos, pocakos férfiakat, nagydarab, kendős asszonyokat és pirospozsgás, mosolygós kisgyerekeket ábrázoltak. Tiszta idilli. El sem hinné az ember, hogy ezen a helyen ilyen történhet. Ebben az apró, faluvégi ódon kis házikóban.
Ekkor valami megmozdult a sarokban, amitől leesett egy fotó. Megijedtem, annak ellenére, hogy tusom golyóálló mellény van rajtam és a ház zsúfolva van képzett rendőrökkel. Összerezzentem és megindultam a hang irányába. Felemeltem a képkeretből a leesett képet. Egy szomorú szemű, vékony nőt és egy bivalyméretű embert ábrázolt, aki átkarolta az asszonyt. Valószínűleg házaspár voltak, de nem a legboldogabb fajtából. Még a fekete-fehér fotón is átjött a férfi dominanciája és a felesége törékenysége. Olyan volt, mint egy galamb. Egy szürke galamb.
Hirtelen megfordultam. Szembekerültem az általam eddig látott legzöldebb szempárral. Nem olyan volt, mint a szokásos zöld szemek. Leginkább egy ütés utáni zúzódás véraláfutásának árnyalatához hasonlított. Egyszerre fejezett ki bánatot, meglepődöttséget, törést, kíváncsiságot és még valamit, ami nem hasonlított ezekre. Talán csodálat volt. Talán más. Már sohasem fogom megtudni.
Itt kezdődik a történetem.
Ez így túl önző. És nem igaz.
Itt kezdődik az ő története.
Azé a lányé, akinek sohasem tudtam meg a nevét. Mert sohasem mondta meg. Mert szerinte nem fontos. Más viszont az. Az, hogy végre mesélhetett, mert végre meghallgatta valaki. Már akkor hatalmas megtiszteltetésnek tartottam, hogy én lehettem az a személy, akinek kitárulkozott. De ne ugorjunk előre. Szóval.
Ott álltam azzal a zöld szempárral szemben. És lefagytam. Nem tudtam mozdulni, szinte magához láncolt. Leült a földre, összekuporodott. Hagyta, hogy felemeljem a karjaimba. Kivittem és beültettem az egyik rendőrautóba. Végig csendben volt, csak melege volt. Nem szokott hozzá a fűtött helyekhez. Át volt fagyva, de ráterítettem egy vastag takarót. Ott maradtam vele.
Pont akkor lépett ki az a férfi a fotóról. bilincsbe verve. Ekkor ő elfordult és kicsit közelebb csúszott hozzám az ülésen. Apró mozdulat volt, de sokat elmondott. később megtudtam, hogy ő az apja volt. Az a szörnyeteg. Bár ő mumusnak hívta.
7 éves volt, de többet élt, mint néhány 70 éves. Mondjuk ilyen családdal nem is csodálkozom ezen. Össze volt törve. Megütve 4 éves korában volt utoljára. Azóta kattogott az állkapcsa mikor rágott vagy beszélt, mert persze orvoshoz nem vitték el. Itt az anyja (a galambszerű nő) besokallt és elvált férjétől. Ő sohasem látta többé az édesapját. Inkább csak apját.
Néhány hónappal később az anyja megismerkedett a fent említett férfivel a gyárban, ahol dolgozott. Ő volt a bácsi, ahogy ő nevezte. Ez a bácsi volt mindennek az oka.
Ő sosem bántotta. Ez így megint nem igaz. Ő sosem ütötte meg. Ő tönkretette.
Először is közönyös volt. Az volt, amikor megmutatta neki az ovis rajzait.Az volt, amikor a kis piros lakkcipőjében odafutott hozzá a ballagási tarisznyáját lobogtatva. Az volt, amikor az első iskolás nap után fáradtan hozzá akart bújni. Az volt, amikor a jeles bizonyítványát az anyja helyett neki vitte aláiratni.
Másodszor sohasem volt elégedett vele. Sem a tanulmányi eredményével, sem a gyönyörű zöld szemekkel, sem a kedvességével, sem a segítőkészségével. Soha semmivel.
Harmadszor, mindig egyedül volt. Sötét este, mikor rémálmoktól izzadva felriadt, mikor lázasan feküdt, mikot eltörte a karját biciklizés közben, mikor leforrázta magát ebédfőzés közben, mert nem volt otthon ennivaló, mikor az első szerelme más lány mellé ült az osztályban. Mindig.
És ő folyamatosan vesztette el önmaga darabkáit.
Haldoklott. Belül.
Az anyja ebből semmit nem vett észre. Beszippantotta a munka, a gyár, a gépek zöreje, a fonalak, az, hogy ott senki nem szólt hozzá. Otthon megette a hideg konzerv vacsorát, majd kimerültségre hivatkozva lefeküdt. De nem aludt. Nem mert és nem tudott. Magán gondolkodott. A végtelen szürkeséget, ami az élete volt. Mindig melléfogott. A munkában és a férfiak terén egyaránt. A lánya? Rá már inkább nem is tért ki…
Ez volt ő. Az ő háttere. Innen jött.
Ezért nem beszélt velem 2 hétig. Mondjuk senkivel. Nem azért mert nem akart. Hanem mert meglepődött. Meghallgatta valaki…
Kopogtak az irodám ajtaján.
- Szia, hogy állsz a cikkel?
- Én… ő…sehogy, de ma már kész lesz!
- Rendben, este várom az asztalomra!
Kizökkentem. Meg kellene írnom egy olvasmányt az erőszakról. Miről írjak?
Róla? Erre senki sem figyelne. Ugyan! Hiába van a véraláfutás a lelkén, melyet a szeme közvetít. . Lelkileg megölni valakit? Ilyen egyáltalán nincs…

Új alkotás feltöltése