Meg kellene tenni...

2. helyezett / Novella

Hatalmas kapuja volt. Mint a börtönöknek. Ez illet is hozzá, hiszen szinte mindenki annak tartotta. De csak szinte. Én nem. Nekem ez a kapu azt jelentette, hogy egy védett, külön világba léphetek. Oda, ahová mindig is tartozni akartam. Oda, ahová sikerült feltörekednem. Hogy miért? Először is, mert szegény vagyok. De nem úgy, mint ahogy te, kedves olvasó elképzeled. Amikor te elhúzod az orrod a trolin, a villamoson, mikor egy hajléktalan bűzét érzed, akkor én kifújom a levegőt, és megnyugodok. Mert otthon érzem magam. Ez arra emlékeztet. Arra, ahol felnőttem. Igen. Másodszor, mert roma vagyok. Bizony. Nem csak úgy félig, negyedig. Nem ám. Teljesen, tetőtől-talpig, ízig-vérig roma vagyok. Barna, olajos a bőröm, fekete, hosszú a hajam, szurokszínű, fényes a szemem. És a nevem, hát igen a nevem. Lakatos Afrodité. Lakatos is vagyok, meg Afrodité is. Nem igazán komolyan vehető név, tudom. De hát nem lehet mit tenni. Nem reklamálhattam 21 éve, mikor a faluvégi bába világra segített a családom 11.-ik gyerekeként. Nem mondhattam, hogy álljon meg a menet, tessék nekem valami tisztességes nevet adni, mondjuk, mint a Szilvia. Vagy az Ildikó. Vagy a Mária. Jó, az talán mégsem. Így hát, ezzel a névvel élek 21 éve.
És ezzel a névvel állok itt, ez előtt a kapu előtt. Nem is akármilyen előtt. Az egyetem kapuja előtt. Nem, nem koldulok. Ó, ne kérj bocsánatot a feltételezésért, megszoktam már. Nem, nem várok senkire. Én, Lakatos Afrodité, ide fogok járni. Mégpedig média és kommunikáció szakra. És újságíró lesz belőlem. És cikkeket fogok írni nagy újságoknak. Cikkeket, amiket olyan emberek fognak elolvasni, mint te, kedves olvasó. És nevetni fognak, vagy sírni, vagy hitetlenkedni, vagy a távoli rokonukra gondolni, vagy értetlenkedni, vagy felháborodni. Mindezt az én tollam hagyatékának hatására. Igen. Így lesz. És nem fogják tudni, hogy egy Lakatos Afrodité írta. Nem ám.
Csak először át kellene lépni ezt a kaput. Egy, kettő, most lépcső. Felmenni. Be, azon a súlyos tölgyfaajtón, amin a kilincs magasabban van, mint a fejem. (Mindig én voltam a legkisebb a családban.) Bemenni. Aztán elmagyarázni a portásnak, hogy nem koldulok, nem fogok hatalmas értékeket ellopni onnan, nem fogok hangos botrányt csapni. Elővenni a kopott utazótáskámból a szükséges iratokat, diákigazolványt, órarendet, hasonlókat. Megmutatni, és töretlen jókedvvel elbúcsúzni. Megkeresni az előadót, ahol az első órám lesz. Leülni a terem közepén körülbelül, elővenni a vadonatúj füzetemet, tollamat. Nem nagyon megbámulni az előttem ülő fiú laptopját. Utána felállni, köszönteni a tanár urat. Nem nagyon elámulni a hatalmas madárfészken a haja helyén. Gyorsan összeszedni magam, hisz már el is kezdte. Leírni, amit mond. Gyorsan beszél, de érthetően. Közben kicsit kinézni az ablakon, és arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt ülhetek. Felkapni a fejem. Engem kérdez. Megkérni, hogy ismételje meg, mert nem hallottam. Közben nem figyelembe venni a halk krákogást, nevetést, a tőle kapott szokásos lenéző szemeket.„Kisasszony, örülnék ha idefigyelne az órámra, és nem most fejlesztené a képzeletét elkalandozás közben. De ha már ilyen lelkesen gondolkodik, kifejthetné a véleményét a csoport előtt is, nem gondolja? Mivel felteszem azt sem tudja, hol tartunk, segítek, a téma a szólásszabadság. Kíváncsi vagyok a véleményére. Tessék, Öné a szó!”Elkezdeni: „Hát, hol is kezdjem… Mondhatnék hosszú, okos értekezést, beszédet a folyamatról, ahogy eljutottunk már csak a szólásszabadság fogalmáig is, panaszkodhatnék, bölcselkedhetnék, de nem fogok. Szerintem az, hogy Ön tanár úr ezt a kérdést így nyíltan, többé kevésbé valóban érdeklődve feltette nekem, és érdekli a saját véleményem valamiről ebben a világban, egy rózsás szoknyás, fonott, fekete hajú, roma, ráadásul Lakatos Afrodité nevű lány véleménye ezen az egyetemen, szerintem a legjobban bizonyítja a szólásszabadság létezését...” Aztán leülni, és elkerülni a csodálkozó szemeket. Igen, ezt kéne tenni. Csak először mondjuk elmozdulni a kapu elől végre. Olyan szép lenne. Lenne? Lesz is! Hiszen egy olyan országban élek, ahol ez egy Lakatos Afroditével is megtörténhetne, NEM?

Új alkotás feltöltése

Kegyetlen szövegednek éppen az az erőssége, hogy az elbeszélő nem sajnálja magát, úgy gyilkos, hogy végig önironikus marad, pontos a csattanó, bátran kilép saját elbeszélője mögül. Egy ponton megakad a szöveged, ez az a pont: „Kisasszony, Ön szerint van szólásszabadság?” Ugyanis nem életszerű a mondat. Mit kérdezne a valóságban egy tanár? Gondolkodj ezen, és találj megoldást!

Meg kellene tenni...

Hatalmas kapuja volt. Mint a börtönöknek. Ez illet is hozzá, hiszen szinte mindenki annak tartotta. De csak szinte. Én nem. Nekem ez a kapu azt jelentette, hogy egy védett, külön világba léphetek. Oda, ahová mindig is tartozni akartam. Arra a helyre, ahová sikerült feltörekednem. Hogy miért?

Először is, mert szegény vagyok. De nem úgy, mint ahogy te, kedves olvasó elképzeled. Amikor te elhúzod az orron a trolin, a villamoson, mikor egy hajléktalan bűzét érzed, akkor én kifújom a levegőt, és megnyugodok. Mert otthon érzem magam. Ez arra emlékeztet. Arra, ahol felnőttem. Igen. Másodszor, mert roma vagyok. Bizony. Nem csak úgy félig, negyedig. Nem ám. Teljesen, tetőtől-talpig, ízig-vérig roma vagyok. Barna, olajos a bőröm, fekete, hosszú a hajam, szurokszínű, fényes a szemem. És a nevem, hát igen a nevem. Lakatos Afrodité. Lakatos is vagyok, meg Afrodité is. Nem igazán komolyan vehető név, tudom. De hát nem lehet mit tenni. Nem reklamálhattam 21 éve, mikor a faluvégi bába világra segített a családom 11.-ik gyerekeként. Nem mondhattam, hogy álljon meg a menet, tessék nekem valami tisztességes nevet adni, mondjuk, mint a Szilvia. Vagy az Ildikó. Vagy az Ágnes. Jó, az talán mégsem. Így hát, ezzel a névvel élek 21 éve.

És ezzel a névvel állok itt, ez előtt a kapu előtt. Nem is akármilyen előtt. Az egyetem kapuja előtt. Nem, nem koldulok. Ó, ne kérj bocsánatot a feltételezésért, megszoktam már. Nem, nem várok senkire. Én, Lakatos Afrodité, ide fogok járni. Mégpedig média és kommunikáció szakra. És újságíró lesz belőlem. És cikkeket fogok írni nagy újságoknak. Cikkeket, amiket olyan emberek fognak elolvasni, mint Ön, kedves olvasó. És nevetni fognak, vagy sírni, vagy hitetlenkedni, vagy a távoli rokonukra gondolni, vagy értetlenkedni, vagy felháborodni. Mindezt az én tollam hagyatékának hatására. Igen. Így lesz. És nem fogják tudni, hogy egy Lakatos Afrodité írta. Nem ám.

Csak először át kellene lépni ezt a kaput. Egy, kettő, most lépcső. Felmenni. Be, azon a súlyos tölgyfaajtón, amin a kilincs magasabban van, mint a fejem. (Mindig én voltam a legkisebb a családban.) Bemenni. Aztán elmagyarázni a portásnak, hogy nem koldulok, nem fogok hatalmas értékeket ellopni onnan, nem fogok hangos botrányt csapni. Elővenni a kopott utazótáskámból a szükséges iratokat, diákigazolványt, órarendet, hasonlók. Megmutatni, és töretlen jókedvvel elbúcsúzni. Megkeresni az előadót, ahol az első órám lesz. Leülni a terem közepén körülbelül, elővenni a vadonatúj füzetemet, tollamat. Nem nagyon megbámulni az előttem ülő fiú laptopját. Utána felállni, köszönteni a tanár urat. Nem nagyon elámulni a hatalmas madárfészken a haja helyén. Gyorsan összeszedni magam, hisz már el is kezdte. Leírni, amit mond. Gyorsan beszél, de érthetően. Felkapni a fejem. Engem kérdez. Megkérni, hogy ismételje meg, mert nem hallottam. Közben nem figyelembe venni a halk krákogást, nevetést.

„Kisasszony, Ön szerint van szólásszabadság?”

Elkezdeni: „Hát, hol is kezdjem… Mondhatnék hosszú, okos értekezést, beszédet a folyamatról, ahogy lejutottunk már csak a szólásszabadság fogalmáig is, panaszkodhatnék, bölcselkedhetnék, de nem fogok. Szerintem az, hogy Ön tanár úr ezt a kérdést így nyíltan feltette nekem, és érdekli a saját véleményem valamiről ebben a világban, egy rózsás szoknyás, fonott, fekete hajú, roma, ráadásul Lakatos Afrodité nevű lány véleménye ezen az egyetemen, mindent bizonyít..” Aztán leülni, és elkerülni a csodálkozó szemeket.

Igen, ezt kéne tenni. Csak először mondjuk elmozdulni a kapu elől végre. Olyan szép lenne. Lenne? Lesz is! Hiszen egy olyan országban élek, ahol ez egy Lakatos Afroditével is megtörténhetne, NEM?