Örök sebek

Műfaj: Novella
Téma: Erőszak

Tamás az arcát tenyerébe temetve ült az ágy szélén. A penészes fal szaga fojtogatta a tizenöt éves fiút, marta a torkát. Az elhúzott sötétítőn keresztül átszűrődő fényben látni lehetett a levegőben céltalanul lebegő szöszöket. Erőtlenül kezdte hessegetni őket, majd visszakönyökölt a térdére. Tompa hangokat hallott a fal túloldaláról. Egy férfihang mély dörmögését. Majd a tompaság kristályosodni kezdett. Apja hangja egyre tisztább és hangosabb lett. A penészes fal áteresztette a szomszéd szobából áradó feszültséget. Felállt és nehéz léptekkel ment a földre dobott táskájához, hogy elővegye a fülhallgatóját. Elindította a zenét, mellyel kitörölte apja hangját a füléből. Miután visszasüllyedt az ágyba, szeme sarkából észrevette, hogy megmozdul a kilincs. Gyomra görcsbe rándult. Halk nyikorgással nyílt az ajtó és két kislány préselte be magát a keskeny résen. Ahogy meglátta a két sápadt arcot, kihúzta a fülhallgatót és maga mellé dobta a telefont. A telefon képernyője koppant a régi matracból kiálló rugón. A kicsik vékony, szőke, kék szemű alsó osztályos lányok voltak. Alacsonyak, már-már alul tápláltak. Egyikük csupán egy perccel volt idősebb. Mind a ketten Tamás már rég kinőtt ruháit hordták, amik még mindig túl nagyok voltak. A kilincset görcsösen szorító aprócska ujjak nem látszottak a rájuk eső kinyúlt pulóvertől. A másodjára belépett lány arca vörösen izzott, szeme sarkában könny csillogott. Tamás felpattant és egy lépéssel a húga előtt térdelt.
– Mi történt? – kérdezte, miközben a lány állát fogva, óvatosan fordította a fény felé, hogy szemügyre vehesse az arcát. Kapott egy pofont, egyértelműen pofon volt.
– Apa… - zokogta a kislány bátyja mellkasába.
A kislány a fiú ölelésébe akarta fúrni magát, ahol biztonságban érezte magát. Tamás jobb kezével átölelte, a ballal pedig megtámaszkodott, miután a lány kibillentette egyensúlyából. Lassan, elnyújtva simogatta a kis szőke fejet, majd ránézett a másik kislányra. Mintha ajkát lebiggyesztve duzzogott volna. Álla táncot járt, majd ő is sírni kezdett. Tamás felé nyújtotta a kezét és már a combjára is ültette mind a kettőjüket. Érezte a két apró, reszkető testet és a pulóverét, ahogyan átnedvesedik a könnycseppektől. Nagyot nyelt, miközben tanácstalanul bámult szállongó porcicák felé. Irigyelte őket. Ő is gondtalanul, szabadon szeretett volna szállni és fürdőzni a meleget adó fényben.
– Gyertek! – mondta halkan.
Óvatosan felállt, megfogta a lányok kezét és az ágyhoz vezette őket. Levette a takarót róla, a telefon hangosan csattant a padlón. A nyomasztó csendben, amit csak a lányok szipogása tört meg, úgy tűnt, hogy az egész világban visszhangzik a csattanás. A szomszéd szobában csend volt. Túl nagy csend, ami nem jelentett jót.
Először az egyik kislányt, aztán a másikat is megemelte és az ágyra fektette. A két kék szempár kétségbe esetten, könyörgően bámult rá. Tamás alsó ajkába harapott tehetetlen zavarában és betakarta a lányokat.
– Aludjatok egyet. – mondta nekik és hátat fordított az ágynak.
– Ne menj el! – tört ki sírásban az a kislány, akinek még mindig piros volt az arca.
– Nem megyek el. – fordult vissza Tamás. – Nem lesz baj. – a fiú mosolyt erőltetett az arcára, majd leült a földre. Hátát az ágynak támasztotta és a telefonjáért nyúlt.
Hallotta, ahogy apja tombol a másik szobában, és hallotta húga szipogását maga mögött. Egy csattanást hallott. Megrezzent az egész teste. Szemét összeszorítva próbálta kizárni a csattanás zaját és testvérei sírását. Ujja az indítás gomb felett remegett. Le szerette volna nyomni, hogy ne halljon semmit, de megdermedt az egész teste. Hiába próbált gátat emelni a külvilág és az agya között, képtelen volt rá. Viszketni kezdett a karja épp úgy, mint akkor, amikor gipszben volt. A bezártság érzése lett rajta úrrá, aztán levegőért kapkodott. Nem, nem lehet! Behunyta a szemét, majd mikor ismét kinyitotta, eltűnt a viszketés és a fojtogató érzés. Verejték gyöngyözött a homlokán. Kábultan kapkodta a fejét, mire észrevette, hogy a szobájában van. Hatalmas zuhatagként szakadt rá a lányok sírása. Hangosan sírtak. Ne! Hagyjátok abba! – gondolta, de a lányok nem hallották a gondolatatit. Ismét eltűntek. Viszketett a karja és nem tudta megvakarni, csak sírt tehetetlenül. Nem csak ő, hanem az anyja is. Aztán jött a következő gondolat: a nagy FEHÉRSÉG, fehér falak, fehér csempék és egy orvos fehér köpenyben. Egy elnyújtott pislogás után visszakerült a szobájába, pulóverével megtörölte a homlokát. Érezte, hogy a háta is nedves. Felállt, a lányok felé hajolt és mutató ujját az ajkához emelve mutatta, hogy halkan. Rettegett attól, hogy az apja beszakítja az ajtót. Az egyik kislány vékony kis ajkaira szorította a tenyerét, de másik folytatta a zokogást. A lányok felé hajolt, de nem érte el őket. Görnyedve dermedt meg felettük, amikor meghallotta anyja hirtelen, kétségbe eset sikolyát. Aztán csattanás és káromkodás… Az apja durva és ijesztő hangja mart a fülébe. A melegség köddé vált. Mintha jeges vízzel öntötték volna le, reszketni kezdett. Görnyedt háttal állt az ágya felett, pislogás nélkül bámult a semmibe. Észre sem vette, hogy a lányok hangosabbak lettek.
– Tomi! – szorította meg valaki a karját.
A fiú kiegyenesedett és rájuk bámult. Úgy nézett, mintha nem ismerné, soha nem is látta volna őket. Megrémisztette a kicsiket. Zokogást hallott. De ez nem a testvérei voltak. Az anyja hangja. Ismerős hang… Ugyanez a hang csendült fel akkor is, amikor eltört a karja. Próbált ismét gátat emelni, de ezúttal nem kizárni akart valamit, hanem be. El akarta nyomni azt az emléket, amely egyfolytában előtör a fejében, ami aludni sem hagyja éjszakánként. Fázott, izzadt és remegett egyszerre, amikor eszébe jutott. Képtelen volt uralkodni az elméjén, vagy a testén. Irányítása alá vonta az emlék és képtelen volt felhúzni azt a gátat, ami megvédte volna a saját lidérceitől.
– Ide jössz! – harsogta a mély hang.
Tamás megrázta a fejét, mintha a rossz gondolatokat próbálta volna kirázni a koponyájából és leült az ágyra. Az egyik kislányt jobb, a másikat baloldalról ölelte magához. A lányok légzése nem lassult. Ijedtükben oly mohón kapkodtak a levegő után, hogy majd megfulladtak. Oda kucorogtak bátyjuk mellé, de nem nyugodtak meg. Tamás úgy érezte, hogy erre van szüksége. Ha mellette vannak, érzi a kis remegő, meleg testeket az oldalán, akkor sikerül a valóságban maradnia. Ez majd elnyomja az emlékeket. Biztos elnyomja… működnie kell!
Csattanás! Másféle csattanás volt ugyan, de ugyanolyan fájdalmas. Meg tudta mondani az átszűrődő zajokból, hogy mi történik odaát. Ez szíj volt. Apja ismét kihúzta sörhasa alól a nadrágszíjat. Máskor sose lelte meg a kövér hasa alatt, de ilyenkor persze mindig elsőre sikerült. Egy erőtlen sikoltás. Egy halvány jel, hogy még mindig van élet az elgyengült testben. De meddig? A fiú ugyan nem vette észre, de nem simogatta a lányok vállát, hanem izzadt tenyerét törölte a kinyúlt pulóverbe.
Ködös gondolatában Tamás ismét a konyhában állt az asztal előtt. Előtte a darabokra tört üveg. Milliónyi apró szilánk a padlón kifolyt pálinkában, köztük pedig ott csillogott az addig gusztusosnak vélt egész körte. Hogy úszkált az üvegben! Forgatta, forgatta, majd kibillent a kezéből. Most pedig a kis meztelen talpa alá szivárgott az ital. Apja arcát elöntötte a méreg és már ott is termett előtte. Az ablak előtt állt. Az óvodás, barna fiú hunyorogva bámult fel az óriásra és már tudta, hogy rosszat tett. A szilánk ropogott a hatalmas cipő alatt. Azóta is hallja a szilánkokat. Apja felé nyúlt és maga felé húzta. Hatalmas fájdalom hasított a lábába. Az apja kövér ujjai mindkét karját szorították, rázták, ő pedig zokogott.
– Ezért megfizetsz! – hörögte apja mély torokhangon.
– Ne! – hallott egy kétségbeesett sikolyt.
Anyja volt az. Oda futott hozzájuk, de apja elengedte az egyik karját és azzal meglökte anyát. A nő elesett, a szilánkok között feküdt. Tamás könnyes szemeit anyjára szegezte és úgy kezdett sírni, ahogy még soha azelőtt és az óta sem. Fájt a mellkasa, a torka. A nő felemelte a kezét és remegő újjakkal húzta ki a tenyeréből kiálló szilánkot. Szeme összeszorult, vér buggyant elő az gondoskodó kézből. Az anya viszont nem foglalkozott a saját sebével. Csak azt látta maga előtt, hogy a kis talp alatt véres a padló. Egyre több vér. Felpattant, és mint egy megvadult oroszlán ugrott férjének. Tamás nem látta mi történik. A szemében ülő könnytől nem látott semmit, csak két egymással dulakodó, homályos alakot. És valami pirosat… Az ő talpa alatt piros!
– Anya! – kiáltott fel ijedtében a vér láttán.
Már nem látta, hogy melyik anya és melyik apa. Csak a vörös padlót látta és érezte, ahogyan apja rántja ide-oda.
A nő próbálta kicsavarni férje kezéből a gyerek karját, de hiába. A vastag ujjak szoborként kövesedtek a vékony kar köré. A féri másodjára is ellökte magától, de ez alkalommal nem esett el. Ismét lendületet véve a férfinak vetette magát, aki ekkor határozottan pofon vágta, majd szájba. Tamás hallotta, hogy valaki köpött egyet, de hogy ki volt, azt nem tudta. Csak több vért látott maguk alatt. Sírt, de senki nem hallotta. Szüleik mit csinálnak? A nő már majdnem elérte, nem sok hiányzott volna, amikor a féri elrántotta a gyereket. És akkor… RECS!!! Hallotta, vagy csak képzelte? Nem tudta eldönteni. Fájt, nagyon fájt, csak ennyit tudott. Úgy ordított, ahogyan apró tüdeje csak engedte. Nem törődött a talpába fúródó szilánkkal, nem is érezte, hogy ott van. Térdre rogyott, az aprócska test egy ideig húzta magával apját. Csukott szemmel ordított. Majd elcsuklott a hangja és sötétedni kezdett minden. Az apa észrevéve a liluló gyereket, felrántotta a földről és rázni kezdte. Tamás hallotta anyja zokogását és azt, ahogyan apja a nevét üvölti. Távol voltak, nagyon távoliak és halkak voltak, de azért még hallotta őket.
Ott állt előtte az idegen férfi, fehér, kemény valami volt a karján, amitől nem tudta mozgatni a kezét. Viszketett a keze, nagyon viszketett. Nem tudta megvakarni. Anya ölében ült. Simogatta az arcát. Mi ez az érdes érzés? Jobban kinyitotta a szemét és látta, hogy be van kötve az anyja keze. Felemelte a lábát, ami borzalmasan el volt nehezedve, az ő lábán is volt egy kötés. Megmozgatta, könny szökött a szemébe a fájdalomtól.
– Ne mozgasd, szívem. – simogatta meg az arcát az anyja, majd ismét az idegen fehér köpenyessel beszélt.
Tamás fáradt volt. Nem értette, hogy miről beszélnek, az apját nem látta sehol. Anyjára hajtotta a fejét és hallgatta a szívverését. Milyen gyors…
Tamás arra lett figyelmes, hogy nem anyjáét, hanem húga szívverését érzi. Ijedten pattant fel. A lányok már nem sírtak hangosan, inkább csak szipogtak. De ahogyan bátyjuk idegesen kezdett fel-alá járkálni a szobában, megrémítette őket. Tamás hajába túrva járkált. Képtelen volt elhinni. Megint megtörtént! És jobban átélte, mint bármikor azelőtt. Felsője szinte majdnem a hasáig vizes volt. Homlokán cseppekben ült a verejték, haja olyan volt, mintha a zuhany alól lépett volna ki.
– Ne! – sikoltott az anyja.
Tamás összeszorította az öklét és megállt egy pillanatra. Fájt az állkapcsa, ahogy összeszorította a fogát. A testében lévő összes harag most egy helyre összpontosult és bátorságot adott neki. Nem tudta pontosan, hogy mit hallott. Talán szövet szakadását… Ne! Az agyába villant! Nem, ezt nem engedi! Tudta, hogy mi zajlik a penészes fal túloldalán.
Megragadta a kilincset és az ajtó fülsüketítően csapódott mögötte. A lányok könyörögtek neki, hogy ne menjen sehova, de meg sem hallotta a gyenge hangokat. Hatalmas léptekkel szelte a rövid folyosót, melynek a közepén állt egy asztal, szorosan a fal mellet. Ahogy elhaladt mellette, megragadta a rajta lévő vázát, amiről anyja sokszor elmondta, hogy a dédnagyanyjáé volt. Főleg gyerek korában. Vigyázni kell rá! – hangsúlyozta. A vázát, melyen mindig csodálkozott a súlya miatt, most meg sem érezte, hogy a kezében van. Egy laza mozdulattal borította ki a tartalmát. A poshadt víz felcsapta a falat, a kókadt, halott virágok szétterültek a szőnyegen. Szülei szobájából a nyitott ajtón át kiszűrődött a fény. Bátorsága egy pillanatra sem hagyta el. Sőt, még nagyobb haragra gerjedt, amikor befordult a kis szobába. Apja háttal állt neki. Arcát anyja mellei közé fúrta. Talán csókolgatta, nem látta hátulról. Jól hallotta. Az asszony pólója félig a nő testén lógott, félig a földre dobva hevert. Az anyja szeme könyörgően nézett rá. Szenvedett, félt, és még sem segítséget kért. „Menj innen!” – kérte.
– Ne… - tátogta, miután úgy látta, hogy fia közeledik. Talán csak nem értette az előbb.
A foga véres volt, szemöldökénél kezdett feldagadni az arca és mintha be is szakadt volna. Tamás az egyértelmű kérésre sem fordult meg és nem hagyta el a szobát. Két határozott, lépéssel már apja mögött is termett és fejbe vágta a nehéz vázával. A nő reflexszerűen hunyta be a szemét. A férfi eszméletlenül kezdett zuhanni. A több mint száz kilós test földre terítette a csont és bőr asszonyt. Rázuhant. Tamás lehajolt megragadta apja felsőjét és rántott egyet a testen. Meg sem mozdult. Ujjait összeszorította, egész teste megfeszült és ismét vett egy lendületet. Nyakán az erek kirajzolódtak, teste minden apró izmát segítségül hívta. A test felemelkedett és hangos puffanással esett a padlóra. Tamás pihegve egyenesedett ki felette. Az anyja vett egy hatalmas levegőt, érezte, ahogyan tüdeje megfeszül a telítettségtől. Zihálni kezdett, a földön hátra fele kúszva távolodott az eszméletlen hústoronytól, míg bele nem ütközött az ágyba. Tamás rá sem nézett az anyjára. Csupán egyetlen dologra koncentrált. Úgy rúgott apja oldalába, ahogyan csak bírt. MÉG EGY, MÉG EGY ÉS MÉÉG EGY… Egyik a bordáját találta el, másik a gyomrát, majd az orrát, melyből megeredt a vér. Fáradhatatlannak tűnt. Felhúzta a gátat, de hogy bent vagy kint ragadt, azt ő maga sem tudta. Mintha a gát tetején állt volna. A negyedik rúgást is olyan erővel és lendülettel mérte apjára, akár csak az elsőt.
A nő hátát az ágynak döntve, remegő lábbakkal próbált felállni. Visszacsuklott. Törzsével megfordult, hogy a matracra tudjon támaszkodni, úgy kinyomni magát. Erőtlen karja próbált ellen állni az akaratának, de végül sikerült lábra állnia. A rajta maradt póló cafat most hullott a földre. Tamás pedig észre sem véve, csak rúgta és rúgta a földön heverő testet.
– Elég! – hasított fülébe anyja reszkető hangja.
Lába megállt a levegőben és lassan húzódott vissza a másik mellé. A nő rémülten állt az ágy előtt egy farmerban és egy fekete melltartóban. Nem takarta, nem szégyellte magát a tizenöt éves fia előtt. Talán észre sem vette, hogy nincs rajta felső. Megtörölte a száját, vörösre festve a csuklóját és a fél arcát.
– Elég… Fiam, mit tettél?- suttogta erőtlenül és térdre rogyott.
Tamás ledermedve bámulta. Őt sem zavarta anyja meztelensége. Egy valami kattogott az agyában. Ő rémítette meg? Nem! Lehetetlen! Ő csak megvédte. Biztos az apja ijesztette meg ennyire. Ő nem az apja, ő különb! Azonban volt egy hang, ami azt suttogta neki, hogy ez bizony az ő műve. Tekintetét a földön fekvő, vérző apjára vetette, majd anyjára nézett. Szeretett volna bocsánatot kérni azért, amiért így kellett látnia őt, de nem érezte bűnnek. Sem azt, hogy kis híján megölte az apját, sem azt, hogy anyja ennek szemtanúja volt. Elégtételt érzett mindenért. Büszkén bámult a fényben táncoló szöszök felé. SZABAD!

Új alkotás feltöltése