Ádám és Éva

Műfaj: Novella

Kellemes nyugati szél fújt, az a fajta, ami még magában hordozta a visszaszorult tél utolsó fagyos leheletét, ám ez kifejezetten frissítő, sőt élénkítő hatást gyakorol az szellemre egy forró és bágyadt délután. S ez a váratlan levegőváltozás a legjobb pillanatában látszott kibontakozni a lemenő nap sugaraival összekapcsolódva, ugyanis egy földöntúli harmóniát teremtett, melyben az ember annyira el tud veszni, hogy néha teljesen kiszorul az idő monoton dimenziójából. Ahogy az egy padon üldögélő fiatal párral is megtörtént.
A fiú gondolataiba mélyedve nézte az előttük haladó hajók változatlan ütemű mozgását, miközben a lány óvatosan átkarolta és a vállára hajtotta a fejét ügyelve arra, hogy tettével nehogy megzavarja az elme precíz munkáját. A csend és a pillanat szinte egy egyszerre lélegező lénnyé olvasztotta őket. A lány, ha behunyta a szemét valósággal érezte fiú fejében futó grandiózus terveket. Talán percek, de az is lehet, hogy órák teltek el így szótlanul, mégse némán. Meg sem mozdultak akár egy szoborcsoport, mely a végtelennek állít emléket az időtlen keze által faragva.
Azonban a festői idillt váratlanul egy szomszédos társaság hangos viháncolása törte meg. A lány szinte észre sem vette a váratlan hangrobbanást, ám a fiú annál inkább. Összeráncolta kisimult homlokát és vérfagyasztóan szúrós tekintettel a zaj irányába nézett. Egy 6-8 fős, igen jó kedélyű csapatot vett észre nem messze tőlük, akik engedve az alkohol csábításának szabad szájú beszédükben nem nagyon ügyeltek a magyar nyelv ékes szavainak használatára. A lány is oda pillantott, de nem tulajdonított nagy jelentőséget az eseménynek, ezért inkább visszatért a hőn szeretett vállra. A fiú hosszasan bámulta őket, majd tehetetlenül vissza fordult a hajókhoz, de hiába. A pillanat varázsa elillant akár a kellemes szellő s helyébe sötét hideg kezdett szivárogni. A fiú egy ideig idegesen csóválta a fejét majd bosszúsan morogni kezdett.
- Az embereknek nem lenne szabad beszélniük! – mondta morcosan, majd kutatni kezdett kabátja zsebében.
- Nem lenne szabad beszélniük? – érdeklődött a lány kíváncsian s akarva akaratlanul de elmosolyodott.
- Hát nagyon nem! Nézz csak körül, mindenki azt mond, amit akar és hová jutott ez a világ! Én mondom, legjobb lenne, ha korlátozva lenne a beszéd képessége. Különben is, mi az hogy képesség, a probléma már ebben is megmutatkozik. Az nem képesség, ami minden boldog boldogtalannak jár, hanem lehetőség, amit kemény munkával ki lehet érdemelni! – amint e szavak elhagyták a száját, a fiú elégedetten hátradőlt, akár a nagy gondolkodók egy embert próbáló szónoklatot követően.
A lány gyengéden megsimogatta a kezét, majd azt kérdezte:
- És ki döntené el, hogy ki érdemes szólni és ki nem? Mert ha szerinted ez egy lehetőség, akkor nyilván vannak bírák vagy szakértők, mint például a pályázatoknál, akik ítélnek ez ügyben, nemde?
- Persze hogy vannak! – vágta rá a fiú és hangjában érződött a lenézés, bár szerette a lányt, ám nem tekintette komoly ellenfélnek, pláne nem egy ilyen filozófiai kérdés vitájában.
A lány nem volt ostoba, olvasott a sorok között, de nem tudott haragudni a párjára, helyette inkább beszállt a játékba.
- Nyelvészek? – érdeklődött, mintha mit sem sejtene a válaszról.
- Nyelvészek?!? Ugyan már! Egy ilyen felelősségteljes döntés csak és kizárólag a társadalom legokosabb tagjainak a kezét illeti.– mondta mély elkötelezettséggel a hangjában.
- Tehát a nyelvészek nem azok?
- Abszolút nem! Ne érts félre, ők is csinálnak valamit, de az nem említhető egy lapon korunk legnagyobb koponyáival. Az igazi tudósokkal! – magyarázta a fiú olyan gondossággal, mintha az új szülött fiát avatná éppen be a világ nagy igazságaiba.
- Ők a… – itt egy picit megállt a lányt engedve, hogy vitapartnere fejezze be a mondatot.
- Matematikusok, fizikusok, vegyészek, mérnökök stb. – sorolta a fiú, mintha mi sem lenne természetesebb s közben lezseren tovább kutatott a kabátjában.
- Na de akkor kik lennének a tudósok a te világodban, ha ők a munkájuk végzése helyett az embereket vizsgálnák és csoportosítanák alkalmasság alapján? – kérdezet a lány, miközben mélyen a fiú szemébe nézett.
Ezen az okfejtésen egy picit megriadt a fiú, egyáltalán nem számított komoly válaszra a lány szájából, pláne nem ilyen összetett érvelésre. De félretéve a megrökönyödést gyorsan igyekezett áthidalni a keletkezett problémát az elméletében.
- Természetesen nem minden tudósra gondoltam, csak bizonyosakra – egészítette ki mondandóját magabiztosan, mintha ez az információ már korábban is elhangozott volna és csak a lány figyelmetlenségének lenne betudható a zavar.
A lány bűnbánatot színlelve elmosolyodott, mintha nem érezné, hogy fogást talált a kikezdhetetlennek hitt filozófián.
- A tudósok szeretik a munkájukat? – kíváncsiskodott megtörve a diadalmas csendet.
- Mi? Már hogyne szeretnék? A társadalom legfontosabb tagjának lenne hatalmas megtiszteltetés. Ez mindenkinek az álma!
- Akkor hogy lenne szíved megmondani például egy matematikusnak, hogy mostantól te nem a hőn szeretett munkádat végzed és fürdőzöl a dicsőségben, hanem helyette az embereket tanulmányozod? Közöttük ki döntene? – faggatózott a lány egy huncut mosollyal a szája szélén.
A fiú sanyarúan tapasztalta, hogy alábecsülte kedvesét és lassan, de biztosan kezd belebukni ebbe a vitába. Így átgondolva a helyzetet, taktikát váltott. Ránézett a ragyogó szemű lányra és hangosan nevetni kezdett, mintha az elhangzó kérdések egyszerűségük okán csupán viccek lennének egy olyan hatalmas intellektus szemében, mint ő.
- Látom teljesen félreértettél! Én azt akartam mondani, hogy mindenki csak a maga területén szólhasson, amihez tényleg ért. Mint ahogy a mondás is tartja, ha ismered: suszter maradjon a kaptafánál. Érted? A lány hevesen bólogatni kezdett, mint aki tényleg elhiszi, hogy ő járt tévúton s ez a fiúnak megadta a kellő bíztatást, hogy hevesebben folytassa – Mert gondolj csak bele, milyen lenne, ha bemennél a pékhez venni egy kenyeret és helyette ő elkezdené neked magyarázni a kvantum fizika lapjait. Te meg ott álnál kenyér nélkül és még csak egy büdös szót sem értenél abból, amit mond! – Az utolsó szavakat szinte alig bírta normálisan kimondani, annyira elfogta a gúnyos és öntelt kacagás ördögi szikrája.
A lány csak bőszen bólogatott tovább, pedig tudta, hogy az előbb eléggé megszorongatta a tévedhetetlenség nagy bajnokát.
- Tehát suszter a kaptafánál, programozó a számítógépnél, ha jól értem? – tisztázta az újabb félreértések elkerülése végett.
- Pontosan! A képleteket alkossák a matematikusok, az utcát meg seperjék az utcaseprők. Így kerek a világ! – ismételte meg monológját a fiú boldogan, hisz úgy érezte, dacára a kezdeti nehézségeknek, végül mégis övé a győzelem.
- Hogy is hívják a facebook-os figurát, valami Zucker… ki tudnál segíteni édes? Tudod hogy a nevekkel hadi lábon állok?
A fiú kihúzta magát és kajánul elmosolyodott, s képzeletében nemcsak az intelligencia, de a lexikális ismeretek terén is messze partnere fölé magasodott.
- Mark Elliot Zuckerberg – vágta rá diadalittasan s fejben már kezdte is gyűjteni az adatokat egy rövid kiselőadáshoz az oldal technikai működését illetően, informatikai szakkifejezésekkel és programozási zsargonnal megfűszerezve.
- Igen, a Zuckenberg, mindig elfelejtem, pedig a ő a legjobb példa erre – jelentette ki a lány kísérteties nyugalommal a hangjában.
- Mire? - kérdezte a fiú riadtan. ugyanis valami vészjóslót látott párja arcán.
- Zuckerberg, szakterülete szerint irodalomtörténész. Ezt nem tudtatd? – mosolyodott el a lány, majd átölelte a teljesen összezavarodott fiút.
A fiú teljesen megdermedt. Szinte érezte, ahogy a képzeletbeli hurok összeszorul a nyaka körül és a hóhér kimondja a két legborzasztóbb szót, amit egy ilyen elme hallhat: sakk-matt. Dühösen ellökte magától a lányt és idegesen kabátja belső zsebeiben kezdett kutatni.
- Kiforgatod a szavaimat! Mert nem értesz semmit! Én itt komoly társadalomfilozófiai problémákat próbálok feltárni előtted, te meg csak a nyavalyás részleteken lovagolsz!
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani, biztos félre értettem a dolgot, de ha elmagyaráznád újra az elejétől? Akkor szerintem már megérteném – mormolta a lány szemlesütve, majd, hogy nyomatékot adjon szavainak, megpróbálta megcsókolni a duzzogó fiút, de az elhúzta az arcát.
- Na jó legyen! – egyezett bele a fiú, mintha csak a lány kedvéért kezdene bele újra a szónoklásba. Persze erről szó sem volt, a valóságban majd kicsattant az örömtől, hogy mindent hátrahagyva elölről kezdheti mondandóját. Hisz végre itt volt az esély, amire annyira várt.
- Szóval én már a vitánk elején is azt akartam mondani, hogy a szólásszabadság egy kiváltság s mint ilyen, nem illet meg mindenkit. Akár a múlt század elején a szavazásnál, itt is cenzust kéne bevezetni, csak nem a vagyon a képezné a becslés, vagyis a különbség alapját, hanem az iskolai végzettség. Ezért nem értem mit akartál bizonyítani a Zuckerberg teóriáddal. Ő is diplomás, akárcsak egy mérnök és az jelen esetben teljesen mindegy, hogy milyen szakot végzett, a lényeg: van egy felsőoktatási intézmény által hitelesített oklevele, amely bizonyítja képességeit. Egy ideális világban pedig ez lenne a feltétele annak, hogy kinyissa valaki a száját. – Amikor az utolsó szó visszhangja is elhallgatott a fülében, a fiú valahogy furcsa elégedettséget érzett, mintha ezúttal tényleg sikerült volna valami évezredes igazságot mindössze pár mondatba sűrítenie úgy, ahogy azt előtte még senki nem tette.
- Ez azért túlzás, nem? – puhatolózott a lány bizonytalanul.
- Egyáltalán nem! Diploma nélkül hogy alkotsz maradandót? Miként járulsz hozzá az emberiség előmeneteléhez?
- De olykor a legtudatlanabb, legegyszerűbb emberek teszik a legnagyobb lépéseket történelmünkben – fűzte hozzá a lány.
- Miféle badarság ez már megint? - ráncolta össze a fiú a szemöldökét.
- Nem, ez most komoly! Einstein-nek volt diplomája?
- Már hogyne lett volna! – vágta rá a fiú szinte azonnal. Most hibát vétett, gondolta magában, ha Einstein-ról van szó, nem tud megfogni, szinte mindent olvastam, amit valaha az az ember kiadott a kezéből. Majd derűsen hátradőlt, összekulcsolta a kezét és várta az újabb kérdést.
- És Einstein feleségének – folytatta a lány.
- Mindössze egy érettségije volt, de az is éppen hogy csak – válaszolt a fiú, s akarva akaratlan szája elfintorodott.
- S kinek köszönhető a kedvenc elméleted? – tette fel a végső nagy kérdést a lány egy csalafinta mosoly társaságában.
- Einstein-nek, kinek másnak!
- Ebben tévedsz! Az összefüggéseket valóban Einstein alkottat meg, azonban az elmélet a feleségének köszönhető – magyarázta a lány, s az a csalafinta mosoly egyre csak tágult az arcán.
A fiú mozdulni sem tudott az ámulattól, nemcsak a vitát látta elveszni, de a szigorú racionalitáson nyugvó megingathatatlan világát is összeomlani érezte. Zavarában csak ennyit tudott kinyögni hirtelen:
- Mégis mi a különbség?
- Elég sok! Einstein hosszú évek kemény munkája árán létrehozta a modern fizika alapját jelentő képletek és szabályok sokaságát, azonban ha rajta múlik, ez sosem kerül ki az asztalfiókból. Albert barátunk ugyanis sokáig halogatta a tudományág megújításnak papírra vetését. Hogy miért? Mert nem volt biztos abban, hogy ezek a felvetések megállják a helyüket a kor szellemiségében. Egy este aztán a felesége unszolására előadta neki az elképzelésit a vacsoraasztalnál. A nő egy árva szót sem értett az egészből, mégis merev csodálattal figyelte a férfi előadását, majd amikor befejezte csak annyit mondott a létező legnagyobb magabiztossággal: Ez korszakalkotó, most azonnal láss hozzá az íráshoz! És így is történt. Pár hónapra rá a könyvesboltok polcain pedig megjelent az alkotás, ami átformálta a fizika tudományát, a Speciális Relativitáselmélet. És mondj bármit is, ez sohasem történhetett volna meg, ha egy tudatlan nő nem nyitja ki a száját.
A lány gyengéden megsimogatta a fiú vállát és kíváncsian várta a hatást.
- Talán pár dologban tévedtem, de az ostoba embereket akkor sem lenne szabad szóhoz jutni. Az olyanokat, mint… – azonban nem fejezte be a mondatot, ugyanis lassacskán kezdett kifogyni az ellenpéldákból. Kétségbeesetten a lány szemébe nézett, mintha tőle várna segítséget ellene. Legnagyobb szerencséjére párja érezte, hogy sarokba szorult, ezért helyette is vitába szállt.
- Például a szellemi fogyatékosok? – kérdezte a fiú szájába adva a szavakat.
- Ahogy mondod, azok például minek beszélnek, amikor nem képesek mondani semmi értelmeset? – csettintett elégedetten a fiú, végre megtalálta a bomba biztos témát.
- Kikre gondolsz konkrétan? – érdeklődött a lány.
- Hát mit tudom én, azokra az idétlen figurákra, akik egész nap csak ülnek és néznek maguk elé, például. A fiúnak fogalma nem volt az ilyen típusú betegségekről, csak vaktában blöffölt valamit, mert világ életében megvetéssel tekintett a szerényebb képességekkel bírókra.
- Mondjuk az autistákra? – tudakozódott a lány mintha, nem lenne meg a fejében máris a vita következő 10 párbeszédének pontos forgatókönyve.
- Pontosan! Ahogy azt már korábban is említettem, a szólás jogát védeni kell az arra méltatlanoktól. Ennek legjobb eszköze pedig az intelligenciához kötött cenzus bevezetése. – Ez az, végre megvan a megoldás! - gondolta magában a fiú, bár hosszú út vezetett idáig, de megérte. A tökéletes világ vázlata minden rá fordított percet megér. Majd újra kutatni kezdett a kabátjában.
- Nem láttad az esőembert igaz? – nyugtázta a lány, miközben megfogta a fiú mindkét kezét.
- Nem. Miről szól?
- Tudod, az autizmusnak van egy speciális fajtája, az úgynevezett Asperger szindróma. Az ebben szenvedők esetében továbbra is fennáll a szociális érzékelés szinte teljes hiánya, azonban ez a tünet kiegészül az elképesztően magas intelligencia és a páratlan gyorsaságú problémamegoldás csodás képességével. Többen a nagyra becsült tudósaid közül is így életék le az életüket.
A szavak után mély csend következett, a fiú meredten nézett maga elé lehorgasztott orral. A lány a hátát simogatta miközben az eget fürkészet tekintetével. Ám ekkor eszébe jutott valami:
- Tulajdonképpen mit keresel?
- Mi van? – vágta oda gorombán a fiú.
- Egész idő alatt a kabátodban turkáltál, amíg beszélgettünk. – jegyzete meg a lány változatlan szeretetteljes hangon.
- Ja, az almát, amit még az öreg kertjében szedtünk, délután valahova elraktam és most nem találom.
A lány hangosan felnevetett és átölelte a fiút.
- Most mi van?
- Azt mondtad én rakjam el, mert összeragacsozná a kabátodat, s azzal elővette az almát a táskájából és a fiú kezébe tette.
- Legalább ez! – jegyezte meg a fiú keserű csalódottsággal a hangjában.
A lány elmosolyodott majd megigazította a fiú meggyűrődött kabátját s azután azt mondta:
- Lehet, hogy abban nem értünk egyet, hogy hogyan használjuk a szavakat, de száj sokkal szabadabb dolgokra is alkalmas, majd azzal a lendülettel rávetette magát fiúra és megcsókolta.
A fiú sok mindenre számított, de erre nem, így kezdetben meg kellett kapaszkodnia, hogy kiegyensúlyozza a lány lendületét, de aztán karjaival ő is átölelte kedvesét. Az alma ekkor kiesett a kezéből, ám ez nem érdekelte. A gyümölcs a földre hullott, majd gurulni kezdett az egyenetlen talajon egészen a vízig ahol halk csobbanással elmerült. Ám senki sem törődött vele, csak süllyedt, süllyedt és süllyedt…

Új alkotás feltöltése