A messiás

2. helyezett / Novella
Téma: Erőszak

Kint még égtek a lámpák, halovány fénybe vonva a kis utcácskát, amikor a puritán, dísztelen épület előtt megálltam, és felpillantottam az ajtó felett elhelyezett, ugyanolyan snassz kiírásra. Igen, ez volt az a hely, amiről a többiek is beszéltek. Itt állt előttem az a ház, amely változást, újulást hozhatott az életembe - és amelyről ódákat zengtek a városban. Úgy tartották, őrültek háza ez, lecsúszott férfiak, nők és gyerekek helye. Egy olyan hely, ahol végre levetkőztethető a lélek legutolsó mocska.
Pont az a hely, ahol végre meglelhetem tragikus életem talán utolsó válaszait.
Mielőtt beléptem, megigazgattam a ruhámat, pont úgy, mint régen, munka előtt. Ma azonban uniformisomat egy feslő, agyonhordott melegítőfelső, és koszos, foltos nadrág alkotta, egy kifakult edzőcipővel kiegészítve.
Ma már pontosan csak egy voltam a sok közül, akik már csak egy utolsó esélyre vágynak, egy segítő kézre, amely talán kihúzza őket abból a fertőből, amelybe lesüllyedtek egy fényesebb jövőt hajkurászva.
Nem tudtam, mire számítsak itt. Mikor beléptem, omladozó válaszfalakkal voltam körbevéve. Ahová az egyetlen villanykörte fénye már nem ért el, ott vastagon állt a salétrom. A padló elképesztően nyikorgott és kopogott.
Egy különös ember fogadott. Talpig elegánsba öltözött, ing, zakó és bársonynadrág, mindez vörösben pompázva. Amikor a lámpa fénykörébe ért, ruhája olyan kinézetet kölcsönzött neki, mintha az ördög egy szolgálója lett volna. Arca egyébként jámbor volt, középkorúnak, olyan ötvennek tippeltem.
Időpontom volt, pontosan is érkeztem. Ez a jó tulajdonság szerencsére még rajtam ragadt előző életemből, úgy ahogy az udvariasság és az előzékenység is. Hiába, ezeket nem törölhette ki belőlem az igénytelen élet, és a sok megpróbáltatás.
- Ahol most van, az egy közösség - magyarázta, mikor már szemtől szembe ültünk egymással egy asztalnál, egy másik sötét szobácskában. Még egy pohár kávét is hozott, egy cukorral, tej nélkül, pont, ahogy én szeretem.
- Tudja, közösségünk még nagyon kezdetleges, és még várjuk a jelentkezőket, akik csatlakozni szeretnének. Sajnos nem volt pénzünk többre, de az csupán idő kérdése, mikor leszünk nagyobbak és szebbek…
A férfi kedvesen elmondta céljaikat, és sok más dolgot, engem pedig megfogott a fanatizmusa, a tenni akarása. Talán néhányan már megszállottnak látták volna - én viszont túl sok mindent éltem át ahhoz, hogy tudjam, e kettő nélkül nincs siker.
- Itt írja alá - tolt elém egy lapot a vörös ruhás férfi, miután megittam a kávémat, ő pedig mosolyogva elővett egy tollat. Egy szerződést nyomtak éppen a kezembe.
- Ne feledje, ezzel elfogadja a feltételeinket, a pénz befizetését, amely egyszeri, és vissza nem kérhető. Továbbá tanúsítja, hogy ön ateista, illetve nem lép ki közülünk, csak ha mi engedélyt adunk rá.
Egy tollvonással aláírtam a szerződést. Legbelül mintha tiltakozott volna a másik énem, de megtettem. Kicsi ár, de nagy nyereség - ez volt, amit kínáltak nekem, én pedig megragadtam.
- Ez esetben jöjjön velem - mosolyodott el a férfi, és jámboran egy faajtó felé intett. - Tudja, mielőtt találkozna a többiekkel, meg kell tisztítanunk önt a világ mocskától. Amit kérek, az csak az ön hite bennem, és a jóban. Megteszi?
- Igen - mondtam kíváncsian, és követtem őt.
Bent csak egy szék várt, egy kötél, és két vödör. Ezek láttán nagyot nyeltem, mert undorító bűz mart az orromba. Rossz érzésem támadt.
- Üljön le - mondta a vezető, és én úgy tettem. Kisvártatva két segítő jött be, mindkettejükön kapucnis pulóver, felhúzott csuklyával. Mielőtt szólhattam volna, odakötöztek a székhez, kezemet azonban szabadon hagyták - tehetetlen voltam, de mégsem az.
Az első vödör odakerült elém. Nem láttam tisztán, mi volt benne, de vérszag keveredett a barmok szagával.
- Kecskék szívei - mondta a vezető. - Kenje be magát velük. A megtisztulás első fázisa ez.
Nem értettem, mire kell ez, ráadásul undorodtam a feladattól. Képtelen voltam akár már megmozdulni is. Nem léphetek ki…
- Látom, segítség kell. Tudja, sokan nem akarták, mert nem tetszett nekik. Pedig muszáj, mert már közénk tartozik.
Az egyik segítő hátrafeszítette a fejem, elég durván, a másik pedig kenni kezdett. A szív és a vér még meleg volt, párologni kezdett a hűvös szobácskában. Mivel hátrafeszítették a fejemet, semmiféle kiáltás nem hagyta el a torkomat. Addig kentek, míg a vörös folyadék le nem csordult az államon, a fülemen, és lent tócsába nem gyűlt a padlón.
Lihegtem, mikor elengedtek. Fáztam, arcom mégis égett a vér melegétől.
- Nagyszerű - mosolyodott el a vörös ruhás. - Tud inni egyedül, vagy abban is kér segítséget?
A kérdés lesújtóan hatott rám. Kezemmel fogást kerestem a béklyómon, de hiába volt minden; túl erősen tartott engem. Azzal a tollvonással végleg elrendeltem a végzetem.
- Megteszem… - nyögtem, majd a férfi a kezembe nyomott egy poharat, és az ölembe rakta a második vödröt.
A benne lévő folyadék sűrű volt, és még habzott is. Mintha sós nyálat ittam volna, vacsorám érezhetően megmozdult odabent.
- Gyerünk, igya!
Egyre mohóbban ittam. Nyál csorgott ki az ajkaim közül, ahogy sietve emeltem számhoz a poharat újra, újra és újra. A lötty minden nyelésnél undorítóbbnak tűnt, az utolsó korty után gyomrom pedig feladta a küzdelmet. Bár nem akartam, viszontláttam a vacsorát.
- Jó! - kiáltott fel a vezető, miután az utolsó nyögésem is elhalt. - Ha az utolsó fázist is kiállta, találkozhat a többiekkel.
- És ha nem? – kérdeztem erőtlenül.
- Olyan nincs. Hisz tudja, nem léphet ki, amíg engedélyt nem adok rá. Hallotta, hogy megtettem volna? Na, ugye, hogy nem.
Nem tehettem semmit, hisz aláírtam a szerződést, és odaadtam a hitemet - és most már láttam, hogy mindhiába.
A két segítő kiment, majd mikor visszatértek, mindkettejük kezében egy-egy hosszú, enyhén hajlított tárgy jelent meg. Az egyikük kezében kés is volt, azt nekem adták.
- Most meg fog szabadulni a kényelmes élet minden fertőjétől - mondta magyarázatképpen a férfi. - Először el kell vágnia béklyóit, majd megbocsátani mindnyájunknak, hogy tiszta lappal léphessen tovább.
Nem is kérdeztem, vagy ha igen, csak artikulálatlan hörgés jött ki ajkaim közül. Az egyik segítő megint hátrafeszítette a fejemet a csavart tárggyal, ami csontból volt. Valamiféle szarv lehetett.
Kétségbeesetten kapálóztam a késsel, de csak a levegőt vagdostam ezer darabra. A szorítás pedig nem enyhült egy ideig. Csak azután, miután vágást ejtettem az engem megbénító segítő kézfejébe. Most a másik jött és beleszúrt a mellkasomba. A támadás elég erős volt ahhoz, hogy fájjon és vérezzen, de ahhoz nem, hogy megöljön. Fulladozva, pánikszerűen vagdostam a kötelet, amely kínzóan lassan feslett szét.
Hirtelen ugrott egyet a világ, és a padló arcon csapott. Eldőltem és nem tudtam mozdulni se. Legalább a kés a kezemben maradt, és folytathattam a kiszabadulást, amely továbbra is pokolian lassan ment. Közben csak úgy záporoztak rám az ütések, mindegyiknél egyre jobban fájt, egyre jobban elvesztettem józan tudatom.
Végül a kötél engedett, én meg felszabadultnak éreztem magamat, megpróbáltam felállni, de az egyik támadó a nyakam alá szorította a szarvat, és a vörös ruhás elé vonszolt. Hiába próbáltam kapálózni vagy ütni, nem ment. Ki voltam szolgáltatva nekik, nem tehettem semmit.
A férfi meg csak mosolygott, hirtelen mintha már őrültség tükröződött volna szemében.
- Itt a kulcs nálam - mutatta fel a kis tárgyat. - Itt tovább mehet. Álljon fel!
Sajgó végtagjaim sem akadályoztak, hogy felálljak, de félúton visszacsuklottam. Az egyik segítő megütött.
- Álljon fel!
Nem tudtam, újra és újra visszahulltam.
- Másképpen nem mehet tovább - incselkedett a vörös ruhás. - Ezt akarja? Gyerünk, hajrá!
Ismét fojtogatni kezdtek, és így állítottak talpra. Nyelőcsövem mostanra már teljesen összeszűkült, a levegőt reszelve és erőlködve vettem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elengedtek, én pedig legyőzötten elterültem a földön. Mindannyian nevettek rajtam.
- Ki akar jutni innen, igaz? - kérdezte mosolyogva a férfi.
Az elmúlt percek összes fájdalma rám zúdult. A gyomrom kavargott, a fejem és testem égett, csontjaim sajogtak. De ami bántott, az az volt, hogy megszégyenítettek, elvertek, mint egy élettelen rongybabát.
Nem akartam semmit, csak kijutni innen.
Utolsó erőmmel átöleltem a férfi lábait, mint egy védelmet akaró kiskutya. Még halk hangot is kiadtam, egyfajta szánalmas nyöszörgést.
- Mit szeretne? Kivigyem innen?
- Igen… - nyögtem fel.
- És mit kell mondani ilyenkor?
- Kérem… - halt el a hangom erőtlenül. Most már teljesen leborultam a hamis messiás előtt.
A két segítő szótlanul felállított, a férfi csak mosolygott.
- Gratulálok, tovább lépett. Minden jót!
Az utolsó mondat visszhangot vert a koponyámban, ahogy a két ember bedobott egy sötét szobába, és rám zárták az ajtót. A kulcs kattanása a zárban úgy hatott rám, mint egy puska lövése a fejbe; egy kegyelemdöfés.
Belecsaptam az ajtóba, de hiába, ezzel nem mentem semmire.
A szobában elképesztő dögszag fogadott. Mindenfelé csak kifeszített szájú, szarvuktól és szívüktől megfosztott kecsketetemek feküdtek. Mintha ők is nevettek volna a félőrült barmokon, akik idejöttek, és be lettek csapva.
A kegyetlen az egészben az volt, hogy a szoba másik végében ott állt egy nyitott ajtó, amely elvezetett innen, messze. Kisétálhattam volna, csak úgy természetesen, és élhettem volna tovább az életem.
Semmi kedvem nem volt továbbállni. Lefeküdtem az egyik kihűlt tetem mellé, testem még mindig sajgott. Ahogy körbenéztem, láttam, nem csak én maradtam itt, sok más ember élettelen teste is ott feküdt némán.
Nem volt semmiféle megtisztulás, sem segítség, sem célok. Egy illúzió volt az egész, pont az olyanoknak, mint én. Előző életemben talán egy tollvonással felszámoltam volna az összes ilyen fertőt. De manapság már nem voltam semmi más, csak egy a sok hajléktalan, büdös és lecsúszott emberek között, egy naiv senki, akiket a vörös ruháshoz hasonló szélhámosok kizsákmányolhatnak hamis ígéretekkel. Soha többé nem nyerhettem már vissza a régi életem, nem voltam már más, csak egy megszégyenített csonk. Itt vártam, és várok, napokig, hetekig, hónapokig, nem tudtam. De annyi biztos, hogy soha nem felejtem el, hogy egy csaló istenség megszégyenített.
Így jár az, aki a messiást keresi, de csak az ördögöt találja, gondoltam reményvesztetten, ahogy becsuktam a szememet, és merengeni kezdtem a kintről beszűrődő fények halovány derengésében.

Új alkotás feltöltése

​Kedves Máté, gratulálok az írásodhoz, sikerült olyan módon közelíteni a témához, hogy elemelted a hétköznapoktól, mégis pontosan ábrázoltad a megváltásra vágyó és helyette​ erőszakot és a megaláztatást elszenvedő ember lelki és testi folyamatát. ​