Így szólott Zarathustra

7. helyezett / Esszé

A teljes szólásszabadság, mint gondolataink kifejezésének önálló és független rendszere, jelenleg nem megvalósítható törekvés. Az akadályokat nem a politikai nézetek vagy az egyének kölcsönhatásai jelentik, hanem a technikai, sőt talán még inkább filozófiai korlátaink. Hiszen, tartozzunk bármely nációhoz ezen a földön, mindnyájunkat gúzsba köt kultúránk alapvető kommunikációs hálója, az anyanyelv. Gondoljuk csak végig, mielőtt véleményünket érvényre juttathatnánk, előtte szavakba kell öntenünk azt. És itt veszik el a tiszta önállóság. A szavak ugyanis a köznyelv fogaskerekei, és mint ilyen, egy közmegegyezésen alapuló szimbólum gyűjtemény szerves részei. Mintha az egyéniségünket jelképező szobrot nem egy érintetlen tömbből faragnánk ki, hanem futószalagon gyártott egyforma elemekből akarnánk összerakni. Ezzel pedig lemondunk a határok nélküli önkifejezés lehetőségéről és az évezredes megszokás illetve hagyományok gátjai mögé szorítjuk szabadságunkat. Viszont ez aligha a mi döntésünk, sokkal inkább a koré, melyben élünk s a technológiáé, mely jelen állás szerint nem képes lehetővé tenni az intellektus közvetlen kifejtését.
Így véleményem szerint sokkal helytállóbb foglalkoznunk a kérdéssel, szükség van-e a szólásszabadságra? Erre sokan azt a nyilvánvaló választ adnák, hogy persze, hisz ez az egyik alappillére 2000 éves álmaink beteljesülésének, viszont elfelejtenének hozzátenni egy apró, ámde mégis kulcsfontosságú szócskát: idővel. Sajnos, világunk nem áll túl jól a meghatározó jelentőséggel bíró innovációk hasznosítása terén, gondoljunk például a maghasadás technológiájának szolgálatunkba állítására. Míg a jobb kéz áramot termel és egy szebb világot épít, addig a bal folyamatosan a teljes nukleáris pusztulás Damoklész kardját lógatja a fejünk felett. Egy szó mint száz, fajunk érettsége nem áll feltétlen egyensúlyban lehetőségeinkkel.
Azonban egyéb problémák is állnak e nemes és utópisztikus elképzelés megvalósításának útjában. Ahogyan azt az interneten oly divatos szólás is tartja: ha nem tudsz újat mondani, inkább hallgass. Egyre inkább kezdünk az opcionális döntések és vélekedések világában élni, ahol az egyén számára legfőbb véleményformáló erő nem az önálló érdek vagy akarat, hanem a társadalom kohéziós ereje. Sokan, bár meglenne rá a joguk és a lehetőségük, mégsem élnek szabadságharcos őseink vérrel-verejtékkel kivívott örökségével. Nincs szükségünk egy magasabb hatalomra, mi magunk is elegek vagyunk, hogy elnyomjuk saját különálló gondolatainkat, és ezzel egy nagyobb rendszer elemévé váljunk. Részint divathóborttól vezérelve, részint pedig a félelem miatt, hogy egyéni nézeteink túlzottan elütnek majd az általánosan elfogadottól, ezzel visszatetszést váltva ki a sorba állított többségből. Ez utóbbi is tökéletesen mutatja, hogy a független véleményalkotás sokkal inkább képesség, mintsem jog. Hisz, míg a képesség eltékozolható és csak egy kihívás a kiteljesedés felé, addig a jog, az mindenkinek az elidegeníthetetlen sajátja, melyhez vér és verejték tapad.
S ha már így szóba kerültek a szabályok, vajon egy eszményi „szabad szájú” világban ki merne különbséget tenni egy komoly jelentéstartalommal bíró szent szöveg és egy zavart elméjű ember erkölcstelen szitkozódásai között?

Új alkotás feltöltése

Merész esszéd sokat vállal, sokfelé nyit, de szerencsére megtalálod saját gondolataid magját, az öncenzúra, önelnyomás és konformizmus paradigmakörben. Javaslom bekezdések alkalmazását, úgy tisztább, világosabb a gondolatvezetés, átláthatóbb a szöveg, jobban elkülönülnek az újabb és újabb felvetések.

Így szólott Zarathustra

A teljes szólásszabadság, mint gondolataink kifejezésének önálló és független rendszere, jelenleg nem megvalósítható törekvés. Az akadályokat nem a politikai nézetek vagy az egyének kölcsönhatásai jelentik, hanem a technikai, sőt talán még inkább filozófiai korlátaink. Hiszen, tartozzunk bármely nációhoz ezen a földön, mindnyájunkat gúzsba köt kultúránk alapvető kommunikációs hálója, az anyanyelv. Gondoljuk csak végig, mielőtt véleményünket érvényre juttathatnánk, előtte szavakba kell öntenünk azt. És itt veszik el a tiszta önállóság. A szavak ugyanis a köznyelv fogaskerekei, és mint ilyen, egy közmegegyezésen alapuló szimbólum gyűjtemény szerves részei. Mintha az egyéniségünket jelképező szobrot nem egy érintetlen tömbből faragnánk ki, hanem futószalagon gyártott egyforma elemekből akarnánk összerakni. Ezzel pedig lemondunk a határok nélküli önkifejezés lehetőségéről és az évezredes megszokás illetve hagyományok gátjai mögé szorítjuk szabadságunkat. Viszont ez aligha a mi döntésünk, sokkal inkább a koré, melyben élünk s a technológiáé, mely jelen állás szerint nem képes lehetővé tenni az intellektus közvetlen kifejtését. Így véleményem szerint sokkal helytállóbb foglalkoznunk a kérdéssel, szükség van-e a szólásszabadságra? Erre sokan azt a nyilvánvaló választ adnák, hogy persze, hisz ez az egyik alappillére 2000 éves álmaink beteljesülésének, viszont elfelejtenének hozzátenni egy apró, ámde mégis kulcsfontosságú szócskát: idővel. Sajnos, világunk nem áll túl jól a meghatározó jelentőséggel bíró innovációk hasznosítása terén, gondoljunk például a maghasadás technológiájának szolgálatunkba állítására. Míg a jobb kéz áramot termel és egy szebb világot épít, addig a bal folyamatosan a teljes nukleáris pusztulás Damoklész kardját lógatja a fejünk felett. Egy szó mint száz, fajunk érettsége nem áll feltétlen egyensúlyban lehetőségeinkkel. Azonban egyéb problémák is állnak e nemes és utópisztikus elképzelés megvalósításának útjában. Ahogyan azt az interneten oly divatos szólás is tartja: ha nem tudsz újat mondani, inkább hallgass. Egyre inkább kezdünk az opcionális döntések és vélekedések világában élni, ahol az egyén számára legfőbb véleményformáló erő nem az önálló érdek vagy akarat, hanem a társadalom kohéziós ereje. Sokan, bár meglenne rá a joguk és a lehetőségük, mégsem élnek szabadságharcos őseink vérrel-verejtékkel kivívott örökségével. Nincs szükségünk egy magasabb hatalomra, mi magunk is elegek vagyunk, hogy elnyomjuk saját különálló gondolatainkat, és ezzel egy nagyobb rendszer elemévé váljunk. Részint divathóborttól vezérelve, részint pedig a félelem miatt, hogy egyéni nézeteink túlzottan elütnek majd az általánosan elfogadottól, ezzel visszatetszést váltva ki a sorba állított többségből. Ez utóbbi is tökéletesen mutatja, hogy a független véleményalkotás sokkal inkább képesség, mintsem jog. Hisz, míg a képesség eltékozolható és csak egy kihívás a kiteljesedés felé, addig a jog, az mindenkinek az elidegeníthetetlen sajátja, melyhez vér és verejték tapad. S ha már így szóba kerültek a szabályok, vajon egy eszményi „szabad szájú” világban ki merne különbséget tenni egy komoly jelentéstartalommal bíró szent szöveg és egy zavart elméjű ember erkölcstelen szitkozódásai között?