Napszemüveges nők klubja

Műfaj: Novella
Téma: Erőszak

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Kellemes idő volt, a madarak csicseregtek, Anyuka meg Apuka a kertben dolgozott. Úgy szerettem őket. Még most is. Hiszen nem ők tehetnek róla, hogy így történt. Ezt az idilli képet egy autó fékcsikorgása törte meg.
Pontosan a szomszédban álltak meg. A mi szomszédságunkban. Annyira boldog voltam tőle. Egy velem egyidős forma kislány is kiszállt az autóból. Odaszaladtam hozzá, jól megölelgettem aztán bemutatkoztam neki. Akkor még csak nyolc éves voltam. Ez normális reakció ennyi idősen, igaz? A szülei csak mosolyogtak. Később átjött hozzánk Dóri. Beszélgettünk egy kicsit, játszottunk a Barbiejaimmal. Megbeszéltük, hogy másnap az iskolában találkozunk. És úgy is lett.
Teltek, múltak a napok. Dórival barátnők lettünk. Mégis mindig olyan szomorú volt. Pedig azt mondta, örül, hogy a barátnője vagyok, mert szeret engem. Dóri sosem sírt. Emlékszem, egyszer elesett az udvaron, nagyon lehorzsolta a térdét, de még akkor sem. Mindig is csodáltam ezért.
Mindig a mi házunkban voltunk. Azt mondta Dóri, hogy hozzájuk nem mehetünk. Mondjuk ennek örültem is. Az anyukája nagyon fura volt. Furán ijesztő. Ha kellett, ha nem egy napszemüveg mindig volt rajta. Lehet, hogy az ő anyukájának nem volt olyan szép zöld szeme, mint az enyémnek? Ja, és mindig garbót viselt. Télen-nyáron. Mondom, hogy fura volt.
Mikor Dóri nálunk volt, Anyukáék is szomorúan néztek. Mindig. Utáltam őket ezért. Utána meg arrébb mentek egy kicsit és elkezdtek sutyorogni, amiből persze, soha sem hallottam semmit.
Egy délután a rendőrség állt meg Dóriék előtt. Nagyon megijedtem. Azt hittem, hogy lebuktunk és, majd elviszik Dórit. Mert sajnos véletlenül kilyukasztottuk a Panna biciklijét… De szerencsére nem sokáig voltak bent az egyenruhások, és a végén a Dóri apukája még kezet is fogott velük.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy nagyon rosszat álmodtam. Gyorsan kiugrottam az ágyból, és az ablakhoz futottam. Nem értettem, ami történik. Dóriék a kocsiba pakoltak. Ugyanaz a kép, mint amikor megérkeztek. Csak visszafele lejátszva. Ja, és az autó orra a másik irányba mutatott. Kirohantam Anyukához és sírtam. Mit sírtam, zokogtam. Kiabáltam Apukának, hogy ugyan tegyen már valamit. Azt mondta, hogy már megtett minden tőle telhetőt. (…) Megkérdeztem tőlük, miért történt ez az egész. Azt mondták, hogy majd egyszer megértem.
Milyen igazuk lett! Most, húsz évvel később csak bambán bámulom a tükörképem és nem hiszem el: én is beléptem ebbe a klubba. Egy klubba, ahol senki sem akar tag lenni, mégis rengetegen vagyunk. Nők, akik állandóan napszemüveget hordanak garbónyakú felsővel. Pedig nekem olyan szép zöld a szemem, mint Anyukának! Nők, akiknek szomorú tekintetű gyerekei vannak.
Hát milyen élet az ilyen? Egyáltalán hogyan lehet túl-él-ni? Anyuka, apuka, segítsetek. Kérlek, adjátok vissza Dórit!

Új alkotás feltöltése