Ne félj a hangodtól

6. helyezett / Slam poetry

Csend van. Nincs semmi természetfeletti, nincs lázadás, és semmi megváltó kiáltás, csak üres némaság. Csak csend, és csendben lebilincselt kezek, csendben befogott szájak.
Létezés van. És ez már önmagában természetfeletti. Már magában az, hogy az ember létezik, mint hús-vér kreálmány, mint mesteri váz, feltöltve érzésekkel, véleményekkel, gondolatokkal – önmagával. Azzal, ami emberré, ami igazán valódivá teszi, nem pedig csak egy keretté.
Hiába azonban minden, és felesleges a lét – mitől lenne bármi is mestermű, ha senki sem csodálhatja a benne rejlő igazi kincseket? Mit ér bármi, ami elnyomásban, leszíjazva, és önmagától megfosztva él.
Csend van. Továbbra sincs semmi, csak gyilkos csend. Két kezével nyakakra tapad, és úgy fojtja el az összes meg nem született hangot.
Létezés van. Életnek csupán csak álcázott magánzárka. Embergépek tömeges börtöne. Embergépek, géppé vált emberek, melyek száma egyre csak nő.
Nincs annyi kéz, ami be tudna fogni ennyi szájat, sem egyéb olyan ostort markoló végtag, mely el tudna érni a legtávolabbi, legtitkosabb sikátorokba, és ott embergépek földhöz láncolt izzó drágaköveihez.
De mégis félelem van. És ebből fakadóan csend is. Elnyomás. Nem törheti át a némaság falait az, ki hangját fél felemelni, és nem foghatja le az elnyomó kezeket az, aki ütésektől retteg.
Csend van. Érdektelenség és teljes monotonitás. Nincs akció, nincs lázadás. Csak elmékben növekvő nyomás. Eszmék, intelmek, alkotások, melyek ki akarnak törni, melyeknek tér kell, melyeknek nem elég egy magánzárka. Lehet bármekkora a félelem, bármilyen erős a szorítás, ha kipattan az első szikra... Nem lesz se kéz, se egyéb olyan testrész, mely vissza tudná fogni a lángokat.
És meg kell történnie. Sikátorokban, sötét zugokban bujkálnak, és nem látják őket, az embergépeket, de jelen vannak, és lesz amelyik nem bírja, lesz, amelyiknek túl nagy lesz a nyomás, és kitörnek belőle gondolatai – akiből kitör önmaga, elsöpörve ezzel mindent.
Futótűz van. Lebilincselő láncreakció. Naiv bárki, aki valaha is azt hitte, örökké lehet foltozni a lyukakat a falon. Most pedig... Sorra dől az összes. Már nem lehet megállítani. Lángra gyúlt elmék, világos, izzó eszmék. Kimondott szavak. Megtört csend.
Lázadás van. És jöhet most már bármilyen bosszúálló pofon, pokoli fegyver, a hangok kitörtnek celláikból, és az ég felé szárnyalnak, fel, a magasba, bevilágítva az égboltot, onnan pedig villámként sújtanak le minden ketrecre.
Igazi élet van. Igazi. Éld. Csatlakozz te is. Engedd be a fényt, törd meg csended, hallasd hangod.
Te magad vagy. Te, mint a mestermű. Te, és a szavaid. És majd csak akkor tudhatod meg mennyire vagy igazán élő és éber, ha ahhoz eléggé hallatod hangod. Ne legyél üres, sötét váz, vagy eldobható keret. Ne félj a lázadástól. Ne félj a hangodtól.

Új alkotás feltöltése

Slamednek jó schwungja van, húzása, áramlása. Látni az ívét, ahogy a mozdulatlan csendből eljutunk a megszólalásig („lázadásig”). De tudnunk kéne, miért. Miért és miből kell kitörni. Eredeti gondolatok, de nem elég tiszták, mondatról mondatra végig kéne menni rajta, és elgondolkodni újra a szavak értelmén (például az emberfeletti szó jelentésén).

Ne félj a hangodtól

Csend van. Nincs semmi emberfeletti, nincs lázadás, és semmi világmegváltás, csak némaság. Csak csend, és csendesen megkötött kezek, csendesen befogott szájak.
Létezés van. És ez már önmagában emberfeletti. Már magában az, hogy az ember létezik, mint hús-vér kreálmány, mint mesteri váz, feltöltve érzésekkel, véleményekkel, gondolatokkal – önmagával. Azzal, ami emberré, ami igazán valódivá teszi, nem pedig csak egy vázzá.
Hiába azonban minden: Mit ér ez a mestermű, ha senki sem láthatja meg mi rejlik odabent? Mit ér bármi, ami félelemben él?
Csend van. Továbbra sincs semmi, csak gyilkos csend. Két kezével nyakakra tapad, és úgy fojtja el az összes meg nem született hangot.
Élet van. Életnek álcázott magánzárka. Embergépek tömeges börtöne.
Nincs annyi kéz, ami be tudna fogni ennyi szájat, és nincs olyan végtag, mely el tudna érni a legtávolabbi, legsötétebb sikátorokba.
De mégis félelem van. És ebből fakadóan csend is. Nem törheti át a némaságot az, ki hangját fél felemelni, és nem foghatja le az elnyomó kezeket az, aki visszatérő ütésektől retteg.
Unalmas csend van. Semmi akció, semmi lázadás. Csak elmékben emelkedő nyomás. Eszmék, intelmek, alkotások, melyek ki akarnak törni, melyeknek tér kell, melyeknek nem elég egy magánzárka. Lehet bármekkora a félelem, bármilyen erős a szorítás, ha kipattan az első szikra... Nem lesz se kéz, se egyéb olyan testrész, mely vissza tudná fogni a tüzet.
Futótűz van. Lebilincselő láncreakció. Naiv bárki aki valaki is azt hitte, örökké lehet ezt tartani. Most már soha nem lehet megállítani. Lángra gyúlt elmék, világos, izzó eszmék. Kimondott szavak. Megtört csend.
Lázadás van. És jöhet most már bármilyen bosszúálló pofon, pokoli fegyver, a hangok kitörtnek celláikból, és az ég felé szárnyalnak a magasba, bevilágítva az égboltot, onnan pedig villámként sújtanak le minden ketrecre.
Igazi élet van. Igazi. Éld. Csatlakozz te is. Engedd be a fényt, törd meg csended, hallasd hangod.
Te magad vagy. Te, a mestermű, és a szavaid. És majd csak akkor tudhatod meg mennyire vagy igazán élő és éber, ha ahhoz eléggé hallatod hangod. Ne legyél üres, sötét váz, eldobható keret. Ne félj a lázadástól. Ne félj a hangodtól.