Mindennap képe

6. helyezett / Vers
Téma: Erőszak

Felleget posztol az ég magasába
egy úr, egy hölgy, kinek'
gondja nincs magára.

Elbóbiskolva lángra kélt feje
s dörgő villámokat szór
égszínkék rejtelme.

Az otthon melegébe, vagy
a sötét éjszakába indul
útnak, magányába.

S én itt vagyok, dörgő ajtó
árnyékába, remegő lábbal
a pokol kapujában.

Az ajtó nyílik, tépik, szaggatják,
betonból roncsolva tokkal
együtt markolják.

Betörték, a szívem rideg,
megszokott kép már ez
egy ideje.

Úr az, kinek semmije nincs,
öklével fejem felé int, üt,
kalapál, markolja, ami kincs!

Tépi gyönggyel áztatott hajam,
az elmém ugyan most
miért tébolyulatlan?

Foggal-körömmel, könyökkel
ugrom neki én is, s vagyok
mint Ő, agresszív tigris.

Régóta először nem félek,
nem hagyom a mérgem, hogy
testemben elenyésszen!

Mégsem értem, megkértem,
s nem fogyatkozik ereje,
belém rúg, földön fekve.

Közel a padló, talán már
fejem rajta pihen, ernyedt
testem erőtlen.

Sajgó mindenemmel érzem
szagát, mocskos szagát terítő,
keserű véremnek.

Próbáltam, de erőm nincsen,
megtettem, számomra mégis
a kín túl felhőtlen.

Fekszem. Porban. Könnyben.
Mégis ez az életem, mert
valaha is szerettem.

Új alkotás feltöltése

Kedves Orsolya, grat​ulálok a versedhez, ritka vállalás lírával ábrázolni egy konkrét erőszakos cselekményt, a rendszeresen elszenvedett verés élményét és megjeleníteni a stációit, az értetlenség, az ellenállás és végül a feladás, a legyőzöttség érzését.

Mindennap képe

Felleget posztol az ég magasába
egy úr, egy hölgy, kinek'
gondja nincs magára.

Elbóbiskolva lángra kélt feje
s dörgő villámokat szór
égszínkék rejtelme.

Az otthon melegébe, vagy
a sötét éjszakába indul
útnak, magányába.

S én itt vagyok, dörgő ajtó
árnyékába, remegő lábbal
a pokol kapujában.

Az ajtó nyílik, tépik, szaggatják,
betonból roncsolva tokkal
együtt markolják.

Betörték, a szívem rideg,
megszokott kép már ez
egy ideje.

Úr az, kinek semmije nincs,
öklével fejem felé int, üt,
kalapál, markolja, ami kincs!

Tépi gyönggyel áztatott hajam,
az elmém ugyan most
miért tébolyulatlan?

Foggal-körömmel, könyökkel
ugrom neki én is, s vagyok
mint Ő, agresszív tigris.

Régóta először nem félek,
nem hagyom a mérgem, hogy
testemben elenyésszen!

Mégsem értem, megkértem,
s nem fogyatkozik ereje,
belém rúg, földön fekve.

Közel a padló, talán már
fejem rajta pihen, ernyedt
testem erőtlen.

Sajgó mindenemmel érzem
szagát, mocskos szagát terítő,
keserű véremnek.

Próbáltam, de erőm nincsen,
megtettem, számomra mégis
a kín túl felhőtlen.

Fekszem. Porban. Könnyben.
Mégis ez az életem, mert
valaha is szerettem.