Inszomnia

Műfaj: Novella
Téma: Erőszak

Arra kértek; beszéljek róla.
Mindent hallani akartak. Minden mocskos részletet. Láttam a beteges kíváncsiságot a szemükben, ahogy lábukat keresztbe vetve, egyenes háttal ültek a kényelmes bőrkanapén. Egyikőjük combján fekete kartonfedelű dosszié, felette ujjai közt a tollal játszott. Szerényen kihúzott ajkai alatt világító hófehér fogai az íróeszköz végét harapdálták.
Partnere engem nézett, fürkésző fekete tekintettel, azzal a testtartással, mellyel már órák óta figyelt. Pálcikalábait keresztbe vetette egymáson, lakkozott körmei hófehér bögre falát kocogtatták.
Tekintetem a felettük lévő órára vándorolt, mint a mai nap oly sokszor. Ők, csakúgy, mint korábban, tudomást sem vettek erről - vagy épp közömbös arcuk nem tükrözte vissza a meglepetést, melyet kendőzetlen türelmetlenségem okozhatna. Kínosan mocorogtam a hatalmas bőrkanapén, míg ők csendben figyeltek, s várták, hogy magamtól kezdjek hozzá. A kérdezgetést már az elején feladták; kiszáradt ajkaim vaskapu szárnyaként szorultak össze. Torkom kiszáradt, nyelni el is felejtettem. A kérdések sorban jöttek, majd rájuk tört a felismerés, s mindkettőjük szeméből az a szégyenletes "jaj, szegénykém"-tekintet sugárzott. Felhúztam az orrom, megacéloztam magam, s azóta mint három élettelen szikla, ültünk egymással szemben, a szoba csendjében zümmögött a hátuk mögötti asztalon álló számítógép, az asztal felett harsányan kattogott az óra, s valahol a mögöttem lévő sarokban egy kávéfőző nyögte az utolsókat, miután egyikőjük nemrég vizet rakott bele.
Untam itt lenni, de főképp gyűlöltem.
"A rendőrségnek kell" mondogatták, de istenem, ha tudták volna, hogy a rendőrség már mindent hallott! Néha úgy éreztem, élvezetet lelnek abban, hogy itt tartanak. Orvosi vizsgálatok, pszichológiai tesztek... Várakozás, néma csendben hallgatás, fülelés, néhány elkapott szó, s mindenzt kitöltötte a kínos, már-már szégyenletes érzés, ami az egész helyzetet úgy lengte körbe, mintha füstkígyó tekeregne a nyakam körül.
A délelőtti borús időben kitekintettem a félhomályba, mint mindig, hagytam az elmém elkalandozni, míg az egyik nő torokköszörülésével magára nem vonja a figyelmem, amikor majd újra néma harcot vívunk a tekintetünkkel, s az egész kezdődik előlről.
Magával ragadott a kinti szürkeség. Borongós napok jártak mostanában, mintha az időjárás így fejezné ki halvány együttérzését. Nem mintha akár csak sejthette volna, hogy sötét felhői mögül éjfekete árnyékok másznak elő, s én hirtelen elkaptam tekintetem az ablaktól.
A két nő kihúzta magát ültében. Pár órás várakozás utáni első mozdulatukat halk roppanások kísérték, majd a bőr fáradt nyöszörgése a vékony hölgyek alatt.
Szemeim megteltek könnyel. Szinte éreztem, ahogy az árnyalak hangtalanul is felém suhan, fájdalmasan ismerős alakja remegett előttem, s én nem tudtam kiűzni a gondolataimból. Az egyik asszony hófehér kendőt húzott elő a zsebéből. Most először, mióta bejöttem, felállt, magas tűsarkújában a kanapémhoz sétált. Vékony ujjai közt a zsebkendőt forgatta, majd szépen az ölembe ejtette. Két szép fehér kezével megszorította remegő ujjaim, s most az egyszer fekete szemében megértés ült.
De féltem megnyílni. Ők idegenek, s ez az empatikus arc talán csak egy újabb maszk. Egy újabb átverés, amit ellenem használnak.
Aztán kiszáradt ajkam mégis szólásra nyílt.
Tíz nappal az első tárgyalások előtt minden úgy indult, ahogyan szokott. S talán épp át is futott az agyamon, hogy a dolgok milyen gyorsan megváltozhatnak, miközben hallgattam a rádióból szóló harsány híradást egy szerencsétlen autóbalesetről.
Aztán, a nap folyamán, apró dolgok lassan elkezdtek megváltozni. Szinte mint a vészjelző táblák, úsztak felém a jelentéktelennek tűnő jelek. Összezavarodtam tán, nem is tudom, csak folytattam a megszokott napom. Szinte minden ugyanúgy ment. Szinte.
Hát nem elképesztő, ahogy a dolgok olyan jóról hirtelen olyan rosszra fordulnak?
Olyan rosszra, hogy arra érsz haza, hogy a férjed, akit annyira szeretsz, épp életed értelmére, egyetlen fiadra emel kezet?
Még talán rémlik az érzés. Fojtogató. Mint aki füstöt nyelt, hirtelen kiszárította, összeaszalta a torkom. Levegő nem jött ki rajta, nemhogy hang.
A kezemből kiesett a táska, de túl tompa volt a hangja, elnyomta a nyöszörgő segítségkérés a nappaliból. Odarohantam, pánikban, félve, remegve, a nő aki életében most lát először erőszakot.
Emlékszem, hogy megragadtam a karját. Éppen emelte. Fiunk a másik kezének szorításában ájuldozott. A hirtelen érintésre rám kapta a fejét. Szeméből ismeretlen düh üvöltött, írisze körül véres erek futkároztak, vicsorgó szájából ömlött az alkohol. Borostás arca fintorba torzult, olyan undorító és borzasztó volt, hogy a gyomrom bukfencet vetett.
Izmai megfeszültek az érintésem alatt. Én próbáltam valami épp ésszel felfogható érvet felhozni, valami meggyőzés-szerűt, de a rémület elfojtotta a torkom.
Mindvégig ez az állat volt a férjem.
S én vakon hittem abban, hogy megvédhet bennünket. S most mégis az ő keze szorult a fiunk nyakára. Lila zúzódásnyomok éktelenkedtek egész vékony testén. Felényúltam, hátha ki tudom szabadítani őt, mire a vad az én torkom kapta el, s teljes erőből a falnak vágott.
Zokogás fojtogatta a torkom, miközben meséltem. A nők mellém telepedtek, szokatlanul intim közelbe. Kezüket a vállamra vetették, másikkal a kezem fogták. Egyikőjük zsebkendővel törölgette az arcom. Kiléptek a szerepükből, ahogy egy huszonéves fiatal feleség előttük tört össze.
- Sajnálom. - mondtam, mikor már nem tudtam tovább beszélni. Ők hallgattak, sokatmondóan összenéztek, s mintha néma megegyezésre jutottak volna. Egyikőjük, aki korábban is hozzám lépett, hátrament teát főzni, míg a másik hangtalanul csitítgatni próbált.
Emlékek rohantak meg. Szörnyű, szörnyű érzések, s én arra lettem figyelmes, hogy a szép napokra már nem is emlékszem. Mintha egy másik világban történtek volna, egy másik én szerepelt volna benne, s közben ez mindvégig velem történt, velem, aki egész életében váltig hittem abban, hogy semmi nem árthat nekem.
De hisz ki más árthatna? Tettem fel magamban a kérdést, s a zokogó fintort borongós maszk váltotta fel. Tekintetem megkeményedett, gyomromban valami ismeretlen remegés kezdődött, mintha belülről sárkány marna. Lassan düh fortyogott, majd keserűség. Aztán mérhetetlen fájdalom és elárultság. Jött a szégyen, a bosszúvágy és újra a felindultság. Egész testem kényszeredetten összehúzódott, majd tüdőm megtelt oxigénnel, s a vállam megemelkedett, olyannyira, hogy el is hihettem volna, van még remény a felállásra.
Féktelen érzelmek háborogtak bennem. Akár egy háború, s mind figyelemért küzdött. Most ne félj, üvöltött a düh, s félresöpörte az aggodalmat. Fortyogó lávát indított.
Igen, meg akartam bosszulni. Ezt éreztem, végül csak ezt, ahogy a doktornő mély szemébe néztem.
- Hogy van? - kérdeztem hirtelen, s hangom olyan határozottan hangzott, hogy magamat is megleptem. Rám pislogtak, értetlenül, mire néhány perc után rászméltek, s sietve válaszoltak:
- Jobban.
Horkantottam.
Jobban.
Mindenki ezt mondaná. A pokolba is, hiszen én is mindig ezt mondtam, ha ezek a nők megkérdeztek minden látogatás elején! Hogyan is hihetnék nekik, ha tudom, hogy hazudnak?
Viszont... Egy részem, egy nagy részem hinni akart abban, hogy a kisfiam felépül. Hogy nem vette el még őt is tőlem az a vadállat.
Vállat vontam. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Nem mondtam el nekik mindent, de most egyszerűen nem tudom folytatni.
- S talán nem is kell! - üvöltött egy hang, s az ajtó nagy robajjal beszakadt. Sikítva ugrottunk fel, ahogy az árnyalak ránk vetette magát.
Ekkor kinyitottam a szemeim, ziháltam a rémálomtól. Megfordultam a paplanok közt, s egyik kezemmel elnyújtóztam.
Nyugtatni kezdtem magam, hogy az a fenevad soha többet nem érhet hozzám.


Új alkotás feltöltése