Népszerűség, avagy hogy ne légy önmagad

Műfaj: Novella
Téma: Erőszak

(részlet.)


Újra reggel van és én még mindig itt, pedig ha nem százszor kívántam már azt, hogy valami történjen és ne kelljen ide jönnöm akkor egyszer sem.
Bár leégett volna az iskolám, vagy költöznék el, és nem bánnám azt se ha valami bajom lenne csak legyek tőlük messze.
Mint a méreg olyanok, lassan de biztosan ölnek meg, anélkül hogy talán észre sem veszed.
Egyszer kedvesek veled, aztán kiderül hogy csak azért, hogy valami bajba keverjenek.
Rosszabbak mint egy vipera, bár az is köpköd. Ők is ezt teszik. Köpködnek rám,
nem csak fizikailag, a szavaikkal is. Minden áldott nap, minden egyes órában.
Én pedig csak tűröm, és mint egy naiv kislány várom a csodát hogy megtörjön a jég
és hagyják abba.
De sosem hagyták abba, kérlelhettem őket, könyöröghettem, vagy megkérhettek minden örültségre annak fejében hogy "bevesznek", a menők közé és nem kell tovább elviselnem ezt a mindennapos terrort.
Ez lett a vesztem, hogy mindenre vevő voltam pár perc népszerűségért vagy pár perc nyugalomért. Én akartam lenni egy közülük, a negyedik lány akit mindenki ismer, tisztel, szeret. De akkor még nem tudtam, hogy a tisztelet alatt nem a félelmet értjük.
Hiszen én féltem, sőt rettegtem és nem csak én hanem még nagyon sokan.
Ugyan olyan napnak indult az a bizonyos nap is, végül a nap végére teljesen megváltoztatta az életem. Véglegesen.
Odahívtak a szünetbe, hogy lenne egy feladat számomra, amellyel bizonyíthatnám a hűséget az alázatot és végre bekerülhetek a csapatjukba.
Hát mondtam miért ne, bármi is legyen benne vagyok csak legyen vége ennek az egész évek óta tartó rémálomnak.
Szóval kérdeztem mi lesz a feladatom, hát a -feladat egyszerű lesz, semmiség!-
válaszolta az egyik lány, míg a másik közbe vágott hogy - ha nem tudod megtenni akkor inkább hagyjuk, majd megcsinálja más.- mire én szinte felkiáltottam hogy márpedig én képes vagyok rá, csak mondják már el végre.
Hát a feladat nem volt egyszerű, legalábbis egy ilyen szende félős önbizalomhiánnyal küzdő embernek mint én annak nem.
Lopjak el valamit, valahonnan, ahova a bejárásom egy héten egyszer lehetett és akkor is csak átrohanóba, hiszen ahova mennem kellett az egy terem volt, még hozzá egy fejlesztő terem.
Bár én is arra jártam, csak épp az épület másik részébe.
Szóval reggel volt, és indultam a fejlesztőre, a tanár késett mintha megérezte volna hogy nekem itt dolgom van.
Eltulajdonítottam egy táskát, s annak minden tartozékát, csak azért mert nem bírtam már a gyötrelmet, a kínokat, a folyamatos szidalmazást.
Megtettem, s hazamentem mert "beteg" lettem, hirtelen csak úgy tényleg egészen véletlen.
A táskát belegyűrve az én táskámba, indultam talán életemben először magabiztosan haza. Én naiv ,buta liba.
Csak az lebegett a szemem előtt, hogy vége.
Vége annak a sok évnek melyet a párnám áztatásával töltöttem, az estéknek amelyek mind arról szóltak hogy kiáltottam, ordítottam segítségért persze magamban.
Mivel a következő feladatom, a másnap reggel iskolába menni a táskával kihívás volt hát elindultam.
De még itt sem tűnt fel, hogy az egészet csak azért tették hogy bajba keverjenek.
Hiszen ki az az idióta, rajtam kívül aki az előző nap ellopott táskával, megy másnap iskolában csak mert azok a lányok kérik őt erre akik bántják és lehetőséget kínálnak a csapatukba kerülésére? Nincs ennyire buta lány. Csak az akinek elege van ebből, és mindent megtesz a nyugalomért.
Szóval bementem, persze akkor nagy barátság köttetett közöttünk, már BFF-ek (a mindenki által sokat emlegetett Best Friends Forever, legjobb barátok mindörökké jelmondat.) voltunk.
Nem volt semmi gond, egészen a 3. óráig, ugyanis akkor az osztályfőnököm kihívott az osztályterem elé, míg én az első legjobb barátnőimet megkértem hogy arra a pár percre fogják meg a tornazsákom ( igen még akkor az is menő volt, addig nem volt ) amíg a tanárnővel beszélgetek.
Hát kiérve a terem ajtón, nem csak a tanár várt rám hanem egy kislány és az anyukája is.
Úgy éreztem vége a világnak, elsüllyedtem volna szégyenemben, hadováltam össze vissza, hazudtam mindent ami nem az élő unikornisokról szólt.
De elkérve az ellenőrző füzetem, újabb hazugságba kezdtem. Itt már nem bírtam leállni s magam hazudtoltam minden mondatomban. Sírtam, tudtam hogy itt vége a bizalomnak, a szürkeségemnek hiszen innentől kezdve én leszek a fekete bárány aki hazudik is és ráadásul még lop is. Mennem kellett a tesiórára, persze nem telt bele 5 perc mindenki tudott róla.
Bezzeg ők, mint akik nem tudnak róla nem értették miért sírok, zokogok, hát elmondtam.
Ők mindig mellettem lesznek. Igen, ettől félek én is.
Hogy tudtak tiszta lelkiismerettel élni? Hogy tudtak tükörbe nézni?
Én is, senki voltam, fájt hogy fájdalmat okoztam és hogy így ilyen módon akartam népszerűvé válni.
De megtanultam hogy nem attól leszel "menő", ha mindenkinek megfelelsz és bármire képes vagy ennek megszerzése érdekében, hanem hogyha magad vagy és azt teszed amit te szeretnél nem pedig mások hatására követsz el dolgokat.
Nem kell menőnek lenned sem pedig népszerűnek, minek?
Nem jár több bölcsességgel sem tudással az, hogyha mindenki fél tőled és mindent megtesz a te figyelmedért. Arrébb áll a folyosón az utadból, mert akkor nem tanulod meg kikerülni az olyan embereket akiket jobb lenne messziről.
Vagy ha mindent megteremtenek neked, nem tanulsz meg önálló lenni.
Ezek pedig inkább készítenek fel az életre, mint az hogy híres légy az általános iskolában vagy a középiskolában.
Tegyél eleget magadnak, felelj meg magadnak, mert ne más éljen helyetted.
Remélem sikerült hozzá tennem valamit, ahhoz hogy ne legyenek annyira elnyomottak a nem "népszerű" emberek.
Többet érsz az önállóságoddal, mintha csak várod hogy a sült galamb a szádba tévedjen a GPS segítségével.




Új alkotás feltöltése